Új Élet, 1984 (39. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-01 / 1. szám
EPILÓGUS Anna Margit festőművésznő kiállítása Itt állok a Nemzeti Galériában Anna Margit gyűjteményes kiállításán, ötvenhét kép van a falakon. A terem egyik sarkában életnagyságú, melankolikus baba ül, fehér ruhában, fátyolos kalapban — talán a festő belső énjének jelképe. Átlósan egy padon sok szép régi porcelánbaba: Lórika, Gigi, Nana és a többiek. Ők Anna Margit legutóbbi alkotó periódusának modelljei, de egyben választott családja is. Velük él együtt otthonában. A babák ide mintegy kirándulni jöttek — kissé hosszú időre, két hónapra. Engedelmesen, de láthatóan kényszeredetten ülnek szorosan egymás mellett a padon. Szívesebben lennének otthon, a Fillér utcában, Anna Margit és a fekete cica társaságában. A cica szuverén lény és otthon maradt. Pedig az összképhez tartozik. Több festményen is szerepel. Ott ül egy képen Lórika baba lábánál, és ott van egy önmarcangalóan kegyetlen öngrekép-jellegű festményen, amely „Én nem leszek a szürkék hegedőse” címet viseli. Úgy tudom szürrealista festőként tartják számon Anna Margitot. A szürrealista az úgynevezett ״ realitás”-t a ״ valóság”-ot festi, de ezt a valóságot a saját, elképzelése szerint rendezi, alakítja át. A figura hasa helyén egy doboz van, vagy a zsebóra folyékonnyá válik. Anna Margit képein ilyesmit nem látunk. Ugyanilyen joggal szimbolistának is nevezhetnénk — itt-ott látunk a képein szimbólumokat, virágot, madarat, bilincset — képeinek különös címei is sokszor szimbólikusak. Ha mégis megkísérlem Anna Margitot valahova besorolni, akkor a látomásos művészek között érzem a helyét, a nagy magányos művészek között. Elődei a magyaroknál Csontváry-Kosztka Tivaadar és Gulácsy Lajos voltak. ■ A magányt az őrület, a próféta és a művész alakja hordozza. Az őrült magánya feloldhatatlan. De a próféta és a művész magányossága kifelé, az emberek felé fordul és hat. . Csontváry és Gulácsy művészetét a téboly, a megszállottság izzította, fokozta fel. Anna Margit művészete mellé viszont a prófétaság társul. Festményein a szenvedő emberiség nevében beszél — a sokezer éves szenvedésekkel teli zsidó sors nevében beszél. Képei tiltakozások az üldözés, a megaláztatás, a gyűlölet, a gyilkosság ellen. Figuráit nem nevezhetjük szépnek a hagyományos értelemben. Riadt szemekkel, görbe mosolylyal néznek ránk. Már minden szenvedést átéltek — ha nem ők, akkor az őseik. Az emberi tűrőképesség véges. A fájdalomküszöb határán a megkínzott elájul vagy meghal. Ezért fest Anna Margit annyi bábut, marionettet, bábfigurát. A bábuk többet bírnak, mint az ember — szimbolikus figurájukon keresztül tovább lehet fokozni, intenzívebbé lehet tenni a szenvedés ábrázolását. Végig elemezhetném mind az ötvenhét képet. De mélyedjen el bennük a látogató. Inkább csak a két utolsó festménysorozatról írok. Ezeken a képeken érezhető némi tevhenykedés: a szenvedés megszűnik, vagy legalábbis feloldhatóvá válik. Az egyik a Messiás-sorozat. A Messiás az első képen zsidó vándorkereskedő alakjában jelenik meg, mintha egy hhászid meséből lépett volna ki. De a sípja kicsit emlékeztet a sáfárra, és a kalapjából angyalszárnyak nőnek. Aztán a ■ Duna-partnál látjuk. A parton elhagyott cipők sorakoznak, gazdájukat belelőtték a folyóba. Az ״ Elkésett Messiás” az auschwitzi halálgyár felett száll, sáfárt fújva. A ״ Messiás 11.” az Űrben lépked, sáfárral, fejére csomózott