Új Élet, 1972 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Dr. Szemere Samu, a filozófia professzora e hónapban töltötte be életének 90. évfordulóját. Az ország határain túl is nagy nevet szerzett professzor tiszteletére a Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség fogadást rendezett a Magyar Zsidók Házának tanácstermében. Az ünnepi összejövetelen megjelent a MIOK és BIH elnöke, dr. Borsa Mihály, a KSZB elnöke, dr. Láng Viktor a MIOK és BIH elnöke a következő szavakat intézte a jubilánshoz: — A Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség nevében szívem egész melegével szeretettel köszöntöm a mi örökifjú, kedves barátunkat, a magyar zsidóság great old manjét és büszkeségünket, a Budapesti Izraelita ,Hitközség Képviselőtestületének dísztagját, dr. Szemere Samu profeszszort, 90. születésnapja alkalmából. — Aki az elmúlt napokban a magyar sajtót, televíziót és rádiót figyelemmel kísérte, tudomást szerezhetett arról, hogy államunk milyen nagy megbecsülésben részesíti a Szemere Samu egész életén át folytatott tudományos munkásságát. 90 esztendős születésnapja alkalmából köszöntötte őt a Magyar Tudományos Akadémia nevében Erdey-Grúz Tibor elnök és az Elnöki Tanács megbízásából átnyújtotta neki a Munka Érdemrend arany fokozatát. Az ünnepi találkozón részt vett Köpeczi Béla, a Magyar Tudományos Akadémia és dr. Harsányi László, a MIOK alelnökei, a MIOK intézőbizottsága budapesti és a BIH elöljáróságának tagjai, az országos és a budapesti Rabbitanács tagjai, a körzetek elnökei, a Központi Női Tagozat asszonyai. Amikor dr. Szemere Samu nővérével, a 96 éves Nagy Károlynéval megjelent a tanácsterem ajtajában, szeretetteljes taps fogadta, főtitkára, valamint tudományos életünk sok kiválósága. — Ünnepi ülést tartott a jubiláns köszöntésére a Pen Club, ahol Szemere Samunak több mint hat évtizede folytatott filozófia-történeti, esztétikai, pedagógia-történeti, fordítói és írói munkásságát értékelve méltatták. Úgyszólván az egész magyar sajtó megemlékezett Szemere Samuról, aki — amint azt a Pen Club ünnepélyén Komlós Aladár köszöntőjében mondotta — ״ nemcsak művei tartalmával, hanem írásai és egész lénye harmóniájával és példájával is gazdagította a magyar kultúrát.’’ — A jubiláns ünneplését a Magyar Rádió és Televízió is közvetítette. Külön kívánom kiemelni, hogy az ünnepelt jubileuma alkalmából az Akadémiai Kiadó megjelentette Szemere Samu irodalmi munkásságának bibliográfiáját, amelyet dr. Scheiber Sándor állított össze és amely összeállítás Szemere Samunak 326 munkáját sorolja fel. Életének munkássága a magyar tudomány és irodalom valóságos kincsesházává vált. Ilyen körülmények között ennek méltatása meszsze meghaladja e köszöntőm lehetőségeinek kereteit. — Mégis, a több, mint 60 éves, rendkívül magas szintű munkásságának parányi méltatásaként legyen szabad idéznem Szemere Samu irodalmi munkásságáról megjelent, említett bibliográfiának Előszavából Sándor Pálnak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem filozófiai tanszéke vezetőjének megállapítását: ״ Amikor a nemzetközi Hegel-kongresszusokon eldicsekedhetünk azzal, hogy ama ritka kelet-európai kis népek közé tartozunk, akik Hegel csaknem minden munkáját saját nemzeti nyelvükön tanulmányozhatják, ez Szemere Samu szorgosságának és buzgalmának eredménye. Ugyancsak