168óra, 2017. október-december (29. évfolyam, 40-52. szám)

2017-10-19 / 42. szám

MENTÉS MÁSKÉNT / PUBLICISZTIKA sen Csepel bombázása idején (sic) elfogták, falhoz állították, szitává lőtték, majd a biztonság kedvéért még egy gránátot is rádobtak. Ezt követően kórházba, majd az ÁVH kezére került, az elvetemült smasszerek addig rugdosták, amíg mindkét hal­lócsontja eltört, agya telement csontszilánkokkal, és a klinikai halál állapotába került. Ezután tömegsírba dobták, ahol forró mésszel leöntötték, ám egy jólelkű sírásó kimentette. E képtelenebbnél képtelenebb történetek, amelyek egy részét könyvben is megírta, és több állami kitüntetésre is érdemessé tették őt, önmagukban még nem verték volna ki a biztosítékot, a botrány akkor tört ki, amikor az '56-os for­radalom hatvanadik évfordulójára rendezett megemlékezés sorozatarcának jelentkezett. Ám mivel saját fényképpel nem tudta dokumentálni forradalmár múltját, a nemzetközi sajtó­ban a pesti srácok ikonikus alakjává vált Pruck Pál Life ma­gazinban megjelent arcképéről állította, hogy azon ő látható. A forgalmas köztereket elárasztotta a Pruck Pálról készült kép, amelyeken Dózsa László neve szerepelt. Dózsa pechjére azon­ban Pruck gyermekei itt élnek Magyarországon, és mivel nem akarták tudomásul venni apjuk képének elorzását, panasz­­szal fordultak az eseménysorozatot szervező Terror Háza Mú­zeum vezetőihez. Ezt követően azonban nem az történt, hogy az intézmény igazgatója tévedésüket elismerve megkövette volna az érintett leszármazottait, hanem jól bevált fideszes szokás szerint elkezdődött a sértettek és a tanúk elleni gyű­löletkampány szítása. Először Pruck Pált próbálták holtában is megalázni és lejáratni; a Terror Háza igazgatónője köztör­vényes bűnözőnek, hazudozónak, a kommunista rendszer kiszolgálójának nevezte nyilvánosan, az ügyében felszólam­­ló gyermekeit ugyancsak hazugsággal vádolták, és kétségbe vonták, hogy képesek felismerni saját apjukat. A fénykép azonosítására felkért történészeket - akik egytől egyig Pruck gyermekeinek állítását igazolták - megpróbálták megfélemlí­teni, majd adminisztratív eszközökkel léptek fel ellenük. Végül az ügy bíróságra került, ahol a Terror Háza hivatalos szakfor­dítást akart kérni a Life magazinban megjelent kétmondatos képaláírásról, talán abban bízva, hogy Pruck Pál magyarra fordítva Dózsa László lesz, és egy rendkívül költséges számí­tógépes arcfelismerő program alkalmazását követelték, hogy bizonyítsák a bizonyíthatatlant. A per jelenleg is tart. A botrányról botrányra bukdácsoló, a forradalom emlékét ócska cirkuszi mutatvánnyá züllesztő emlékév elmúlt, valójá­ban a legjobb lenne elfelejteni. Ezt a történetet is csak azért érdemes felidézni, mert miközben Dózsa László nevétől és konfabulációitól volt hangos a nyilvánosság az elmúlt évben, arról mind ez idáig egyetlen szó sem esett, hogy a Nagy Imre­­per öt kivégzett mártírja közül négyen - Gimes Miklós, Loson­­czy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József- éppen száz éve szület­tek. Ezek a hazafiak egy szabad és független Magyarországért vállalták a mártíromságot, áldozták fel életüket. A számomra már gyermekkoromban valóságos legendává vált, rettenthe­­tetlenül bátor Szilágyi József így fogalmazta meg vérbírái előtt, a halál árnyékában közös ars poeticájukat: „...ha októbernek nincs más jelentősége, nincs más eredménye, csak annyi, hogy megmutatta, hogy a magyar nép, Rákóczi, Kossuth, Petőfi népe a zsarnokságnak a szocialista mezbe öltöztetett válfaját sem hajlandó eltűrni, hanem szabadságáért és hazája függet­lenségéért hajlandó felkelni és életét áldozni, már ez is óriási, véleményem szerint történelmi jelentőségű dolog". Születésük centenáriumán ezeknek a mártíroknak annyi sem jutott, hogy a 15 milliárdból egy szál virág kerüljön a sír­jukra. Emléküket nemcsak a jobboldal, hanem a gyökértelen magyarországi baloldal sem őrzi. Ez az ország közös szégyene. Magyarországon ma a forradalom hivatalos emlékezetét Dózsa László, Leslie Mandoki és Desmond Child másodlagos frissességű, halszagú dala jelképezi.­­ Vásárhelyi Mária ! Kedves Gyuri, csak a napokban tudtam meg tőled, hogy rokonok vagyunk. Őszintén szólva meglepett a dolog, mert eddig semmi jelét nem adtad ennek. Hogy jól értsd, egyetlen forint közpénzt sem kaptam tőled arra, hogy bejárjam a világot, könyvet adjak ki, valami jó kis beruházást vigyek véghez, nem rendeltél sem az én, sem a testvérem, sem a szüleim egyetlen cégétől sem árut vagy szolgáltatást, nem kaptam olcsó hitelt tőled vagy ál­talad, sőt még olyan állást sem, ahol sok pénzért csinálhatnék semmit. Nem kell rögtön beültetni a monetáris tanácsba, de mégis minek az a sok alapítvány, ha nem a családért? Most akkor rokon vagyok, vagy sem? Különben láttam a parlamenti felszólalásodat, azt a bizo­nyost. Jól neked ment a szoci Bárándy. Hogy is mondtad neki? „Önnek a piacgazdasággal van baja, amelyben van jegybank, az ott dolgozók végzik a munkájukat, utaznak például.” Ne haragudj, tudom, hogy közgazdász vagy, meg voltál gaz­dasági miniszter, most meg a Magyar Nemzeti Bankot vezeted, szóval biztosan nagyon okos vagy, de tisztáznunk kellene né­hány számszaki és ténybeli dolgot. Csak hogy majd meg tud­jalak védeni, amikor támad a többi hitetlen rokon. Szóval azt mondod, neked, a hívőnek 7,5 milliárd rokonod van? Azt nyilván tudod, hogy ez pontosan a Föld lakossága jelenleg. Na jó, nem pontosan, mert 7 539 925 021 ember él a Földön, szóval 39 925 021 fő eleve nincs benne a családodban. Kicsit elbizonytalanodtam. Lehet, hogy én az utóbbiak között vagyok, meg az a négymillió magyar is, aki a létminimum alatt él? Tudom, Gyuri, hogy nem érdekelnek a számok, de a lét­minimum egy felnőtt esetében havi 90 ezer forint körül van. Csak viszonyításképp, a négymillió ember öt év alatt nem kap vagy keres annyi pénzt, amennyi közpénzt ti beletettetek az MNB-alapítványokba egyik napról a másikra. Hogy is mond- 38 2017. október 19.

Next