zsebkendővel. A Messiás-sorozat pesszimista, de nem adja fel a reményt: előbb-utóbb, de el kell jönnie. A következő, egyben időben a legfrissebb sorozat: a porcelánbabákról készült portrék. Az egyik babafigura („Üzenet”) még védekezik és támad egyszerre: felemelt kezében sarló. De a többi baba arcán tétova, reménykedő mosoly, mintha kérdeznék a nézőt: ugye, nem bántasz? ugye, kicsit szeretni fogsz engem? Hát még ha tudnák Lórika, Gigi és a többiek, hogy közvetlen közelükben, a mellettük levő falon röpköd a Messiás! Nem tudományos igényű értekezést . ,irtam. Személyes benyomásaimat igyekeztem átadni az olvasónak egy nagy formátumú, magyar zsidó művész tárlatáról, amely érzékeny húrokat pendített meg bennem. Antalfi Mária : A kiállítás a Várban, a Magyar Nemzeti Galéria „C” épületében látható, december-január hónapban. Renoválták a nagykőrösi zsidó templomot 1924-ben, az akkor 578 lelket számláló nagykőrösi zsidóság, a régi kis temploma helyett, példás áldozatkészséggel, impozáns új templomot építtetett, melynek felújításához a testvérhitközségek is hozzájárultak. A templom építése Szarvas György nagykőrösi építőmestert és Beck József budapesti építészmérnököt dicsérte. Az ablakok mozaik dí׳ szítéseiben feltűntették azon hitközségi tagok nevét, akik az építkezéshez legnagyobb adománnyal járultak hozzá, így Benedek László, Hetényi Géza, Grünhut István és többek nevét. Az azóta nem javított, közel 60 esztendős templomépületnek a vakolata azóta több helyen leomlott, több ablaka kitörött a természeti viszontagságok és azon történelmi vihar közepette, melyet a második világháború alatt gonosz kezek kavartak fel. Ez a vihar a nagykőrösi zsidóságot is elsodorta és utána csak kevesen kerültek haza, s azok közül is többen otthagyták a lerombolt családi tűzhelyet és másutt kezdtek új életet úgy, hogy a régi zsidó családok közül csak olyan húszegynéhány családhoz tartozók maradtak otthon. De az otthon maradottak erős bizalommal és helytállással, s testvéri összetartással fogtak az új élethez. Kitakarították a templomot, kiválogatták a halomban levő, nagyrészt elpusztult ősi jegyzőkönyveket és okmányokat, melyekből értékes írások kerültek elő. Például arról, hogy az 1848—49-es szabadságharc letörése után a császári kormány tisztviselői megbírságolták a nagykőrösi zsidókat, mert segítették a szabadságharcot. A kis zsidó hitközség tagjai azóta templomukba rendesen eljártak, ahova egy-egy vidéki rabbi jött el és a múlt években elhatározták, hogy a templom pusztuló külső részét rendbehozatják. Helybéli és vidéki vállalatokkal, mesterekkel tárgyaltak. De a nehéz munkát nem nagyon akarták vállalni. Egyszer a hitközség egyik vezető tagja megszólított egy idős, nyugdíjasként még dolgozgató kőműves kisiparost, Szabados Józsefet, akit jó munkájáról ismernek a városban, hogy elvállalná-e a terrplom renoválását? A mester, aki valamikor Nagykőrös vezető építési vállalkozójától, Szarvas Györgytől tanulta ki a szakmát, s 8 évig dolgozott nála, majd 20 évig Erdey Pál építőmester jobbkeze volt és 40 éve önálló vállalkozó. Gondolkozott rajta, hogy hattyúdalként el kellene vállalni ezt a nagy munkát, amelyet mással nem tudnak elvégeztetni. Megtárgyalta azután a dolgot két törekvő fiatal kőművesmesterrel, Galambos Sándorral és Kurucz Istvánnal, akik csatlakoztak az elgondoláshoz és a 12 méter magas, és 1000 négyzetméter falfelületű templom renoválását elvállalták, Szabó János segédmunkás