168óra, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-06-26 / 25. szám
Az öröm kis forradalma 168 óra szerkesztőségének! Tisztelettel kérem soraim közlését lapjukban, mivel levelem igen sok embert érintett és mozgósított véleménynyilvánításra. Dr. Orbán Viktorhoz címzett írásom megmozgatott fiatalokat, idősebbeket. Szeretném kifejezni az önmagamban leszűrt tanulságokat, gondolatot. Minden rosszból jó is származik. Bár én nem bántó szándékkal bíráltam az ő felszólalását, mégis sajnálom erős kifejezéseimet vagy anyáskodó stílusomat. Egyik sem volt helyes. De az eredménynek örülök, mert dr. Orbán Viktor tekintélyét jobban megnöveltem, mintha dicshimnuszokat zengtem volna róla, mert a fiatalok, és nemcsak ők, oroszlánként védték, kifejezték véleményazonosságukat, és példaképnek tartják bátor, harcos fellépését. Valóban, az igazságot kimondani világosan, érthetően kell, akár tetszik, akár nem. Sokszor fájdalmas injekció, de szükséges. Számomra szokatlan volt hallani merész, de neki természetes stílusát, fölszisszentem, s utána rögtön tollat ragadtam. Azóta érdeklődéssel figyelem őt és fiatal társait. Igen, bennem még a 40 évig belénk fojtott „félsz” dominál. Megrémülünk a nyílt, őszinte szókimondástól, de hála Istennek, ők már bátran kimondhatják véleményüket, javaslataikat a cél érdekében. Talán, ha „amit mondanak, harmonikusabb volna az ahogyan mondják”-kal, nem váltana ki ilyen generációs ellentétes érzéseket, mert a lényeg és a mód közelebb volna. Képviselői minőségben talán ez is szempont. Magamról röviden: mélyen vallásos szüleim meghatározták egész életemet. Szegénységünk miatt csak nagy áldozatok árán tanulhattam, és később egyházi vonalon dolgoztam. Az egyetemi felvételimet kétszer elutasították. Végül kihagytam életrajzomból a kizáró okot, és felvételt nyertem. A három év elvégzése után megtudta a vezetőség, és az ország összes egyeteméről kizártak, állásomból is elbocsátottak. Később diplomáztam, és állást kaptam. Öt nyelvből és bábművészetből van oklevelem. Egész, életemet őszinte hivatásból, buzgón a gyermekek és az ifjúság nevelésére szenteltem. Bár ismeretlenül, de irodalmi vonalon is mindig tevékenykedtem. Most írom az ötödik könyvemet. Mindig Budapesten dolgoztam, éltem, nyugdíj után költöztünk ide falura, ahol igazán sok tennivaló van. Ezért nem tudok még ma sem (76 év) közömbös lenni, néha túlbuzgólkodom magam. De hát az ember tévedhet nemcsak fiatalon, de idős korában is. Beismerni és jóvátenni a tévedést viszont minden korban kötelesség. Végezetül őszinte tiszteletem és szeretetem jeléül a nagy nyilvánosság előtt dedikálva küldöm Orbán Viktornak egyik szerény kiadványomat. Dávid Mátyásné: 7847 Ipacsfa AZ ÉLET-AJÁNDÉK Válogatás a kanadai Egyesült Magyar Alap „Gyermeket akarok” című pályázatból A kiadvány szerzője Dávidné Horgász Mária Tisztelt Asszonyom! Kedves Mária! Nagyi! Levele az öröm kisebb forradalmát robbantotta ki a szerkesztőségben. Volt, aki nem átadatta azt mondani (az újságíró, vigyázat, könnyen lobbanó fajta ), hogy a köztársaság kikiáltása óta nem akadtak ilyen szép percei, sőt, hogy az ön levele még annál is többet ér, tekintve, hogy a Kossuth téri aktus csupán politikai természetű fordulatot hozott, míg Nagyi írása a demokratikus gondolkodásmód első jele (vagy talán első fecskéje, már nem emlékszem népies vagy urbánus volt-e az illető). És ez így is van, egy tévedés nyilvános elismeréséhez több kell, mint a többpártrendszer, több, mint a sajtó szabadsága, és főleg ma kell több, amikor az előbb említett feltételekből inkább kevés van, mint sok, viszont dúskálunk az erőszakban, az önigazolásokban, amelyekben emberek azért üvöltöznek erényeikről, hogy néma múltjuk meg ne szédüljön. Hibáikról gyónni, tévesztésekről vallani... tiszta önfeljelentés. Amivel azt is akarom mondani, kedves Nagyi, hogy élhetünk mi már egy (még óivodás korú) demokráciában, leverhettük az összes vörös csillagot, megdönthettük a szobrokat, de szokásaink és harcmodorunk még nem dőlt meg. Hát persze, ez a „még"... Olyan időket élünk (írják a pillanatról már száz éve a magukat folyton egyedinek