2000, 2000 (12. évfolyam) május
Nádas Péter: A szabadság tréningjei
A szabadság tréningjei NÁDAS PÉTER A JL !Azokat a képeket kéne rögzíteni, amelyek pillanatokra visszatérnek, s akkor aztán nem tágítanak. Ezek valószínűleg nem egyszerűen emlékképek, hanem valamilyen nem belátható, nagyobb összefüggés törmelékei, forgácsai. Nem az én emlékei, hanem inkább az én emlékeztetői. Valamire emlékeztetnek, de nem tudnám megmondani, mire. Rögzítésük nem egyszerű. Amikor eszembe ötlenek, akkor általában mást csinálok, s ezt a mást elég intenzíven csinálom, nem lehet abbahagyni. Nem technikai problémáról van szó. Valamit csinálok, s akkor éppen az énem és a tevékenységem tárgya közé áll be a kép. Az énemhez van köze, s mintha azért került volna épp oda kerékkötőnek, hogy megakassza a tevékenységemet. Illetve még ez sem igaz. Csupán annyi, hogy lazít a koncentráción, mintegy jelzi, nem ez az egyetlen tevékenység van a világon, hanem még annyi más. Vagy emlékeztet egy másik éntelen állapotra. Most például, miközben e sorokat írom, egy első osztályú vasúti kocsit látok. Annak is a bensejét, a lilásszürke plüssüléseit. Üresek az ülései, csak én utazom benne, bár a kocsiban még ott lebeg az előttem utazók cigarettájának füstje, s valamiként az illatuk. Ezekben a klimatizált kocsikban nem lehet ablakot nyitni, legfeljebb az ajtót hagyja nyitva az ember, hogy legyen valamicske légjárás, vagy a ventiláció mértékét változtathatja meg. Nem látom a képben önmagam. De énem. Viszonylagos nyugalomban vagyok, semmi nem sietős. Nem nagyon kellemes, de azért nem is kellemetlen. Kinn elég szép idő van, bár nem tudom hol járunk éppen. Szeretnék kinézni a képből (a vonat ablakából kéne kinéznem), mégse megy, hiszen nincs emlékem az odakintről. Azt sem tudom, hogy mindez mikor volt, vagy mikor van. Mintha a vasúti kupéban visszamaradt cigarettafüst lennék én, amint lassan beleiszom magam a lilás bársonyhuzatba, felveszem az állagát és a hőmérsékletét. Annyit tudok mondani, hogy az utóbbi években többször utaztam egyedül ilyen üres vonatkupékban. Talán München és Salzburg között. Ám a kép nem erről az utazásról maradt rám. Vagy Düsseldorf és Párizs között, még annak előtte, hogy felszállt volna a bolond színészlány talpig feketében. Nem, ez a kép jóval előbbről való. Talán az első felolvasó körút idejéből. Ezeken a hosszú utazásokon elég gyakran létrejönnek ilyen homályos, ellenőrizhetetlen pontok az ember életében. Vakfoltok. Fölnézel a könyvből, egy néma szállodai szobában fölébredsz, és nem tudnád megmondani, hol vagy éppen. Csak azt tudod, hogy két ismeretlen város között. Meg azt sem tudnád megmondani, hogy minek, mi végre. Van rá ugyan ésszerű magyarázatod, ám az ilyen magyarázatokat éppen magaddal nem tudod elfogadtatni. Az ilyen pillanatokban tényleg nem tudod, ki vagy. Amiről rögtön eszembe jut az aacheni délután. A sötét városkapu, a komor szálloda üressége és tompa csöndje. A lassan leszálló baljós este, amelyben minden idegen és távoli, s olyan érzésem támad, hogy soha többé nem fogok innen hazakeveredni. Zúg, üvölt körülöttem a jeges szél, hó kavarog, ám a csupasz terecske kicsiny boltjaiban lassan meleg fények gyúlnak, ami olyanná teszi az egészet, mintha egy német regényből vágták volna ki. Egy regényből, amelyet nem olvastam, címét nem ismerem, de meg van írva. Maga a súlyosság érzete, ami Németországban nem először fog el. Itt ugyan nem olyan erősen, mint Regensburgban. Ahol az volt a határozott benyomásom, hogy mindent ismerek, egyszer már laktam itt. Visszaláttam a köztes századok mögé. Itt égettek el. Ahol tudtam, hová tartanak az utcák, hová érek rajtuk el, s tényleg ott álltam a hídnál vagy a téren. Regensburgban minden előre meg van írva, vastag, súlyos, soha el nem homályosodó gót betűkkel. Nem az, hogy emlékeztetett volna valamire, vagy hasonlított volna másra, hanem ez volt maga a dolog, mely nem porlad el. 52 NÁDAS PÉTER