168óra, 1998. június-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1998-11-10 / 45. szám
Miért vagyok liberális? - s ezzel a piac szabadsága nélkül. (A munkáspárt akkor indult meg újra fölfelé a népszerűségi listán, mikor átvette a gazdaságra vonatkozó liberális elveket is; a jogi-politikai szférában mindig is el kellett fogadnia [ha néha fogcsikorgatva is].) Vagy: Németországban nemcsak a genscheri FDP - a Szabad Demokrata Párt hanem a két nagy váltópárt is (a Kereszténydemokrata és a Szociáldemokrata) - más-más színezettel - az alkotmányban (s az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában) is garantált liberális alapelvekből indul ki. Már megint valakik azt szeretnék, hogy szavazzunk - választás nélkül. 99 És nálunk? Ma is a szabadelvű hagyomány él legerősebben Magyarországon, mutatja ezt minden eddigi választás eredménye! Hogyhogy? A Szabad Demokraták Szövetsége két alkalommal is a második legerősebb pártként került ki úgy, hogy az elsőként választott párt is jelentős szabadelvűséget képviselt (az MDF-ben a nemzeti liberálisok, az MSZP-ben a piacgazdaságra és Európára nyitni kész tehetséges reformpragmatisták). És még ott volt a maga 7 százalékával a „jövőt jelentő” másik liberális párt, a Fidesz. S a harmadik választás? A liberális internacionálé alelnöke által vezetett ezen egykori (?) liberális pártra adták voksaikat nemcsak a „konzervatív” töredékek, hanem a csalódott nyugat-magyarországiak, az eddigi „felnőtt-liberálisok” (az SZDSZ) legerősebb, leghűségesebb szavazói is! (Hogy miért? Erre még visszatérek.) Csoda is lenne, ha nem így lenne, török a Habsburg, német, orosz és az ellenük vívott oly sok háború után. Akárhonnan nézzük, Széchenyi vagy Kossuth, Petőfi vagy Arany, Jókai vagy Mikszáth, Ady vagy Babits Magyarországon a liberális gondolat megkerülhetetlen. (Természetesen, számos színárnyalatában, ezért tettem idézőjelbe a konzervatívot, mert ma már persze hogy van konzervatív liberális is.) Én így látom: az ország eddig három választásban világosan mutatta, hogy mit nem akar: • az addigi rendszert (a „létező szocializmus”- t, a kádári egypárt „puha” diktatúráját); • a Horthy-rendszert rekvizitumként; • a Kádár-rendszer rekvizitumát, kiszkádés, umbuldás kapitalistáival, hogy az ügyeket újra a feje fölött intézzék. Éppenséggel mintha ezt próbálgatnák és kérdeznék: ki biztosítja számunkra a valódi, alkotmányos szabadelvűséget? Az emberek kivetítik liberális eszményüket, ahová lehet, például az SZDSZ-be - a kormányzati szerep aztán végleg megzavarja ezt a sokszor akadozó protekciót, előbukkannak a gyengeségek, súlyos fogyatékosságok... (Még valamit a liberalizmus sokat jósolt végéhez, kicsit tágabb összefüggésben: sokan úgy tartották, úgy jósolták, hogy a keresztyén Európának vége, korszaka lejárt. Mások szerint [Pestalozzi, Kierkegaard, Karácsony Sándor] majd csak most kezdődik. Eddig Európa barbár népei a maguk külső törvényekkel vezérelt - az egyházak] által vezérelt - „zsidó” korszakukat élték. A belső vezérlés [„törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be” - az Úr szava Jeremiásnál az újszövetségi időkről, Jer. 31:33.], az individuáció időszaka, az igazi keresztyénség, a mindenki papsága csak most kezdődik [lassan, egyre nagyobb megrázkódtatások közepette, a reneszánsz óta]. S most látszik minden ez ellen fordulni: ordas kollektív eszmék, önjelölt vezérek és vezérkék, szabadítóként fellépő feketén [vagy csak szürkén, barnán] „karizmatikus”, rövid futásra ítélt, de ezalatt is sokat pusztító diktátorokés diktátorocskák; mindig paranoiásak, mindig üldöztetési mániában szenvednek, mindig hazudnak, és mindig ölnek, ha időben meg nem állítják őket]. Ahogy a belső ember, a belülről vezérelt szabad ember [„az isten országa tibennetek van”, Lukács: 17:21; „és én is ő bennök legyek”, János: 17:26 - Jézus szavai] korszaka nem véget ért, hanem elkezdődött, most, kétezer évvel első felvillanása után, úgy — és ezzel együtt — a liberalizmusé is.) Liberális vagyok... De hát: hol a pártom? Kell-e párt szabad