Zenelap, 1910 (24. évfolyam, 1-20. szám)

1910-01-10 / 1. szám

4 ZENELAP 1910 életmunkájuk gyümölcséül elérni, — hát szabad-e ilyen szégyenletes tespedésben megmaradnunk, mikor csak rajtunk áll, hogy összegyűljünk és egy akarattal, fenn­­szóval kimondjuk, hogy mi kell az országnak?! Számtalan fölszólítást kapott szerkesztőségünk e tárgyban az egész országban. Itt nem lehet tovább késlekedni. Válság tömérdek volt már máskor is, miniszter, és főleg: minisztérium, a­mely állandóan dolgozik, figyel, felügyel, adatokat szerez be és dolgoz föl s intézkedik — ez mindig volt és most is van. Nincs más hátra, mint mentül előbbre összehívni a harmadik országos jellegű zeneügyi kongresszust, a tavaszra, Budapestre,­­jelentkezzenek a részvétélre mentői többen és mentői előbb, annál is inkább, mert a kormány előreláthatólag képviseltetni fogja itt magát és lehető támogatásban fogja részesíteni törekvéseinket. Ezek a törekvések a zenei kultúrának is, de mun­kásainak is legszentebb érdekeit szolgálják; megvaló­sításuk a nemzeti művelődés ügyének javára, díszére fog válni. Sorakozzunk hát valamennyien a kongresz­­szusra; a «tegnap» mulasztásait hadd kárpótolja a «hol­nap» — kamatostól! Népi és faji jelleg a modern műtzenében. 1.E művészetek ős és örök forrása, a nép, sohasem szűnt meg saját művészi termékei által való köz­vetlen s másfelől képzeletmegtermékenyitő, tehát köz­vetett hatást gyakorolni az összes művészetek fejlődé­sére. Nincs a zenetörténetnek egyetlen korszaka sem, melyben a műzenére gyakorolt eme frissítő és többé­­kevésbbé irányító hatás ne mutatkoznék. Természetes azonban, hogy e hatás nemcsak irányítja a műzenát, de bizonyos visszahatást is kelt. Az így keletkezett kölcsönhatás állandó jellemzője a zenetörténeti fejlő­désnek, melynek egyes korszakait összehasonlítva e kölcsönhatás tekintetében csak fokozati különbséget láthatunk, de nemlétét sehol sem tapasztalhatjuk. Kétségtelen, hogy a legrégibb idők művészete s így zenéje is egységes volt s fajivá csak akkor lett, mikor magoknak a fajoknak differencziálódása bekövet­kezett. Hogy pedig a fajok szétválásának korszakában a népművészet még nem vált el élesen az egyénitől, azt nemcsak a logika, hanem a nagy néphősköltemé­­nyek is bizonyítják. Gondoljunk az ókor művészetére! Ha a szabad Görögországra tekintünk, azt látjuk, hogy ott nép és nemzet egy fogalom volt, mert ha voltak is rabszolgák, ezek nem görögök voltak. A népuralom aranykorában, a szabad köztársaságok korában a zene valószínűleg bőven tartalmazott nemzeti és népi voná­sokat, mert a művészet nyomon követi s olykor még meg is előzi a politikai fejlődést. A rómaiakat a tör­ténet nem mondja művésznépnek, mindazonáltal lehe­tetlen elképzelni, hogy egy fajilag annyira kivált és kiváló nemzet, szuverenitásának első századaiban, mikor még a küllel való érintkezése is legkevesebb volt, ellenben a nemzeti önérzetnek szinte túltengése ural­kodott, ne tudott volna önálló nemzeti művészetet teremteni. Az európai népek középkorában a népies hatás a kevesek kevese volt s ekkor az egyház ural­mában kapcsolódott nemzetek zenéje nemcsak, hogy az egyházi zenéből táplálkozott, de visszaható befolyást gyakorolt magára a nép zenéjére. Innen ered az a téves felfogás, mely a mai magyar népzene karakterét is a Gergely-féle kantusz firmuszokból szeretné le­vezetni. A XV. és XVI. század szédületes mathematikai kombinációkban tobzódó és művészeti elfajulást jelentő tudákos polifonikus irányú zenéjében a fajiságot s vele együtt a lelket és az egyéniséget szinte elveszni látjuk a szólamok egymással tülekedő tömkelegében, a­hogy elveszt a lélek valamely régi kedves emléket szeme elől a mindennapi, új öntudattámadó ingerek zavará­ban. De, a­mint ez emlék is él, mint elrejtett képzet s az ingerviadal elültével eléri az öntudat küszöbét, úgy élt a polifonikus zene lelke rejtekén a nemzeti, a faji, az egyéni és elválasztotta a hollandust a francziá­­tól, ezt a némettől, ezt az olasztól és mihelyt a fejlő­dés folyamán a formaságban túltengő polifónia a Palestrina magasztos stílusává tisztult, megkezdte, folytatta és folytatja ma is termékenyítő és irányító hatását. Létre jön a mi zenénk első uralkodó formája: a suite, nemzeti és népies tánczokból. Bach már tiszta német szerző. Annak ellenére azonban, hogy a fajiság a zene újkorában uralkodó jelenség, nézetem szerint mégsem lehetséges minden műzenét oly kategorikusan fajinak minősíteni, mint azt kiváló esztétikusunk, dr. Molnár Géza teszi. Ha a faji zene az ős­ zene ele­meinek differencziálódása által keletkezett, akkor az egymással érintkező fajok műzenéje ezen elemeknek oly egyesülését hozhatja létre, a­melyben valamely faji jel­leg túlsúlya jelentéktelen. Avagy mondhatjuk-e Beetho­vent németnek? Ő a Haydn-Mozart irány hajtása volt, mely olykor grandiózus, szenvedélynélküli, mint a régibb német poézis, olykor rokkokó, mint egy Lajos­­udvar és sokszor naiv, mint minden nép hite. A leg­újabb zeneforradalom egyes alakulatai pedig már any­­nyira frappánsul tagadják akármelyik néplélekhez, vagy faji érzelemhez való tartozásukat, hogy méltán meg­illeti őket a nemzetközi név. De a népiesnek és a faji jellegnek hatása a modern műzenében nagy mértékű s lehet mondani, hogy a programmzene mellett másik megindítója volt az újabb fejlődési irányok forradalmá­nak. A modern műzene alatt én nem tisztán művészeti irányt érzek, sőt inkább korszakot, még pedig a nagy klasszikusok korának s irányának lezáródásától szá­mítva a Mát. Ha személyhez kötném a kezdetet, Cho­pinre gondolnék. A népet és fajt egymás mellett hasz­nálom, mert ezek nem konczentrikus körök, hanem közös elemekkel bíró exczentrikus, egymást metsző körök. Faji jelleg alatt a zeneszerző, ha nem is vér-

Next