2000, 2004 (16. évfolyam) február
LENGYEL LÁSZLÓ: Mageurópa vagy demokratikus birodalom
A háborúban megroppant és felosztott Németország nyugati fele Európa felé fordult. Majd Franciaország és Nagy-Britannia, Hollandia és Belgium kényszerültek súlyos belső meghasonlásokkal elválni gyarmataiktól, feladni birodalmi vágyaikat. Később ugyanerre a sorsra jutott Spanyolország és Portugália. Ahogy Amerika a világméretű építmények mögé rejtette - jól-rosszul -nagyhatalmi nemzeti érdekeit, úgy az európai házba vitték be Franciaország és Németország vezetői nemzeti és hatalmi ambícióikat. Németország, Európa és a világ „újraegyesítése" a nagyhatalmakat kilendítette korábbi pályájukról. Az Egyesült Államok egyetlen hiperhatalommá vált. Az amerikai elit és társadalom aligha volt felkészülve a hidegháború végére. Ha kellő — talán a kelleténél nagyobb - erő, rendelkezésre is áll a régi nemzetközi intézményi rendszer átalakításához, vagy új kialakításához, az amerikai adminisztrációkból hiányzik a szükséges szellemi befektetés. Az idősebb Bush adminisztrációjának képességeit kimerítette a szovjet birodalom szétesésének és a német újraegyesítésnek, valamint az öbölháborúnak a realista levezénylése. A két Clinton adminisztráció liberális idealizmussal, multilaterális módon nekirugaszkodott az európai újraegyesítésnek a NATO kiterjesztésén keresztül, megkísérelte lezárni a közel-keleti békefolyamatot, de képtelen volt globális intézményi építkezésre. Mindez összefüggött azzal is, hogy különböző elvek alapján, a két adminisztráció alatt a big businnes dominált. Mindkét elnök szabadkereskedelmi zászlaján a világméretű dereguláció, az univerzális jogok, a piacok és a társadalmak egységesülése, a befektetések liberalizációja, a vállalatirányítás, ellenőrzés, minősítés angolszász típusú modelljének globálissá és univerzálissá tétele jelszavai lobogtak. Clinton és Blair globális utópiája azoknak a politikai és gazdasági értékeknek, gyakorlatnak a kiterjesztésére vonatkoztak, amelyeket az angolszász világ önmaga számára már megteremtett. A végső cél olyan planetáris gazdaság, amely szabad minden nemzeti kormányzati szabályozástól, az önkormányzó piac szabályai szerint működik, s minél több embernek, minél több anyagi jószágot biztosít. A kilencvenes évek Amerikája ezért univerzális normákat kért számon, s a normától eltérést büntette. Ez az angolszász politika igen sikeresnek bizonyult a kilencvenes évek végéig. A gazdasági növekedés és a globalizáció kiterjedése hitelessé tette az optimista utópiát. Az 1989-es váltásba nemcsak az Egyesült Államok katonai versenytársa, a Szovjetunió bukott bele, hanem gazdasági konkurense, a nyolcvanas években túlterjeszkedő Japán is. Az angolszász világnak sikerült elérnie, hogy Japán és a kontinentális Európa, Kína és Oroszország, Délkelet-Ázsia és Kelet-Közép-Európa egyaránt angolszász gazdasági mércével, a világpiacon mérje tőkéje, áruja és munkaereje versenyképességét, államának gazdaságot segítő hatékonyságát, vagy gátló működésképtelenségét. Először Japán fizetett évtizedes stagnálással, deflációval, munkaerő-piaci eutanáziával, bankrendszerének csődjével azért, hogy nagyvállalatai túlvállalták magukat a világ - és mindenekelőtt az amerikai - piacon, majd a délkelet-ázsiai feltörekvők 1997-ben. A X JSZ Amerikai Egyesült Államok a kilencvenes évek végétől egyre inkább előbukkant a nemzetközi intézmények háta mögül. Hol kényszerből, hol örömmel magára vállalta a nemzetközi rend fenntartójának szerepét. Döntéseiben mind kevésbé tudta és akarta figyelembe venni a nemzetközi élet szereplőinek önálló és „rendzavaró" működését, hiszen az egyre bonyolultabb és gyorsabb döntéseket igénylő helyzeteket a nemzetközi intézmények nem voltak képesek szolgálni. Az 1995-ös mexikói, az 1997-es ázsiai, az 1998-as orosz, az 1999-es brazil, majd a 2001-es argentin válságok, mind-mind mutatták a nemzetközi pénzügyi rendszer és intézmények problémáit, hogy a nyolcvanas években kiépült nemzetközi gazdasági rend kezdi felélni szellemi és szervezeti tartalékait. Az 1995-ös mexikói gazdasági és az 1999-es koszovói politikai és katonai - félig-meddig unilaterális — döntések után sorjáztak az egyközpontú megoldások. Az amerikai adminisztrációnak igaza volt, amikor bírálta a nemzetközi szervezetek lassúságát, döntési alkalmatlanságát, és az ebből fakadó szörnyű humanitárius következményeket. De se a Clinton, se utóda, Bush nem volt képes az amerikai nemzeti, birodalmi és személyes hatalmi beavatkozáson, közvetítésen kívül más módszereket és intézményeket javasolni, illetve kiépíteni. Amerika már Clinton alatt fokozatosan vonult ki Európából, s helyezte át stratégiájának súly- 6 Ct 2000