A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet (MMÉE) 1867-1944 között működött. Már az alapító közgyűlés rendelkezett a Közlöny kiadásáról, amely megszűnésig 78 évfolyamot élt meg. Műszaki, alkalmazott tudományaink egyedülálló történeti forrása, amely nem csak a hazai mérnökség legkiválóbbjainak hosszabb-rövidebb tanulmányait, vitáit, alkotásait foglalta össze, hanem számot adott a világ technikai újdonságairól, a hazai műszaki értelmiség szakmai rendezvényeiről, eseményeiről, személyi híreiről, megemlékezésekről, halálesetekről, a megjelent szakkönyvekről.„A magyar mérnök-egyesület közlönye tágasabb értelemben vett mérnöki szaklap fog lenni: mihez képest tartalmát kiválóan technikai kérdéseket tárgyazó értekezések, létesített munkák leirása, megbírálása, szakkönyvek bírálata és ismertetése, szóval a technika elméleti és főleg gyakorlati ágaira vonatkozó tudományos dolgozatok képezendik. Fölvétetnek, de csak második sorban a technikai ügyre vonatkozó rövid értesítések, jegyzetek, jelentések és hirdetések is.”(Az MMÉE Közlönyének szerkesztősége esetenként hosszabb-rövidebb időn keresztül mellékleteket is kiadott, ezeket nem tartalmazza kiadványunk.) Az Egylet első elnöke Hollán Ernő, és induláskor az egyes területekért felelős szerkesztő bizottmány tagjai Bugát Ferenc, Herrich Károly, Hieronymi Károly, Kruspér István, Nagy László és Szkalnitzky Antal voltak. A Közlöny megjelenési gyakoriságával, terjedelmével, változatosságával és színvonalával az első világháború előtti évtizedben érte el csúcsát. Ebben jelentős szerepe volt Edvi Illés Aladárnak, aki 1891-től több mint negyedszázadon át szerkesztette a folyóiratot, amely ebben az időszakban a legjelesebb külföldi folyóiratok szintjén állott. Elődei Szily Kálmán, Ney Béla, Schwarczel Sándor, Révész Sámuel, Ullmann Vilmos, Dobecky Sándor, Nendtwich Gusztáv és Cserháti Jenő, utóda pedig Feyér Gyula volt, aki 26 éven át (1917-43) szerkesztette a Közlönyt. Az első számhoz írott előszóban Szily Kálmán így ír az alapításról:„Magyarországon a technikai ügy eddigelé, valljuk be őszintén, parlagon hevert. A hazai szakerők eddigelé szétszórva, egymástól elszigetelve, tér és alkalom nélkül a nézetek tisztázására és a helyeseknek ismert eszmék gyakorlati érvényesítésére, csak szűk körben, s itt is nem ritkán egymást paralysálva működhetének. Hiányzott a kapocs, mely a közös czélra törekvő, de a tájékozatlanságban gyakran széttartó erőket egyirányítaná, s hiányzott a közeg, mely a teendők iránt, legelébb minmagunkat világosított volna fel. Egyesíteni kellett a szétszórt erőket, tért kellett nyitni az értelmiség részvétének nyilvánulására. Ezért alakult a magyar mérnök-egyesület. Azonban a kitűzött czélt – Magyarországon a technikai ügy szellemi és anyagi érdekeit előmozdítani – a mérnök-egyesület aligha fogná megközelíteni, tevékenységét (melyet a következő osztályok szerint csoportosított mérnöki tudományokra óhajt kiterjeszteni: I. Út, vasút- és hídépítészet-; II. Vizépítészet-; III. Gépészet és gyáripar-; IV. Földmérés és mezőgazdasági ipar-; V. Bányászat-; VI. Középítészet) aligha fogná a remélt siker koronázni, ha oly közeggel nem rendelkeznék, mely a technika haladásának folytonos szemmel tartása mellett, különösen hivatva lenne alkalmat adni a technikai ügyek körül fölmerülő hazai kérdések tüzetes megvitatására, felvilágosítására, valamint arra is egyszersmind, hogy az egyesület szellemi munkásságában a vidéken vagy külföldön lakó szakférfiaink is tettleg részt vehessenek. Ebbéli meggyőződésének adott a mérnök-egyesület f. évi május 20-án tartott alakító közgyűlése kifejezést akkor, midőn egy magyar mérnöki szaklapnak azonnali megindítását sürgető indítványt határozatra emelve, a részletek megállapítását a választmányra bízta.”