segítségével. Ősszel, egy hónap alatt a munkát becsülettel, határidőre elvégezték, minimális munkadíjért. A hitközség tagjai elégedetten, köszönettel vették át a megszépült ■templomot és már újra ott tartják istentiszteleteiket. Két igaz asszonyról Úgy érzem, még az utolsó 20 évben születetteknek sem kell nagyon magyarázni, mit jelentett századunk színháztörténetében Bajor Gizi neve, és akármilyen ifjú is az, aki a közelmúlt munkáskultúrája iránt érdeklődik, nem teheti ezt úgy, hogy elkerülje a Szalmás-kórus és vezetőjük: Szalmás Piroska nevét. Ugyanakkor azonban úgy gondolom, egyike vagyok azon keveseknek, akiknek életében meghatározóan fonódott össze e két nagyszerű asszony neve. Amikor lelkes kezek (és méglelkesebb szívek!) gyűjteni kezdték az alapítandó Bajor-múzeum anyagát, kezükbe került egy vaskos paksaméta levél: a nagy művésznő talán hiúságból, talán csak rendszeretetből összegyűjtötte egy időben a hozzá intézett sorokat, amelyek javarésze azután később könyvalakban is megjelent. Az alábbiak megértéséhez azonban tudni kell, hogy Hevesi, Pünkösti, Bárdos Artúr és Horváth Árpád mellett asszisztenskedve, Korda Sándor londoni és Reinhardt bécsi ösztöndíja jóvoltából tanulva, végül is eljutottam odáig, hogy a megalakult Színészkamara „jóvoltából” sem családomnak, sem magamnak nem tudtam a tanultakból még a száraz kenyérre valót sem előteremteni. Ekkor nyújtotta ki felém segítő kezét egy lelkes kiadó, a művészettörténésznek is kiváló Pán Imre, mondván: próbáljak meg 1-2 íves füzeteket írni legdivatosabb színésznőinkről, azt majd ő megkísérli, némi legalitást szerezve az ügynek, a színházak előcsarnokában árusíttatni. Én természetesen örömmel kaptam az alkalmon és rövid időn belül meg is írtam az első, alig 16 oldalas könyvecskét, a címlapján Bajor Gizi képével s bévül őszintén elragadtatott sorokkal a nemcsak színésznőnek de embernek is nagyrabecsült divátói. A füzet Pán Imre ígéretéhez híven meg is jelent: amúgy suttyomban terjesztették is azt a színházak foyerjeiben, persze korántsem olyan mértékben, mint ahogy azt lelkességünkben elvártuk és amennyire , az kétségbeejtő anyagi helyzetemen segíthetett volna. Hogy azután egyszercsak miképp adatott meg az egyik rikkancsnak a lehetőség, hogy egy nap közölje: egy ismeretlen néző az összes, kezében levő vagy száz példányt egy összegben felvásárolta, elérve ezzel, hogy pár héten át nem kellett reszketnünk, ha lakásunk ajtaján kopogtatott a háziúr megbízottja és csaknem naponta tellett heteken keresztül — még reggelire is — arra csak akkor derült fény, amikor a bevezetőben említett levélköteg napvilágot látott, köztük az alábbi is: ״ Budapest, 1939 szeptember 20. Mélyen tisztelt Művésznő! Belátom, hogy teljesen szokatlan, s talán lehetetlen dolog az, amit most csinálok, de mégis meg kell tennem Soha meg nem bocsáthatnám magamnak, ha meg sem kísérelnék egy veszendő embert megmenteni, s így, bár a Művésznőt nem ismerem s azt sem képzelem magamról, hogy a nevemet hallotta már —, mégis megpróbálom, hogy szóljak az érdekében egy fiatal színházi írónak. Az édesanyját ismertem, őt magát nem, csak azt tudom róla, hogy rettenetesen sokat szenvedett már fiatal életében, s hogy rendkívül tehetséges. A tavalyi Korda-díjat ő nyerte el, s ha nem oly szerencsétlen időket élünk, ki is juthatott volna, míg idehaza ismert okoknál fogva kilátástalanul és a szó szoros értelmében az éhhalállal küszködve vergődik. Ezt a