Uj Élet, 1966 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1966-01-01 / 1. szám
XXII. ÉVF., I. SZÁM 1966. január 1. V. A MAGYAR IZRAELITÁK LAPJA b r L k . :m r :^ ־ץ Könyv az eviani konferencia kudarcáról Zsidó humor Sásdi Sándor tárcája JEGYES SZÁM ÁRA: 2 FORINT faVf Igények és lehetőségek Az új — naptári — esztendő küszöbén eszünkbe jut az elmúlt esztendő. Itt csak érinthetjük azokat az eredményeket és azokat a problémákat, amelyek 1965-ben mind nemzetközi síkon, mind országos vonatkozásban jelentkeztek. A lényeg az, hogy a békének és a józanságnak az Egyesült Államok vietnami agressziójában összefoglalható veszélyezettsége ellenére, a most lezárult polgári évben is növekedtek a béke erői és kilátásai is. S ami a magyar társadalmi és gazdasági helyzetet illeti, a gazdasági mechanizmus reformjának felvetésével — és több mint felvetésével — egy olyan folyamat indult meg, amely nem látszateredményekre, hanem legbelsőbb igényeink és gondjaink felmérésére, régebbi hibák, mulasztások pótlására gyógyító operációkra törekszik. Az 1966. évi népgazdasági terv napvilágra került irányelveiből mutatóiból láthatjuk, hogy a nemzeti jövedelmet emelő fontos üzemek kerülnek tető alá, hogy a jó ütemben növeli termelését — többek között — a vegyi és villamos energia ipar, hogy minőségi vonatkozásban javítani szándékozunk a mezőgazdaság technológiáján és termelésén. Ugyanakkor a kormány elhatározta, hogy felemeli egy sor mezőgazdasági termék felvásárlási árát, hogy ezzel is elősegítse mezőgazdaságunk rentabilitását és a termelékenység növelését. Ezzel kapcsolatban szükségesnek látszott egyes termékek fogyasztói árának új meghatározása, illetőleg felemelése is. Sor kerül továbbá — bizonyos árcsökkentések mellett — különböző szolgáltatások árának növelésére is. Ha elgondolkozunk, be kell látnunk, hogy szükségessé vált az ár- és bérrendszer néhány olyan berozsdásodott alkatrészét megmozgatni, amelyek fékezték a gazdaság — elsősorban a mezőgazdaság — fejlődését. Bár az ösztönző népgazdasági arányok helyreállítása minden tárgyilagos ember előtt a holnapot, a fejlődést szolgálónak kell, hogy tűnjék el ,bár nyilvánvaló tény az is, hogy a küszöbön álló meghirdetett intézkedések az egész lakosság bevételét és kiadását tekintve, egyensúlyban vannak, mégis lesznek olyan családok, ahol a magasabb jövedelmek mellett átmenetileg bizonyos jövedelemcsökkenés fog beállani. Ezért helyes, hogy a kormányzat felnőttnek tekintve a lakosságot idejében tájékoztatott bennünket arról is, ami gondot, problémát jelent nekünk. Az új, az 1966-os esztendő, tehát egyfelől nem ígérkezik könynyűnek, másfelől azonban azzal, hogy folytatódik a népgazdasági arányok rendbehozatalának, a gazdasági (és tegyük hozzá társadalmi mechanizmus felélesztésének, korszerűsítésének folyamata, termékenynek és termékenyítőnek látszik. Ehhez pedig az is szükséges, hogy nekünk is kötelességünk a magunk belátásával és a magunk jobb munkájával is segíteni a termelés és az élet korszerűsítését szolgáló intézkedéseket. A jobb életnek és a jobb munkának mind igénye, mind lehetősége fennáll. Igényt s lehetőségeket rejt mind az 1966. évi terv, mind maga az egész naptári esztendő. Élnünk kell velük! A Nancy-i ״ tábornok” ✓ Olvassuk, hogy tábornoknak adta ki magát a franciaországi Nancy-ban egy éjjeliőr és — mint ilyen — különböző díszünnepségek díszvendége volt. A ״ tábornok” úr, — aki Hermann Göring rokonának mondotta magát — végül is azon ״ bukott le”, hogy nem tudta rendesen kezelni a kést és a villát... Nem azon tehát, hogy a fasiszta főhóhér rokonának vallotta magát. A „köpenicki kapitány” esete óta — de ha meggondoljuk, a Plautus komédiáiban