személyiségnek? (Valószínűleg nem; Németországban 1848-ban pártok nélkül ült össze a parlament, a „szabad személyiségek” parlamentje; talán ebben valami korai csíramintát kellene látnunk.) Ma még vannak pártok, ezért mint választópolgárnak nekem is kell egyet választanom. (Bár a legutóbbi választáson az egyik prominens pártvezér szájából azt hallottam, csak akkor vagyok magyar választópolgár, ha az ő pártjára szavazok. Már megint valakik azt szeretnék, hogy szavazzunk - választás nélkül.) A két liberális párt közül az egyik - a Fidesz - elmagyarázta, hogy ő nem is úgy és nem is annyira. De már a magyarázat előtt is elsasszézott antiliberális irányba. Marad az SZDSZ. Mi történt az g7r@g7-gTMi9 Ezt is csak laikusan, kívülről ítélhetem meg, mert a párt belső életében nem vettem részt. Csak pletykákra, impressziókra - köztük, nagyképűen szólva, állampolgári tapasztalatokra - hagyatkozhatom. Unzeráner... Irodalmi németben unsereiner... a mieink közül való, a mieink közül egy, magunkfajta. De jobb a régi, jiddis-pesti szó: interáner. Nem mert az SZDSZ zsidó párt (a vidéki magyar zsidóságot teljesen kiirtották a magyar nemzetépítők segítségével a német nemzetiszocialisták, és az SZDSZ, amíg erős volt, vidéken volt a legerősebb, a nyugati, az Ady-féle Dévényhez közel eső megyékben), hanem mert hangulata jól fejezi ki, amiről itt szó van. Szűkkörűséget, szűkkeblűséget jelent, a világfias, nyitott magatartás - és ezzel a belső erő - hiányát. Éretlenségemben csak a „mi” szektásan szűk körünkben érzem jól magam, a többit meg se látom, nem ember. Nem az SZDSZ - általam nagyra becsült és kedvelt - vezetőit jellemezte ez a magatartás, hanem pesti, értelmiségi holdudvarát. Az interánerség. Azt mondják: az SZDSZ vezetői azért küzdöttek a négyszázalékos parlamenti küszöbért a kerekasztal-tárgyalások idején, 1989-ben, mert azt hitték, az öt százalékot nem érik el. És lám: huszonkét százalék, második hely! A magyar szabadelvűség - és antikommunizmus - szavazatok százezreit hozta a „van, aki szabadon szereti”, „szabad madár”, „szabad gondolat” programjának. És ez az eddig négy százalék körül szólón-99 Várom a szokásos neves és névtelen levelezőlapokat, melyek hazaárulónak neveznek. 99 góltat mélyen elkeserítette. Hogyhogy csak a második hely! Miért nem az első? De ami ebből fontosabb: a szavazók közel egynegyede liberális pártot keresett! (És akkor még számítsuk ide az akkori Fidesz és az MDF liberálisait! Sőt, az MSZP reformereinek egy részét is.) A magyar szavazók bő egyharmada (több!) szabadelvű. Most már több választáson is kiderült, hogy így számolva: talán a liberális a legnagyobb párt. Az történt, hogy az interáner holdudvar - amely rá se tud nézni arra, aki nem a szűk körhöz tartozik, észre se veszi, átnéz rajta, nem köszön, amelynek a nem unzeráner 18 százalék testközelben zavaró tényező - mégiscsak, tartósan, leszűkítő hatást gyakorolt. Most, 1998-ban, a két választási forduló között az SZDSZ „szabadnapok”-at rendezett a Tabánban. A sátorban, ahol a vezetők beszéltek (jól), mindjárt két jelenség is szemügyre vehető volt: 1. Kuncze beszéde közben (a sátor zsúfolva, sok százan szorongtak) kint a színpadon, az SZDSZ szervezésében, megkezdődik az ismert rock-pop sztár koncertje. A hangerő olyan, hogy Kuncze szavát elnyeli. Gondolom, majd valaki mindjárt intézkedik. Senki és semmi. Próbálok tenni valamit, de nem találom meg, aki az erősítőt kezeli, így megy tovább a beszéd. A példák tucatjait tudom elmondani erre a szervezetlenségre a kormányzás időszakából is. 2. Kuncze után Kis Zoltán lép a pódiumra, az egyetlen Kuncze mellett, aki már az első fordulóban is „nyert” egyéni választókörzetében. De őt nem ismerjük. „Vidéki.” Nem interáner. És a közönség elindul kifelé a sátorból... Ha Kis Zoltán csupa baromságot mondott volna is (nem tette), érdeklődéssel kellett volna fogadni - legalább minimális nyitottsággal - az SZDSZ-nek kétszer is sikert hozó „vidék” harmadszorra is sikeres küldöttjét, képviselőjét, nem pedig ily infantilis, szektás szűkkeblűséggel. „Vidék”1 99 8