kis könyvet adta egy közös ismerősünk a kezembe. S a könyv a Művésznőről szól. Ezért vettem a bátorságot, sőt, ami ennél is nehezebb volt számomra: a tolakodás látszatát. Elküldöm a Művésznőnek ezt a könyvet, azzal a megjegyzéssel, hogy szerzője, (akinek erről a lépésemről fogalma sincs, s talán nem is engedte volna) , egy fiatal magyar művész nyomorog. Kérem önt, amit magamért soha, senkitől nem kérnék, segítsen rajta, ne hagyja elpusztulni. Fogalmam sincs, hogyan lehet, vagy hogyan kell — de tegye meg ön, a zsenialitás hálájaképpen, amit az Istentől kapott, tegye meg a művészi szolidaritásért, tegye meg a nagy, befutott művész előkelő gesztusával, tegye meg a soha meg nem haló emberi jóság nevében! Legszívesebben nem írnám ide a nevemet sem, de nem szeretném, ha mint ordinaire névtelen levelet, egyszerűen félrevetne írásomat. Ezt a fiút Rácz Györgynek hívják és a Honvéd utca 29. II. em. 7/a alatt lakik. Mély tisztelettel Szalmás Piroska” . Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Szalmás Piroska azon igyekezzék, miképp tudja saját, proskribált személyét az üldözők elől megmenteni, és Bajor Gizinek, hogy milyen módon fogja a nyilasok elől zsidó férjét, dr. Germán Tibor professzort elbújtani. De azért én, amikor 1947-ben, mint a Nemzeti Színház dramaturgiájának vezetője, azt a megbízást kaptam, hogy az ország első színésznője számára lefordítsam Seribe: Navarrai Margit című vígjátékát, a szokványos premier-virágcsokor egy szál rózsáját Szalmás Piroska sírjára szántam, s a maradék huszonnégyből csak egyetlen továbbit a címszerepet alakító pompás dívának; a további huszonhárom szál — tudtán kívül — azt az embernyi embert illette, aki néhány sornyi levél nyomán száz példány névtelen felvásárlásával segített egy szemétdombra ítélt fiatal, kezdő művésztárs életének megmentésében. Rácz György * Barabás Tamás: Háborús bűnösök, túl a tengeren Office of Special Investigations névvel (Különleges Vizsgálatok Hivatala) 1978-ban alakult egy új részleg az amerikai igazságügyi minisztériumban. (Nálunk talán osztálynak, vagy főosztálynak neveznek). Mintegy ötven munkatársat, köztük húsz ügyvédet foglalkoztat a hivatal. Vezetője a 38 éves Allan Ryan. Róla és munkájáról nemrég szóltam az Új Élet hasábjain, a háborús bűnös Klaus Barbie ügyével kapcsolatban. Ryanék hivatala vizsgálta meg — talán emlékszik még rá az olvasó —, hogy Barbie annak idején miként került amerikai szolgálatba és a CIA hogyan segítette őt elmenekülni Európából Latin- Amerikába. Erről van szó. Ilyen és hasonló kérdésekkel, vagyis az Egyesült Államokban élő és már USA-állampolgársággal rendelkező egykori németek, nácik, háborús bűnösök ügyével foglalkozik Ryan hivatala, az Office of Special Investigations. A hamburgi Spiegel értesülése szerint jelenleg mintegy kétszáz személy ügyével. S ha átgondoljuk ezt ez egész kérdéskomplexust, azt kell mondanunk: bizony elég későn alakult meg ez a hivatal, ha csak 1978 óta létezik! Hány hajdani náci és háborús bűnös élte le ezt a dátumot megelőzően békésen az életét Amerikában, s halt is meg ott nyugalomban! Dehát nem sokkal jobb a helyzet azóta sem, hogy a hivatal megalakult. Csak eljárásokról, aktákról, folyamatban levő, feldolgozás alatt álló ügyekről olvasunk. Arról azonban nem, hogy akár egyetlen ügy is megoldódott volna már, hogy nemcsak rajtacsíptek, de ki is utasítottak, pláne, hogy meg is büntettek volna ma már amerikai állampolgárságot viselő egykori német háborús bűnösöket. A csikágói bevándorlási bíróság foglalkozik például most Hans Lipschis ügyével. Litvániában született, 1919-ben, ügyiratszáma A—10682—861. 