megörökített esetek óta — nincs mit csodálkozni azon, ha egy faragatlan és képzetlen fickó egy ideig el tudja hitetni magáról, hogy tiszt. A Nancy-i ״ tábornok” groteszk esete mögött azonban ott van az a tragikomikus tényező, hogy valaki — nem is olyan rövid ideig — éppen Göringre hivatkozva őrizhette meg francia tiszti „nimbusz”-át. Apró, de figyelmeztető jel ez is, hogy miközben a nagy, történelmi erők megakadályozhatatlan hatására növekszenek a baloldal erői Franciaországban, van Tixier-Vigrencourt is, vannak hívei a történelem legvéresebb formájú visszaforgatásának. A Nancy-i éjjeliőr „páciensei”-nek sem sikerülhet tartósítani az éjszakát, de azért érdemes elgondolkodni azon is, hogy ha e derék szélhámos szebben tud enni, az annyi franciát is legyilkoló Göring marsall „nimbusz”-ának árnyékában még egy ideig eltábornokoskodhatott volna. Persze azért — előbbutóbb — mégis csak lebukott volna. A szélhámosok ugyanis — a kicsik és nagyok — végülis lelepleződnek ... /OV«*/־ ־. INTÉZET Az Új Élet július 15-i és augusztus 1-i számaiban, hiteles dokumentumok alapján lelepleztük a soknevű Kohlmann-Kecskési-Tollas Tibor ״ szabadsághős-költő”-t, a Münchenben megjelenő nyilas ״ Nemzetőr” című lap főszerkesztőjét. Cikkeinkben kimutattuk, hogy Tollast a beregszászi gettó lakóinak deportálása során elkövetett kegyetlenkedései miatt a Népbíróságok Országos Tanácsa 10 évi fegyházra ítélte. Tollasról írott cikkeink azóta bejárták az egész világot. Számos nyugati újságban emlékeztek meg a Tollas-ügyről. Ugyanakkor a világon szétszóródott zsidóság minden lapja, az ÚJ ÉLET-re való hivatkozással ismertette azok tartalmát. Szinte teljes terjedelemben közölték, többek között a torontói ״ Menorah”, a saopaulói ״ Zsidó Szemle” és más lapok. Az argentínai ״ Hatikva” pedig nemcsak, hogy mindkét cikket teljes terjedelmében leközölte, munkatársa dr. Major Róbert részletes tanulmányszámba menő megjegyzéseket is fűz ahhoz. Igen érdekesen ismerteti Tollasnak háború utáni propagandakörútjait, amelyek során felvett nevéhez méltóan, hamis tollakkal ékeskedve, hihetetlen mértékben vezette félre a hiszékeny tömegeket, habzsolta az elismeréseket és főképpen a dollárokat. Major Róbert többek között ezt is írja: — A múlt bizonyítékai nem voltak meg Nyugaton ... Így Tollasnál annál könnyebb volt a „szabadsághős” palástját hordani, mert otthon börtönben ült és akik 1956 után kimentek, mind arra hivatkoztak, hogy a kommunisták áldozatai voltak, mégha más közönséges bűncselekmények miatt is kerültek lakat alá... — Hogy pedig Tollas rögtön politikai szerephez is jutott, ehhez meg voltak az adottságai. Csendőr volt, s az emigrációban a csendőrség volt a legjobban szervezett és a külhatalmak által legjobban támogatott csoport. Tollas lett a „szabadság költője”. Major elmondja: „ A nácik és az antiszemiták védnöke, a „Szabad Európa” reá is kiterjesztette védő kezét. A new-yorki Szent István nap díszszónoka volt és rövid idő alatt 80 000 (!) dollárt folyósítottak lapjára, nem kis részben lelkes magyarok gyűjtéséből is. Városok egész sorában fehérruhás szüzek és bokorugró menyecskék, ünnepélyesen fogadták, hogy verseit elszavalja ésa magyar szabadságot visszahódítsa”. New Yorkban előkelő magyarzsidó hölgyek árusították gyors egymásutánban összecsapott könyveit. De Detroit még tovább ment: az USA ötödik nagyvárosa olyan megtiszteltetésben részesítette, amelyben ottjártakor sem Szentgyörgyi Albert, sem Szilárd Leó, sem pedig Kodály Zoltán nem részesült. Tollas Tibort Detroit városa díszpolgárává választotta ...! Dél-Amerikában államfők, kormányelnökök és főpapok fogadták és ünnepelték. Egy másik, hasonló „szabadsághős” kíséretében