az ő tollával ékeskedünk akkor, amikor Spinoza összes munkájának, Ciordano Bruno, Descartes, Giambattista Vico, Feuerbach, stb. legfontosabb műveinek magyar kiadását sorakoztatjuk fel könyvtárainkban.” — Megemlékezik az Előszó arról is, hogy Alexander Bér- Tlottal és Bánóczi Józseffel együtt, ők hárman szinte triumvirátust alkotva, nem annyira a hivatalos tudományosság, mint inkább a szélesebb érdeklődő közönség, felé fordulva — Platón, Descartes, Bacon, Diderot, CondiVac, Spinoza, Leibniz, Hume, Kant, Schopenhauer, stb. legfontosabb munkáinak a magyar olvasókhoz való közvetítésével — nemcsak a filozófiai ismeretek terjesztéséhez járultak hozzá, hanem előrelendítették az addig kezdetleges és ״ anarchikus magyar filozófiai műnyelv fejlődését is.” — Nem véletlen, hogy Szemere Samu filozófiai, etikai munkái mellett foglalkozott Goethe és Thomas Mann műveivel — akik mindketten nagy hatást gyakoroltak rá —, akiknek humanista szelleme áthatotta Szemere Samu lelkét és végigvonult élete egész munkásságán. — Goethe például Faustjában más ember boldogítását tűzte ki emberi célul alapeszméjeként. Amikor Faust nem találja meg az élet boldogságát Margarete ölelő karjaiban, az Auerbach-pince borainak élvezetében, a mű második részében, amikor a kolóniák alapításával más emberek boldogságát látja, akkor kiált fel, hogy „Ich bin glücklich” — boldog vagyok. — Szemere Samu lelkülete közel állt Thomas Mannához is, a nagy békeharcoshoz és ahhoz, aki a ״ József és testvérei” című trilógiát alkotta. Erről a művéről Thomas Mann egyik tanulmányában írja, hogy a bibliai József optimista története adott neki erőt a fasizmus sötét éjszakájában életének elviseléséhez. — Foglalkozott Szemere Samu Hegelen, a dialektika filozófiai megalapítóján kívül a német filozófia alkonyának korában élt Feuerbachhal, aki a materialista filozófia egyik előfutára volt és számos más filozófussal. — Mindezen hatalmas munkássága mellett ideje volt arra is, hogy az IMIT Évkönyveit hosszú éveken át szerkessze, az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet és Líceumról, az Országos Rabbiképző Intézetről, a zsidó iskola feladatairól és a magyar zsidó közéletünk nagyjairól, Heller Bernátról, Edelstein Bertalanról és másokról maradandó műveket alkosson. — Bármily szűkre kell szabnom e méltatást, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy kiváló pedagógiai működésével párhuzamosan Szemere Samu 1927-től 1942-ig az Országos Izraelita Tanítóképző Intézetünk igazgatója és részt vesz a magyar zsidó közélet munkájában. Országunk felszabadulása után, 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1957-ben a filozófiai tudományok doktora lett. Már 1961-ben is a Munka Érdemrenddel tüntették ki, 1963-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem c. egyetemi tanárává nevezték ki. A gyémánt- és a vasdiploma büszke tulajdonosa. — Most, amidőn parányi szűkre szabott méltatásomat befejezem, hadd mondjam meg Neked, Szemere Samu, kedves barátom, hogy mi, magyar zsidók, nagyon-nagyon büszkék vagyunk Rád és örömmel tölt el bennünket az a tudat, hogy életed munkásságát Isten kegyelméből kapott ifjúi lendületeddel változatlanul tovább folytatod az egész magyar kultúra javára. — Adjon a Teremtő Neked hosszú boldog életet, jó erőt, egészséget és további munkásságodhoz sok