gondoló generációk ), amikor egymást csak legyőzni tudjuk, meggyőzni nem. Illetve, aki meggyőzetért, legyőzetett egyben. A tévedés vereségnek számít. Annak bevallása (lém, már maga a szó is...) egy közepesen rideg ügyészi vádbeszéd súlya alatt megtört bűnöző beismerő vallomásaival egyenlő. De van itt még más is. Furcsán vagyunk a levélírókkal. A levél gyaníts műfaj, és nemcsak azóta, hogy tudjuk: a személyekről, ügyekről szóló „népi" felháborodásokat a Pravdáiban vagy éppen a Szabad Népben vagy éppen a Népszabadságban vagy pártközponti kezek írták, vagy se,de inkább bizony-bizony. A feljelentősdi nem csupán a most elmúlt átkosban dúlt, hanem azelőtt is (preátkos), bár kétségtelen, 44-ben elég volt rögtön az egyenruhásokhoz menni, csak a szocializmus bonyolította túl ezeket a dolgokat. lém a magyar irodalmi műfaj tősgyökerességéből még ma is következnek a sajtó félelmei: egy-egy osztatlannak tűnő levél leközlésével nem árt-e jóvátehetetlenül valakinek, nem véilik-e a szerkesztő eszközzé homályos politikai csatáikban , nem tesz-e a késéle valaki más kezében. A cenzúra korában egyszerű volt. Az észtó kedvű újságíró levelet írt, íratott vagy felhasznált egy jóhiszemű levelet az éppen célba vett polgártárs leterítésére, aki annak rendje-módja szerint sebet is kapott, fel is bukott, meg is halt. A tisztességes szerkesztő meg, ellenkezőleg, nem közölte a vádaskodásokat, szigorúan ellenőrzött viszonyaink ilyen különösen biztosították ehhez erkölcsi szabadságát, hiszen rajta sem volt „alulról" semmiféle nyomás. No de ma ? Amikor minden, magára valamit adó lap és folyóirat hol független, hol demokratikus ruhát ölt fel, mikor mi van tiszta a sifonérban? Lehet-e elhallgatni az ellenvéleményeket, akár a feljelentéseket is, akár az uszításokat is ? És a régi-új görcsök: meddig szabad nyilvánosságot adni nekik ? Ezen gondolkodnunk kéne, Nagyi, együtt, hiszen maga a félelmekből írta meg, amit megírt, bár, ahogy elismeri, rosszul húzta meg félelmei határát, összekeverte a radikalizmust a szélsőségekkel. Ennek pedig az az oka egyebek mellett, hogy a közmondás nem mond igazat. Nem igaz, hogy jobb félni, mint megijedni. Látja, maga (okkal és joggal) félt egy életen keresztül, ám félt akkor is, amikor megijedni se kellett volna egy bátor és tiszta hangtól, hanem üdvözölni, hiszen hadd mondjam így, mert tudja, egy újságíró lobbanékony fajta nemcsak a tartalom, hanem igenis a hangnem is lehet felszabadító. Félelemellenes. Felszólító mód a görcsök és gátlások levetkezésére, hogy mondjuk ki, amit gondolunk, és merjük gondolni, amit eddig csak sejtettünk. Ahogy elolvastam a levelét, kicsit megijedtem. Elképzeltem, hogy félelmét nem azért adta fel, mert az elmúlt, vagy nem azért, mert meggyőzéiéit, hanem mert megváltozott a félelem oka. Eddig Orbán Viktortól tartott, most pedig valamiféle „közvéleménytől", amely íme, ilyen vehemensen nyilvánul meg magaival szemben. Tartottam attól, hogy félelmet félelemre cserélt, és ez szörnyű lenne. Nagyi, ott lennénk megint, ahol a part szakad, se jel, se fecske. De nem, ez nem lehet, olyan tisztán látja át saját veresége győzelmét. Orbánét, meg a sajtóét, amely félelmeit fenntartva, most örülhet annak a tisztázó szerepnek, amelyre mindig is vágyott, de amelyre eddig nem volt joga, most meg még alig van lehetősége, mert senki sem figyel rá. Nézze csak meg, Nagyi, hány államtitkár, hány miniszter bukott meg a sajtó tényei miatt? Hány tisztességtelen vagy törvénytelen megállapodást mondtak fel csak azért, mert a lapok megírták, hogy ezek törvénytelenek ? Hány machinációt, uszító szándékot, gátlástalanságot tettünk közzé hiába ? És nem egyszerűen azért, hogy a törvény lépjen közbe. A nyilvánosság nem feljelentés, hanem a társadalom erkölcsi ítélőképességének módja és eszköze, s ha így nézzük, nyilvánosság nincs, ma sincs. Hért ezért tört ki az öröm kis forradalma a szerkesztőségben, hogy Nagyi írt,s hogy ez a levél arról szól, hogy néha-néha mégis ér valamit a szó. És ki bánja, hogy nem a mienk, hanem azoké, akik már túlléptek félelmeiken, és a félelemhatáron túlvitték Magát is! Szemesi Sándor 3