Állami gimnázium, Zombor, 1915
Iskolánk és a háború. I. Az intézeti épület. A múlt évi isk. Értesítő rendes keretei között már vázoltam a háború vonatkozásait az iskolára. Most, a nagym. V. K. M. 14092—1916. sz. rendeletének megfelelőleg, ismételve az ott mondottakat, a következőkben adom intézetünk háborús két évének történetét. A háború hatását elsősorban intézeti épületünk érezte meg. Tornatermünket mindjárt 1914. évi július hó 26-án igénybe vette a m. kir. zombori honvédkerületi kiegészítő parancsnokság. Valóságos táborhely lett az épület és udvara néhány napig, míg a hadiakért népfelkelők jelentkezése tartott. Az egész épületet tantermeivel, az igazgatói irodával, a tanári tanácskozóval és a pincehelyiségekkel augusztus hó 4-én adták át katonai tartalékkórházat a zombori cs. és kir. hadkiegészítő parancsnokságnak, mely azt mai napig lefoglalva tartja. A kórházzá való berendezés következtében egyébként az épületben lényegesebb belső átalakítás nem vált szükségessé. Legfeljebb a pincesorban egyik helyiségben konyhát építettek, s az ott felállított takaréktűzhely csövét faláttöréssel a földszinti tanterem kéményébe vezették, a másikba a fehérneműt raktározták be, a harmadikat pedig éléskamrává alakították át. Az igazgatói iroda orvosi szoba lett, a tantermek betegszobák, a szertári helyiségek és a dolgozó szoba betegápolók helyiségei. Az épület 19 termében 160 ágy van. A betegek száma a két év alatt többször változott. Volt idő, amikor elérte a teljes létszámot, és volt eset reá, mikor egy harmadra apadt, sőt azon alul is maradt. Az épülettel együtt a bútorzat és felszerelés egy része is a katonaság használatába ment át. Padjaink, a pódium és tanári asztalok a padlásra kerültek, a könyvekkel teli ifjúsági könyvtári szekrények az osztálytermekből a folyosókra. Az épületen észrevehető nagyobb rongálás és kár nem esett, bútorzatunk és a felszerelési tárgyak, a fűtési és tisztogatási eszközök azonban többé-kevésbé megrongálódtak vagy elkallódtak. Mert ha túlzás is van abban a szálló ige számba menő mondásban, hogy ahová katona teszi a lábát, ott fű nem nő, bizonyára a ló