sikert. — Engedd meg, hogy e szavak kíséretében adjam át a mai nap maradandó emlékére a magyar zsidóság szerény ajándékát, mint szeretetünk és tiszteletünk szimbólumát. Dr. Seifert Géza ezzel egy ezüst serleget nyújtott át dr. Szemere Samunak. Az ünnepelt meghatottan köszönte meg az elnök meleg szavait. Különösen megkapta őt, s mondotta, hogy az elaz elnök az ő pedagógiai működését is kiemelte. Ő valóban pedagógiai munkáját mindig legalább oly fontosnak tartotta, mint tudományos írói tevékenységét. Szerette az ifjúságot, s igyekezett a humanitás szellemét oltani lelkébe. Örömmel látja ma, hogy volt tanítványai derekasan állják meg helyüket, ahová a sors állította őket. Végül Hartmann Jánosné, a Központi Női Tagozat elnökasszonya nyújtotta át meleg szavak kíséretében aszeretet virágait Nagy Károlynénak, a jubiláns nővérének és dr. Szemere Samunak. A fogadás mindvégig szívélyes légkörben zajlott le. Dr. Seifert Géza: Fogadás a 90 éves Szemere Samu tiszteletére A serleg átadása György Endre: Év kezdetén az ember öszszegez és emlékezik. Bensőjében leltárt készít. Leltárát annak, amit elvégzett és amit elmulasztott. Az emlékezés során dátumok bukkannak fel; az évkezdet azonos napjai, amikor ez és ez történt... Hány éve is? És így számolgatván, statisztikát készítvén, lassan eljutok ama keserves januári napok egyikéhez, amikor az a két csúf és fájdalmas pofon elcsattant. Ne sokat kerteljünk nem én adtam, hanem képes ?lemen ״ helyezte el” az a biang SS. Csakhamar harminc esztendeje, de még mindég sajog. Főként a szégyentől, mert addig soha senkitől nem kaptam pofonokat., Szidást igen, de testi fenyítéket még legvásottabb csínytevésemért sem. Nagyapám — nevelőm —, aki szélütött lábával képtelen lett volna utánam futni, legfeljebb a botjával célozott meg, de a ,,céltábla'’ — jómagam — akkorra már hetedhét határon túl volt és így ez az alkalmi támadóeszköz soha el nem érhetett. Az emlékezetes két pofon előzménye az, hogy a buchenwaldi lágerben aznap engem meg társamat jelöltek ki az ebéd átvételére és a barakkba szállítására. Sietős léptekkel, vidáman haladtunk a szálláshelyek közötti utcákon a konyha felé. Valami hamis szabadságérzet fogott el bennlünket. Talán a barakk nyomasztó légköréből való kitörés, a szabad mozgás lehetősége tette ezt, mert minden jobb volt a bent kuksolásnál, ahol — mint Kassák írta —, ״ mosódtunk, mint a só.” Kezünkben a nagy és széles deszkalap, elöl-hátul kétkét fogantyúval. A zengzetes magyar kifejezéssel „trógnyinak” nevezett fatákolmányon két hatalmas fazék, ama melegvízből és néhány szem burgonyából készült moslék számára, amelyet teljesen jogtalanul neveztek levesnek. Ebből került ki a napi táplálékunk. Ormótlan felszerelésünkkel beléptünk a konyha előterébe, hogy ott türelmesen várjunk a sorunkra. Első meglepetésünk az volt, hogy a szakácsok helyett mindjárt abba a magas rangú náci tisztbe ütköztünk, aki aznap éppen a konyha felügyeletét látta el. Vigyázzba vágtuk magunkat és remegve bár, abban reménykedtünk, hogy ezzel eleget tettünk a kötelező formalitásoknak. Igen ám, de lehet, hogy testi gyöngeségem miatt kissé megingottam — bár a mai napig sem tudom pontosan, ezért-e vagy mi egyébért — az SS-főnök reám rohant és két akkora pofontmért le, hogy fejem csaknem lebillent tartó oszlopáról, a nyakamról. Feszesen