Afrikát is bejárta. Még a pápa is külön kihallgatáson fogadta. Minderről önmaga is dicsekedve számolt be lapjában, sőt könyvet is adott ki útjairól... Ezek után érthető, hogy leleplezésünk, valódi arculatának bemutatása erős megdöbbenést keltett világszerte. Detroit városához indítványt nyújtotak be, követelve haladéktalan törlését a díszpolgárok sorából. Tervezett további előadókörútjait sorra lemondták. Az USA és Kanada sem fogadja már. Dél-Amerika legtöbb állama is bezárult már előtte. Tollas mostanában többször fordul meg azonban Svájcban, szokása szerint egyesületet is alakított, ״ a magyarok tömörítése”. Valójában mindezek a ״ Nemzetőr Baráti Kör”-ök, kizárólag azt a célt szolgálják, hogy lapja részére előfizetőket, könyveinenk vásárlókat és a maga számára anyagi juttatásokat szerezzen. Az elmaradt dollárokat kívánja nyilván a semmivel sem rosszabb svájci frankok révén pótolni. Értesüléseim szerint azonban rövidesen ez az ország is bezárja kapuit előtte... Szorulván a hurok, végre 4 hónap után mégis csak szükségesnek látta, hogy hiszékeny olvasói számára valamilyen védekezéssel előálljon. Lapjának egyik legutóbbi számában tesz erre vonatkozó kísérletet. Nyilatkozatot tett közzé, amelyben nagyhangon, ״ eskü alatt” jelenti ki, hogy 1. a beregszászi gettózásban része nem volt; 2. az oroszokhoz soha sem állott önként át, hanem ״ századommal, sebesülten, 1945 március végéig, egészen az osztrák határig harcoltam a szovjet csapatok ellen”; 3. soha sem volt egyik politikai párt tagja sem; 4. partizán-igazolványként szlovén nyelvű muraszombati tartózkodási igazolványát terjesztik ellene; 5. volt bajtársai elleni akciókban soha sem vett részt. Nyilatkozatával szemben összes cikkünkben állításunkat kifejezetten teljes határozottsággal fenntartjuk. A „szabadsághős” Tollas itthoni bűnös múltjáról írottakat nemcsak a jogerős bírói ítélet megállapításaival tudjuk bizonyítani. Kezeink között van többek között sajátkezűleg írott élerajzi önvallomása is, amelyben önmaga dicsekszik el: 1. a beregszászi gettósításban való részvételével; 2. századával a szovjet csapatokhoz való önkéntes átállásával, s utána a szovjet parancsnokság megbízásából német csapatoknak fogolyként táborba általa történt eszkortírozásával; 3. ő maga terjesztette be ״ baloldali múltjának” igazolásául ״ partizán-igazolványát”, amely eredetiben is rendelkezésre áll; 4. sajátkezűleg kitöltött felvételi kérelme a háború után megalakuló, nácikat, nyilasokat és csendőröket érhetően kíméletlenül üldöző rendőrséghez, amelynek kötelékében ügybuzgóan és lelkesen végezte ezt a feladatot, amíg egy volt csendőrbajtársa, akit szintén üldözőbe vett, le nem leplezte. Szemenyei János, a levél írója vallott először rá. Ekkor bocsátották el és tartóztatták le. 5. Önmaga vallja, hogy tagja volt a kisgazda-, majd a szociáldemokrata pártnak, sőt hogy felvételét kérte a kommunista pártba is. Egyébként közöltük egyik versét, amelyben felajánlkozik mert ő ״ Keletről várja a megújhodást!” Az a kifogása, ha mindazt elkövette volna, amit cikkeimben a tanúk róla vallottak —, a bíróság nem 10 évre, hanem halálra ítélte volna, szintén nem áll meg. A népbírósági ítélkezés során még ismeretlenek voltak nálunk a nürnbergi bíróság által használt szövetségközi jogszabályok, s így a deportálás által elkövetett „tömeggyilkosságokban való segítségnyújtás” (״ Beihilfe zur Mord”) címén felelősségre nem vonhatták. Büntetését csupán kegyetlenkedései miatt szabták ki Kecskési Tibor csendőrtiszt, gettóparancsnokra. Ugyanúgy nem helytálló a mosakodó nyilatkozatban a ludwigsburgi Zentralstelle vezetőjére az azóta ugyancsak náci párttagként leleplezett dr. Schule főügyészre