Zenelap, 1911 (25. évfolyam, 1-19. szám)
1911-01-10 / 1. szám
1911 létét terheli, hogy nálunk a legokosabb gondolatok újra meg újra megírása nem egyéb mint falra hányt borsó ?! A hazai újdonságokkal szemben követett eljárás lelketlenségét is nem egyszer ostoroztuk. Olyan zenei remeket, amilyen «A nagyidai czigányok» (Rékai dalműve), vagy a tömérdek szépséggel gyönyörködtető «Mária» (Szabados B. és Szendy operája), 3 vagy 4 előadásig tengetni s aztán erőszakkal a víz színe alatt tartani, hogy megfuljanak ez csak nem módja a nemzeti zene istápolásának, megkedveltetésének, példa gyanánt ragyogtatásának!? — Azt mondhatná valaki: ha Hubay is operaszerző, az elkeseredés beszél belőle pro domo! Az ilyen közbeszólót könynyen felvilágosítjuk: te szegény! hát nem tudod, hogy Hubaynak mindegyik operája több előadást is ért (nem is említve a jubilált «Cremonai hegedűs»-t!) s hogy ő az egyetlen magyar szerző, akinek külföldön is adták több operáját, összesen vagy 25—30 színpadon!? No és aki hallotta «Lavotta szerelmé»-ben Takács gyönyörű áriáját (mialatt a zenekar a «Földiekkel játszó égi tünemény»-t játssza), az csak őszinte lelkesedéssel mondhatja: az ilyen, szívhez szóló művet levenni a műsorról nem szabad! S ha az operaigazgatóság mégis erre vetemedett, képzelhetni, hogyan bánik a valamivel kevésbbé sikerült magyar művekkel! Korholja Hubay a műsor egyhangúságát, az újolasz irány toujours perdrix-ét (azaz lejáratását!) meg az elharapózott vendégjárást — mind, mind sokfelől és élesen megrótt hibákat. Mégis csak a megrovóknak lehet igazuk, nem pedig a reászolgáló igazgatónak! Világosan látható, hogy Mészáros Imre operaigazgató úr nem a művészet vezércsillagát tartja szeme előtt, hanem a pénzügyi eredményt. Hozzátehetjük: kevés szerencsével, mert az idézett évadzáró szakczikkek megbélyegezték az igazgató egyoldalú mérlegét, hogy t. i. csak a (helyárak emelésével stb. elért) bevételtöbblettel számolt be a nyilvánosság előtt, de a kiadási tételek nagyságát jónak látta elhallgatni! Csak egy hűséges szatellese — akiről köztudomású, hogy 15 év óta minden intendánsnak, illetőleg igazgatónak, épen ilyen szatellese volt—írta meg, hogy mekkora deficitje volt az operaháznak 1909/10-ben. Csodálatos, hogy Mészáros nem fohászkodott erre: «Uramisten barátaimtól ments meg!» ... Az ember szinte kénytelen arra a gondolatra jönni, hogy talán nem is az operaigazgató, hanem az ő fennhatósága, a kultúra minisztériuma, akarja mindenáron, hogy az opera tulajdonképen gyümölcsöző pénzintézetté sülyedjen. Mert annyi egyéb hiba és vétség rábizonyítása után Mészáros urat még ezzel a borzalmas tévedéssel is gyanúsítani — már lovagiatlanság volna. De váljon föltehető-e olyan magas képzettségű, a művészet irodalmával tüzetesen foglalkozó, filozófiai és etnikai képzettségű férfiakról, aminek a kultúra hivatalos vezéremberei, hogy ők az operát, ezt a kizárólag művészeti intézetet, eszthétikai czéljaitól eltérítve, a mesebeli aranyat extremáló szamárrá akarják varázsolni ? És olyan tudatlanok a pardon, tájékozatlanok, nem olvasottak volnának azok a magasrangú urak, hogy ne tudnák, hogy még a newyorki Metropolitan- és Manhattan-operaházaknak is fuzionálniok kellett, mert az azokat fenntartó milliárdairek megsokallották az áldozatul hozott összegeket. Hát lehet operát áldozatok nélkül fenntartani?! Ha netalán, amit nem bírunk elhinni, a minisztérium követelné az operaigazgatótól, hogy a művészi színvonallal nem törődve, lukratívvá tegye az operaházat, akkor a minisztérium halálos vétket követ el nemcsak a művészet ellen, hanem Mészáros igazgató ellen is. De ha emez önként — vagy az ő fogadatlan (?) prókátora nyelvén szólva: sua sponte, a maga eszéből — jött erre a szempontra: akkor őt, mint szakmájához nem értőt és hatalmával visszaélőt, kellett volna már rég elmozdítani állásából. Mert amit rendesen nyújt: művészietlen előadásokat — azzal ugyan nem tölti be az operaház a maga hivatását. S hogy legújabban, nyilván a pénzügyi eredmény végett, Lehár Ferencznek «A hercegkisasszony» cz. operettjét vette műsorába — ezzel egyenesen átlépte a nevében kifejezett hatáskört. (M. kir. operettház nincs.) Igaz, hogy épen most a bécsi operaház is operettel kedveskedett közönségének, Strauss János «Czigánybáró»-jával (a «Denevér» már régebben műsorán áll); de, először, itt mentségül szolgál a bécsiek hat évtizedes Strauss-imádása és az illető operettek zenéjének «localpatriotismus»-a, bécsi jellege; másodszor: a kritika jelentékeny része oda is tartotta az udv. operaház elé a vakító tükröt, amibe az nem mer belenézni: t. i. hogy ugyanakkor olyan komoly és nehéz feladattal, aminő a «Salome», birkózott meg Bécsben a szerény «Volksoper»... Hol van nálunk, nem is csak Budapesten, hanem az egész országban, második operaház? hol képesek és hol merik előadni Strauss Rikárd «Salome»-ját?! úgy-e, hogy inkább az ilyen magas művészi feladat hárul az egyetlen magyar operaházra, mintsem egy Lehár-operett ?! A bécsi udv. operát ne mindenáron majmoljuk, hanem elég olyan gyönyörű dolgot produkál Bécs, amit hálásan, tanulékonyan követhetünk a magunk hasznára, de operettkultuszba hanyatlani: ezt semmiféle anyagi sikerrel mentegetni nem lehet. Meg kell hajolnunk Hubay előtt, olyan szépen, annyi meggyőződéssel fejti ki mindezeket az igazságokat. Mindegyiket egy-egy hatalmas ütésnek érezheti az, aki ludas az inkriminált dolgokban. Az illetéktelen, protekciós szereposztást is fölemlíti Hubay. Méltán. A közönségnek is föltűnik, hogy például egy Szoyer Ilonát, aki a mellett, hogy kedvencze közönségünknek, mindig elbájol a színpadon és alakításaival mindig művészit produkál, hogy lehet mellőzni, akár az új operettben, akár egyéb új — és régibb! — művekben? Várjon ki intézi a szereposztást? Amikor ZENELAP 3