kellett állítom, a könnyem sem csordulhatott ki. Fájó lélekkel megtépázott önérzetem mardosása, embervoltom meggyalázása közepette azzal vigasztaltam magam .... hogy hiszen ... oldalán fityegő hatalmas revolverével belém is lőhetett volna. Azután arra gondoltam, hogy e gyilkos fajzattól pofont kapni, talán nem is akkora szégyen ... De abban a pillanatban valahogy nem féltem. Addig anynyi mindenen estem már keresztül, hogy hozzáedződtem a komiszságokhoz, a szenvedésekhez. Azóta olvastam egy könyvet, amely mindama durvaságokat és humánum elleni bűntetteket gyűjtötte egybe, melyeket annak idején a nácik szerte a világon elkövettek. A rémület esztendei voltak ezek, amikor a tisztességes embernek nemcsak nappal, a nap minden percében kellett tartania a reá leselkedő veszedelmektől, hanem éjszaka — sőt álmában is, amikor rémek lepték meg —, hiszen — mint a szerző mondotta — ״ Németországban sem akadhatott olyan magánéletet élő ember, aki nyugodtan alhatott.” Mit várhatott hát az ember a deportálótáborban, teljes kiszolgáltatottságban?... ... Felszabadulván és megszabadulván, bennünk mégsem lobogott a bosszú kékes lángja. A terezini kórházba — ahol tífuszból lábbadoztunk — néhány elfogott volt SS szolgálatost osztottak be takarításra. Ezek־ a kevéssel előbb vad és kíméletlen alakok gyáva, nyamvadt, nyafogó senkikké zsugorodtak. Kenyeret és gyógyszert kunyeráltak. E ״ hősök” fájós torkukra mutogattak és vinnyogva siránkoztak. — Aspirine" Mi pedig adtunk a tegnapi ellenségnek, kínzóinknak! Jól tettük? Ebben a kórházban töltöttük el a jótét lélek dr. Klein Móric budapesti belgyógyászorvos — aki velünk együtt raboskodott és menekült meg — felügyelete és jóságos gyógykezelése alatt a felszabadulástól a hazatérésig terjedő időt. Tudva azt, hogy már mehetnénk — ha volna mivel —, meg, ha nem volnánk betegek, a bizonytalanságnak és a várakozásnak ezeket a napjait heteit csaknem olyan lelki szenvedések között töltöttük, mint a táborban. Persze, életveszély nélkül. Mégis nagyon nehezen telt az idő. Örökösen készülődtünk, tervezgettünk, gondolatban már utaztunk, sőt haza is érkeztünk. És mivel ütöttük volna agyon a végtelennek tűnő napokat? Párbeszédekkel, álmodozással. Milyen is lesz az a szinte valószínűtlen pillanat, amikor „befutunk” Budapestre Miskolcra Tokajba — aszerint, hogy kit honnan hurcoltak el — és viszontlátjuk régi városunkat, otthonunkat, szeretteinket. Ha viszontlátjuk ... Kiket találunk meg a mieinkből, mit teszünk az első és a következő napokon, miként hazai fűztőket kérünk minden egyebet megelőzően a familiánktól, mert a kiéhezett és a testileg teljesen leromlott embernek jóformán nem volt fontosabb gondja, mint a régóta nélkülözött kedvenc ételek újraízlelése. Mindegyikünk valósággal háziasszonnyá, de legalábbis szakáccsá alakult át ,akik egyszeriben ételsorokat állítottak össze és akiknek ínyében-gyomrában csodálatos ízek, illatok kavarogtak, így „főzőcskéltünk” nap mint nap és amikor talpra álltunk, viziteltünk is a volt női foglyok szálláshelyén, ahol az asszonyok-leányok álmodozás helyett már gyakorlatibb megoldáshoz folyamodtak. A jó ég tudja, honnan honnan nem, de burgonyát, lisztet, zsírt ״ szereztek” és ügyesen, szakavatottan pogácsát meg egyébb szegényes süteményt — de mégis csak süteményt! — készítettek és azzal kínáltak