való hivatkozás. A Zentralstelle ugyanis, — az Új Életben közölt adatokra való hivatkozással — ott feljelentést tett, Simon Wissen thai mérnököt, a bécsi Dokumentationszentrale vezetőjét arról értesítette, hogy a vizsgálatot megindította és további tanúk bejelentését kéri. Az átirat 2 AR 2808/65 számot viseli. Aláírója: Amtgerichtsrat dr. Schäfer. Lehetséges, hogy dr. Schüle erről nem tudna? Egyébként Izraelben, az ottani rendőrségnek az Új Keletben közzétett felhívására, valamint az Új Élet közlésére számos, újabb tanú is jelentkezett. Az Új Élet egyik olvasója, Beregi Miklósné például ezt vallja: — 1944 április utolsó napjától a május 17-i deportálásig a beregszászi gettó lakója voltam. A gettó parancsnoka Kecskési-Tollas Tibor csendőrfőhadnagy volt, kit 1948-ban a budapesti törvényszéken határozottan felismertem. Kecskési velünk, a gettó szerencsétlen lakóival, lelketlenül, embertelenül bánt. A deportálást a legkíméletlenebbül hajtotta végre. A gettó egy téglagyár szárítójában volt, amelynek oldalfalai nem voltak, csak teteje. Kb. 6—7000 ember volt itt összezsúfolva. Láttam, mikor az első transzportot csomagokkal sorakoztatta, kihirdette, hogy „menetpróbát tartanak”, s ezért a csomagokat velük letétette. Az általa hangozatott „menetpróba” valójában egyenesen a vagonokba és onnan Auschwitzba vezetett. A csomagokat pedig embereivel szedette össze. Ezzel az esettel kapcsolatban már másnap megtudtuk, hogy este Kecskési Tibor a közeli Fedák-kastélyban (Fedák Sári a nyilasokhoz átállott operett-primadonna kastélya, mulatozás közben nevetve mesélte beosztottjainak, hogy miképpen telt ki a zsidókkal.” A hatóságok a májusi nyugdíjakat a gettóba kiküldötték. Kecskési behivatta a nyugdíjasokat, köztük édesanyámat is, aláíratta a pénz átvételét, de senki egy fillért sem kapott kézhez. A gettó lakói még hazulról hoztak egy kevés élelmiszert. Ebből próbáltak főtt ételt készíteni. Kecskési embereivel a jövő ételeket felboríttatta és a tűzhelyeket szétrúgdalták. Beregi Miklósné e vallomását 1965. november 8-án tette közjegyző előtt, eskü alatt. Úgy ezt, mint a többi vallomást eljuttattuk Simon Wiesenthal segítségével Ludwigsburgba. Lehet, hogy a volt nácipárttag dr. Schüle erről sem tudna? Végül még csak ennyit: volt nyilas testvérei is fel vannak háborodva Tollas-Kecskési üzelmei miatt. Legalábbis erre kell következtetnünk abból, hogy a Londonban és Münchenben egyidejűleg megjelenő másik, nagyobb példányszámú nyilas lap, a ״ Hídfő” főszerkesztője, Marschalkó Lajos, a nyilas Függetlenség egykori főmunkatársa, ״ köpönyegforgató” című vezércikkében Tollasról nem a leghízelgőbben nyilatkozik. Azt hisszük Detroit városa valóban aligha lehet büszke erre a díszpolgárára.. Lévai Jenő Tollas-Kecskész, a detroiti díszpolgár... Jákob áldása írta: dr. Geyer Artúr főrabbi A most következő hetekben fejezzük be Mózes első könyvének olvasását templonmainkban és folytatjuk a másodikkal. Az első könyvzáró heti szakasza egy mélységesen megkapó és felemelő képet tár elénk. A haldokló Jákob patriarchát mutatja be, amint áldó igével ajkán költözik el az élők sorából. Harcait már megvívta, a fájdalmakon és szenvedéseken, amiket az élet szerzett neki, már túl van, földi hívság nem gyötri és az életet már csak az örökkévalóság szempontjából tekinti. Kiengesztelődve néz vissza a múltba, világos öntudattal tekint a jövőbe és csak az áldás igéi hagyják el ajkát. Előbb megáldja Józsefet. De miből áll ez az áldás: abban, hogy megáldja gyermekeit. Mert valóban mi a szülők számára a legszebb áldás? Mi számunkra az élet legnagyobb jutalma? Az öröm gyermekeik sikere láttán, a jóleső érzés, hogy fáradozásuk, nevelésük nem