2000, 1989 (1.évfolyam) október
Lengyel László: Délidőn
Delelőn LENGYEL LÁSZLÓ A: akarjuk vagy sem, a Magyar Demokrata Fórum a magyar politikai élet talán legnagyobb hatású tömegereje. Sokat és szinte semmit sem tudunk e mozgalomról. Ismerhetjük létrejöttének körülményeit, szervezeteinek nyilvánosságot látott dokumentumait, láthattuk nagyívű akcióikat. De alig sejtünk valamit belső megosztottságáról, politikai és szellemi áramlatairól. A Demokrata Fórumban nincsenek önálló ideológiai platformok, politikai frakciók, jól formalizált közösségek. A laza mozgalmi szerveződés elvileg lehetővé tette, hogy számtalan ilyen csoportosulás alakuljon, így azután országosan nem terebélyesedett ki egyetlen egy sem. Amikor a Magyar Demokrata Fórum benső mozgását, távlatait kísérlem meg áttekinteni, nem tehetek mást, mint tapasztalataim alapján bizonyos szociológiai csoportok elkülönítését vállalom, és az MDF rövid működésének vonalát bizonytalan kézzel meghosszabbítom. A Magyar Demokrata Fórum a késő-Kádár-kor gyermeke. Ellentétben áll ez a történeti pártokkal - a kereszténydemokratákkal, szociáldemokratákkal, kisgazdákkal -, amelyek önazonosságukat a 40-es évek koalíciós időszakában vagy 1956-ban keresik. Ellentétes a szabaddemokratákkal is, akiknek vonatkoztatási pontja a 70-es évek demokratikus ellenzéke, amely a közép-Kádár-korszak konszolidált világával ellenkezett. Az MDF a válság szülötte. Annak a kapkodó, önmaga eredményeit leromboló késő-Kádár-kornak az ellenzéke, fél-ellenzéke az MDF, amely elvesztette nemzeti identitását. Az MDF-et kezdeményező írói csoport a 60-as évek közepétől változó létszámmal és hangerővel azért bírálta a konszolidált Kádár-rendszert, mert az országon belül a gazdasági és szociális javulás mellé nem adott és nem engedett adni erkölcsi értékeket, lerombolta a hagyományos közösségeket (ezek inkább látszat-, mint valóságos közösségek voltak), útját állta a nemzeti sorskérdések - az öngyilkosság, az alkoholizmus, a csökkenő népességszám stb. - nyilvános megvitatásának; az országon kívül pedig nem vállalt állami felelősséget a határon túli magyarok sorsáért. A népi és nemzeti indíttatású írók fellépése a szélárnyékos Közép-Kádár-korban inkább sérelmi politizálás, amely bár közvetített elfojtott népi indulatokat, de mégis az elit értelmiség és a kultúra irányítóinak alkuviszonyai között maradt. Ha ez a kör már a 70-es években a nyílt ellenzékiséget választja, vagy erre kényszerítik, még a demokratikus ellenzéknél is rosszabb, szélsőbb helyzetbe jut, mert az előbbiek szélesebb kapcsolatokkal rendelkeztek a városi értelmiség és a külföld felé. Ezért a népi írók állandóan a tűrés, támogatás, tiltás szó- így hát szerencsénk eddig fölfelé fut, a győzelem füzére minket ékít. De a fénnyel úszó nap közepén Gyanús, fekete felhőt kémlek én, mely Találkozót keres dicső napunkkal, Mielőtt nyugati ágyára dől." Shakespeare: VI. Henrik III. rész mélyes, atyáskodó alkurendszerében forogtak. A késő Kádár-kor a Tiszatáj, a Mozgó Világ elleni fellépésben, az írószövetség ügyében bizonyította képtelenségét a megegyezésre. A status quo felborult. Részben ez hajthatta a népi írókat, hogy nyíltan kapcsolatra lépjenek a demokratikus polgárjogi ellenzékkel, az 1956-os függetlenségiekkel és nagyimrésekkel, valamint a radikális reformközgazdászokkal. Az 1985-ös monori találkozó megkongatta a Kádár-kor halálharangját. De már e találkozón látszott -minden igyekezet ellenére -, hogy a csoportok közötti repedések mélyebb ellentéteket takarnak, és hogy a hagyományos sérelmi politika aligha lesz alkalmas programok kialakítására. A népi csoport 1986-ban belpolitikai és gazdasági program híján ingadozott a programképes, de hatalomra esélytelen demokratikus ellenzék és az egyre harcosabb, ugyancsak programadó, hatalomközelibb reformkommunisták, liberális szocialisták között. Nem tudom felmérni, hogy mi okozta távolmaradásukat az 1986 végi 56-os ellenzéki konferenciáról, de a távollét máig is fájó sebként lüktet. Ugyanakkor a politikai felhőrégió alatt sokkal fontosabb társadalmi folyamatok zajlanak le 1986 végétől. Az az alsó középosztály, főleg vidéken, amely a nemzeti sérelmeket legmélyebben hordozza, s amely a Kádár-rendszert a biztonság, rend, nyugalom megteremtése miatt fogadta el, megrendül anyagilag és erkölcsileg. A késő Kádár-kor nemcsak anyagi távlataiktól fosztja meg a vidéki értelmiség és önálló gazdálkodók többségét, de erkölcsi szembenézésre is készteti őket: hogyan s miért tűrte és tűri helyi főurak önkényét, gerinchajlító könyörtelen durvaságait. Korábbi sérelmek egységes képpé állnak össze: az iskolaigazgatótól a tsz-elnökig, a tanácstitkártól a rendőrkapitányig, a helyőrségparancsnoktól az úri-elvtársi feleségekig, szeretőkig mindenki sérelmek okozója. Ők vonták össze a tsz-eket, ők kényszerítettek együvé falvakat,"ők hajtották végre a magyar bulldózer-politikát, az aprófalvak, a tanácsok felszámolását, ők rugdosták börtönbe azokat, akik melléküzemágakkal, önálló szakcsoportokkal próbálkoztak; ők üldözték el a papunkat, aki tisztességre nevelte a gyerekeinket, őmiattuk nem lehetett az órán beszélni az erdélyi és felvidéki magyarokról. És ugyancsak ők rombolták le történelmi városközpontunkat, akadályozták honismereti, városvédő körünk működését, röhögtek ki vagy fenyegettek minket, ha önálló városi lapot szerettünk volna kiadni. Ők nem engedték, hogy emléket állítsunk II. világháborús halottainknak. És ők taposták el szovjet tankok segítségével 1956-os szabadságharcunkat. (Ez utóbbi sérelem nem, vagy nem elsősorban Nagy Imrét ) LENGYEL LÁSZLÓ