bennünket. Annyi nyerseség, vadság, gyilkoló szándék (és valóság) után itt, e kedves, meggyötört, de mégis finom lelkületű nők között végre elhangzott az első emberi szó, a baráti megértésnek és együttérzésnek kifejezése. A rengeteg ordítás, sakálüvöltés helyett — amelyet fogvatartóinktól kellett elszenvednünk — halk beszéd, egyazon gondolat, üdítő csönd és hallgatás Mindegyikünk lelke messze kalandozott, a kölcsönös vigasztalás volt az, ami bennünket együtt tartott. Mindanynyian bizakodtunk sorsunk kedvező fordulásában és egykori önmagunk roncsaiként, cafatokban lógó rongyaink ״ eleganciájában” észre sem vettük a nemek közötti különbséget. A nőkben nem láttunk hőt, ők pedig nem fedezték fel bennünk a férfit. Mégis jólesett közöttük tartózkodni, amit bizonyít az is, hogy alig vártuk az ebédutáni találkozásokat, a rövidke klubéletet, a társalgás emberi hangnemét, amely a maga idétlen művoltában is emlékeztetett valami régebbi magatartásra. Az elszomorodott, eldurvult férfiéletbe, amelyben acsaládtól távol, minden csendesítő, békítő és szelídítő közeg nélkül alig léteztünk, csupán lebegtünk, a hang megváltozott, a kifejezések finomodtak, magatartásunk feszesebbé vált és ezzel bizonyos mértékig már vissza is tértünk a nő tiszteletéhez. Kezdtünk újra emberekké válni. Személy szerint hozzám csapódott egy kassai kisleány, akinek — sajnos — már a nevét is elfelejtettem. Naponta találkoztunk a térség egyik kis padján. Két óra tájban mindig ott üldögélt Ugyanakkor érkeztem, melléje telepedtem és halkan beszélgettünk. Én felső ruhát szereztem neki, ő kis desszertkéssel viszonozta adományomat. Mit akartunk egymástól? Semmit Egyszerűen: semmit. Néhai Szász Zoltán író axiómája járt az eszemben, amely szerint gondolatban is lehet „csalást” elkövetni. Bizonyos, hogy ezt gondolatban sóra tettem ilen. Két pofon és egyebek Felekezetünk vezetőinek eskütétele A Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1957. évi 22. c. tvr. alapján előzetesen hozzájárult dr. Harsányi Lászlónak, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete alelnökének és a Budapesti Izraelita Hitközség elnökhelyettesének, Bárdi Dezsőnek, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete főtitkárának, Braun Lajosnak, a Budapesti Izraelita Hitközség elnökhelyettesének megválasztásához. E tisztségekbe megválasztott felekezeti vezetők december 22-én, szerdán, Losonczi Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke előtt a Magyar Népköztársasághoz való hűségre, alkotmányára és az alkotmányos jogszabályok megtartására esküt tettek. Az eskütételnél jelen volt Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára és Balló István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese. Falusi orvos Az életét, fiatal életét feltette rá, hogy csizmát húzó sárban vagy száraz nyarak fullasztó porában megtegye, amit orvosként tehet. A poklot látta. Azt a poklot járta amit sokan. Visszatért. Szótlanságban ment jajgatókhoz napban, éjszakában. Mély sebe volt, de senki, sose látta. Az életét, az egész életet úgy élte le, hogy csizmát fogó sárban vagy esetlen nyár széltől vert porában mindent megtett, mit ember tehetett. Gáli György Péter JELENIDŐ-JELENIDO ! Magyar filmJE JE LENIDŐEL L E Rendező: BACSÓ PÉTEREN JE LENIDŐN 1 * Bemutató: január 13.1 DD *ro JELENIDOO JELENIDŐ-JELENIDŐ