Zenelap, 1892 (7. évfolyam, 1-23. szám)
1892-01-10 / 1. szám
ZENELAP. sem jöttek; mintha lehetne profeszszionálus zenésznek, igazi kritikusnak fontosabb dolga, mint az ily nem mindennapi, valóban szép és sok helyen mesteri zenét harmadszor is meghallgatni — igazi kritikusnak, mondom, akit a mű esetleges hibái ugyan százszor jobban bánthatnak, mint a mélyére nem ható nagy közönséget, de aki százszoros gyönyörrel csügg a tökéletes részeken. Tökéletességről annál inkább beszélhetünk ez alkalommal, mert a „Bagdadi borbély“ szövegköltőjének, Cornelius Péternek, minden intenczióját tökéletesen átérezte a zene költője — ugyanaz a Cornelius Péter. Egy-egy napilapunk (dec. 30. Nemzet, „Pesti Napló“) külön tárczaczikkben méltatta a lángeszű dalköltő és operairó pályáját; mi csak annyit érünk rá fölemlíteni, hogy a Mainzban született és meghalt (1824—74) költő rendkívüli tehetség volt: mikor már mint kész ember és versköltő elvégezte zenei tanulmányait is, drámai színész lett s némi csalódás után tért át egészen a zenéhez; irt, fordított költeményeket (pl. francziából Liszt symphoniai költeményeinek programmját), irt magának három dalműszöveget, s ezeket meg is zenésítette. Az ellenpontozást a hírneves Dehntől tanulta (akinek tankönyve e nyáron magyar fordításban fog megjelenni), majd Weimarba vonták hajlamai, hol a modern zene apostolai barátságukkal tisztelték meg az értük rajongó ifjút. Lisztnek úgyszólván oldalán élt (1852 — 59), czikkekben védte az új romantikus zenei irányt, irt dalokat nagy számban, majd, mikor Lisztéppen a „Bagdadi borbély“ meg nem érdemelt, Diengelstedt drámai igazgató által erőszakkal kivitt bukása miatt elkeseredve, Weimert elhagyta, Cornelius Bécsbe ment Wagnerhez, aki végre is (1865.) kieszközölt számára tanári állást a müncheni kir. zeneiskolában. — Cornelius nem termelt gőzerővel, de választékos, finom, gazdagon kidolgozott műveit (dilok) méltán szeretik mindenütt. „Cid“ és „Gunlöd“ ez. operáinak hangszerelését nem maga végezte be; csak 1891-ben adta elő mindkettőt a müncheni udv. operaház. A „Bagdadi borbély“ 1858 vége óta lethargikus álmát aludta, míg 1884-ben a fiatal Mottl (a bayreuthi „ünnepi előadások“ egyik karnagya) karlsruhei színházában föltámasztotta. Azóta egész kis diadalt aratott: a legelőkelőbb német színházakban tetszik, kelettől nyugatig, Prágától New Yorkig (hol Seidl Antal hazánkfia honosította meg). Már megnyitó zenéje (mely a csak énekszólamokkal megjelent zongora-átiratban négy kézre van letéve) megkapja a hallgatót, a borbély motívumával, hevesen kezdődve, átmegy igazi török muzsikába, fülesiklandozó, édes dallamokban, melyek gyöngéden és mégis ingerlőn vannak hangszerelve (réztányérok, fuvolák). 5/4-del váltakozó időmértékük és keresett moduláczióik egészen új, a legkellemesebben meglepő hangulatba ragadnak. Az I. felv. olvadó, altató karral kezdődik : a fiatal Nureddin (B r o u 1 i k) beteg, szolgái sajnálkozva állják körül, azt hívén, hogy már végét járja; alig hogy kivonulnak. Nureddin felpattan, dalban panaszolja el, hogy ő a szerelem betege —s ime, jön Bostana (Henszler Helén), a bálványozott leány üzenetével: pezsgő, felvillanyozó duettóban állapítják meg a találkát, de amelyhez „toilette-et kell csinálni.