maradt eredmény nélkül. Jákob boldogsága az volt, hogy fiában Józsefben áldotta meg a Gondviselés Miképpen áldja meg Jákob Józsefet? Azt mondja neki, amit a szombat esti fohászban is olvasunk: Isten, kinek hitében jártak őseink, ki pásztorom voltál attól fogva, hogy élek, ki megmentett engem minden bajtól, ő áldja meg ezeket az ifjakat és nevezzék őket rólam és apáim nevéről. Valóban milyen magasztos áldás ez apának és fiúnak egyaránt. Mi lehet megnyugtatóbb József részére, mint az a szent ígéret, hogy az apák szellemét fogják örökölni gyermekeik, tehát az ő meggyőződésükben fognak élni, az ő hitükhöz fognak ragaszkodni, hogy rendületlen hűséggel fogják szolgálni azokat az eszményeket, melyeknek az ősök is szentelték életüket. Ha egykor József, mint most Jákob, megtér atyáihoz, milyen könnyű lesz számára az elköltözés, ha tudja, hogy tovább él gyermekeikben, hogy amit ő megkezdett azt méltón folytatni fogják fiai. Mózes második könyvében már megszűnik az ősatyák egyéni történetének költői hangú idillikus és drámai részletekben válltakozó leírása. Itt már az utódok több százezerre gyarapodott gyülekezetének sorsa tárul ki előttünk, merőben más helyzetben.• Meghal József, kinek érdemei folytán Izráel fiai jólétben élhettek Egyiptomban, új fáraó kerül a trónra, ki nem ismerte, vagy nem akarta elismerni, mit végzett József a birodalom és a nép érdekében. Most megnehezült őseink sorsa idegen test lettek az ország népei között, elnyomták, szolgaságba hajtották őket ! Ez a több mint háromezer éves történet mennyire híven jelképezi a mindenkori zsidó sorsot és milyen fontos tanulságot rejt magában. Az egyiptomi kivonulás a zsidó Ságnak első történetileg feljegyzett kivándorlása egy hazából, melyben évszázadok óta lakott. Ez a kivándorlás felszabadulás volt. De a következő évezredekben hányszor lett kényszerű elköltözés a sorsa olyan országokból, melyeket megszeretett és otthonának érzett. A zsidóság mindenütt, ahol otthon érezte magát, ereje, tehetsége, tudása javával szolgálta hazáját, áldozatokat hozott, vérét ontotta érte. De ha aztán mégis megszorították a zsidóság életét, vagy ki akarták űzni hazájából, minden alkalommal hiába hivatkozott érdemeire, azokra a nagyságokra, kik a nemzet jólétéhez hozzájárultak, sorsán ez soha nem segített. Ha a mindenkori fáraók érdeke megkívánta, elfelejtették a Józsefeket, kitörölték érdemeiket emlékezetükből. Aztán azt is bizonyítja a történelem, hogy a zsidóság elleni gyűlölet sohasem a nép lelkéből fakad. A Szentírás kiemeli, hogy az egyiptomiak nem viseltettek ellenséges érzülettel zsidó szomszédaik iránt, ellenkezőleg, olvashatjuk a Bibliában, hogy őseink megnyerték a bennszülött lakosság szeretetét, mely szívesen segített nekik, készséggel állott rendelkezésükre. Izráel gyermekeit Micrájimban nem a tömeg ellenszenve miatt érték szenvedések, hanem a fáraó és azon kiváltságos osztályok önző érdekei folytán, melyek az uralkodóval a hatalomban osztoztak. A zsidó elnyomás és üldözés minden korban azokból a rétegekből indult ki, melyek a népet vezették és félrevezették, mindig ők zúdították ránk az alaptalan vádakat és korbácsolták fel ellenünk a vak szenvedélyeket. A múlt tehát arra tanít minket, hogy ne egyesek érdemei alapján és ne a vezető rétegektől várjuk felemelkedésünket és biztonságunkat. A zsidóság szabadságra és egyenlőségre megtámadhatatlanul csak ott számíthat, ahol nincs elnyomott társadalmi osztály, csak ott élhet jólétben, ahol a tömegeknek is jólét az osztályrésze. Hazánkban is akkor jutott a zsidóság vallásszabadságának és jogegyenlőségének teljes birtokába, mikor a felszabadulás után az addig elnyomott munkásosztály is kivívta jogait.