1956 óta az Egyesült Államokban lakik, a vádirat szerint a háború alatt egy halálfejes SS-alakulat tagja volt. Auschwitz és Birkenau koncentrációs táboraiban részt vett a foglyok üldözésében. Már régen amerikai állampolgár, de az USÁ-ból való kiutasításával és állampolgárságtól való megfosztásával lehetne büntethető , ha megjelennék a tárgyalásért. De nem jelenik meg. Orvosi bizonyítványt küld állandóan, beteg, nem tárgyalóképes. Ugyancsak 1919-ben, Észtországban született Karl Linnas, aki 1951 óta lakik az USÁ-ban és az államoknak 1960 óta polgára. Az észtországi Tartu koncentrációs táborában vett részt emberek meggyilkolásában. Mi lesz a sorsa? És mi lesz a sorsa Michael Derkaczwirdnek, aki 1941 óta állampolgára az USA- nak és 1941 és 1944 között fegyvertelen zsidó polgári lakosokat gyilkolt, kínzott. Lindas Kairys 1963-ban esküdött fel az amerikai alkotmányra, 1941—42-ben a lettországi Madona koncentrációs táborában kínozta, gyilkolta a szerencsétlen áldozatokat. Konrad Schelling (született 1910- ben, Drezdában) Sachsenburgban és Dachauban képezte ki a koncentrációs táborok gyilkosait. John Loftus amerikai író nemrég megjelent könyve, The Belarus Secret címmel, ezzel a témával foglalkozik. Könyvének főérdeme: leleplezte azt a tényt, hogy többszáz, sőt, talán többezer volt náci az amerikai titkosszolgálatok aktív segítségével csempésződött be az Egyesült Államokba. Az állam törvénye természetesen tiltotta volt nácik bevándorlását az USA-ban, ezért kellett titokban becsempészni őket. De miért, milyen célból? Pusztán szívjóságból, hogy ne szenvedjenek szegények odahaza, ne kerüljenek az igazságszolgáltatás elé? Dehogyis ezért. Hanem egyfelől azért, hogy — hiszen ez az embercsempészés a hidegháború legvadabb éveiben folyt — ezzel is borsot törjenek a szocialista, tábor országainak orra alá. Másfelel azért, hogy ezekből az Amerikába bemenekített embeerekből, akik mind volt nácik, volt háborús bűnösök, tehát mindebből értelemszerűen adódik, hogy érzelmileg szovjet- és kommunistaellenesek, hogy ezekből a szocialista tábor ellen működő hírszerzőket, kémeket, szabotőröket képezzenek ki és szervezzenek be. 1948 és 52 között négyszázezer menekült áramlott be Európából az USA-ba, s hogy ezek között mennyi volt az ex-náci, az ex-háborús bűnös, az ex-SS, azt pontosan senki nem tudja megmondani, Allan Ryann, az új hivatal vezetője sem. Mindenesetre J. Edgar Hoover, az FBI akkor még hivatalban levő, rettegett és mindig erősen jobboldali nézeteket valló főnöke már a menekülttáborokban is a többiek (a demokratikus gondolkodásúak) megfigyelésére és beárulására osztotta be a volt nácikat. Ezekben a hidegháborús években sok német ex-náci kapott amerikai, vagy az amerikaiak által finanszírozott, különböző antikommunista propagandaszervezeteknél jó állásokat, persze úgy, hogy életrajzukat meghamisították. Allan Ryan szerint az amerikai lakosságnak minderről fogalma sem volt, ők tudták, az USA-ba nem menekülhetett egyetlen náci sem, azok a gonoszok mind a latin-amerikai államokba szivárogtak be. Hát , nem mind!... Mit aratunk ? Amit velünk azt aratunk Amit teszünk azzá leszünk Mért ne lehetne jót adó Érett kalász az életünk? Mikor az Isten jó, s arat, S minden pelyvát a szélbe hagy Kárász Izabell