* Bostana küld is borbélyt (Hegedűs), akiről csakhamar kisül, hogy sokszorta bőbeszédűbb a Nyugat legmerészebb borbélyainál; már a contrafagott nevetésre ingerlő, bevezető hangjai előkészítenek rá; hosszasan, pihenés nélkül variált motívum éneklésével üdvözli a tűkön álló Nureddint, akinek, mint csillagvizsgáló azt jósolja, hogy ha kimegy a házából, veszedelem éri. A sürgető Nureddint a maga tekintélyével akarja csillapítani, buffoáriában feltartózhatatlanul omlik belőle a szó, amikor mindentudását elősorolja. A nehéz szerep nagy alakítóképességet, de nagy és hajlékony hangot is igényel. Hogy Nureddin fecsegőnek czímezi, az ki nem hozza Ábul Hasszánt a sorából, elmondja bőven, hogy hat fivére ki és mi volt, ezek voltak csak a fecsegők, de ő a család legifjabb tagja (90 éves!) szerény, mint a liliom. A gazda most már látja, hogy ezért nem él : szolgáival akarja kidobatni, de a borbély valóban okos ember , tud magán segíteni, kirántja tokjából borotváját s ezzel üldözi ki a csúfondározó szolgahadat. Nureddin belátja, hogy másképpen nem boldogul, hízelgő szóra fogja a dolgot, meg nem állhatva, hogy a sóvárgott kedves nevét el ne sóhajtsa. Ravasz borbélya meghallja és felfogadja, mielőtt Nureddin feje búbját simára borotválná (a nyílt színen) , kicsalja titkát. Ez, közben egy-egy komikus kitöréssel, sikerül is, egy szerelmi dal segélyével, melyet Ábul, az ezermester maga szerzett és munkája közben eldanol. De mikor a felkészült ifjút újra otthonmaradásra inti, ez feltalálja magát — összecsőditi szolgáit s meghagyja, hogy az elképedt borbélyt, a ki ilyen, meg olyan beteg, fogják le, kenegessék, borogassák. Abul hiába szabadkozik, a helyzetet felfogó szolgák vigyanája közben takarja el a függöny a mulatságos jelenetet. A II. felv. keleties bevezetése (az imára szólító müezzin-ének) után, Mustapha kádi házát látjuk, leánya, a fiatal Margiana (Bárdossi Ilon) repeső szívvel hallja Bostanától Nureddin közeledtét. Remek terzettóba vegyül a besiető apa (Kiss B.) öröme afelett, hogy egy ősz kebelbarátja Damascusból kéri leánya kezét, s ime küldi gazdag nászajándékát roppant ládában. De hallatszik a müezzin szava: el a mecsetbe! A kádi távoztával szabad a választás, a szerelmesek duettája édesen ömlik, míg az ablak alatt meg nem zendül Ábul dala, aki fiatal barátja felett őrködni akar. Valami rabszolgát ütlegelnek, ez jajgat — Abul fantáziája mindjárt kiszínezi a dolgot, azt hiszi, hogy a hárembe lopózott szerelmes ifjút gyilkolják, berohan Nureddin házanépével, de már akkorra a damascusi ládába rejtették Nureddint. Az ősz borbély ezt megtudja, de nem kérdve, él-e, holt-e, fiatal barátját oly hosszadalmasan siratja, hogy mielőtt a ládát elszállittatná, a kádi haza ér, „tolvaj“-t kiált s csinos verekedés kerekedik, hatalmas, szilaj karének kíséretében. De a csődület odahajtja a legfőbb urat is, az „Ezeregy éj“ hatalmas, bölcs bagdadi kalifáját (Odry), a ki igazságot szolgáltat: „a mi aládában van, az Margianáé“ ; az elalélt Nureddint Ábul a szerelmi dallal felocsúdtatja s a fiatalok egymáséi lesznek. Nemcsak a futólag említett zenei részek, az egész mű tele van ezer jellemző vonással, szellemes fordulattal, szépséggel. Reminiscentiáktól ment, egyes énekszámokra nem osztott, szóval a maga korában egészen új zene volt ez, s őszintén mondhatjuk, hogy üde szépségéből alig hervadt el valami 30 év alatt. Komplicáltabb számai sem nélkülözik a dallamot, könynyű részei sem triviálisak. Invencziója, ízlése, hangszerelése szerencsés. Hanem teljes hatást ez a kényes, filigrán zene csak tökéletes előadás mellett érhet el. Hegedűsről szívesen konstatáljuk, amit a napi sajtó nem vehetett észre, hogy a második előadáson hala d