2000, 2006 (18. évfolyam) április
LENGYEL LÁSZLÓ: Standeisky Éva / Gúzsba kötve
köteleztük. Feltették maguknak a kérdést, amit Milosz fogalmazott meg Arabul ejtett értelemben: „lehet-e helyesen gondolkodni és jó műveket írni, ha nem az egyetlen reális, vagyis életképes mederben fejtjük ki tevékenységünket, mely összhangban van a valósággal, vagyis megfelel a Történelem törvényeinek." Stratégiailag akkor is egy a célunk, ha mást akarunk taktikailag. Ezt gondolta Illyés és Veres, Déry és Örkény, sőt, a legfüggetlenebb személy, Kassák is, aki szerint Révai ugyan egy marka, de a mi marhánk. A Bibó Istvánok és Kovács Imrék, a Csécsy Imrék és Benedek Marcellek vitáztak, de 1948-ig a rendszeren belül tették. Valamennyien az „emberiség barátai voltak", „de nem mindegy, hogy milyen ez az emberiség, feltétlenül meg kell változnia" - írja ironikusan Milosz. Soha nem tudott elérni ilyen azonosulást se azelőtt, se azóta, egyetlen rendszer sem, mint az 1945-ben kibontakozó és 1948-tól megsemmisülő magyar köztársaság, demokrácia. Az írók, ne mondjuk utólag a történelem ismeretében, hogy ostobán, hittek egy önelvű demokráciában, s nem voltak hajlandók látni a vermet, amibe Magyarország mindenképpen belehull. Az 1945-48 közötti időszak kettős tragédiája, hogy ekkor alakultak ki azok a hitek, amelyek évekre, évtizedekre mélyáramát képezték az irodalmi gondolkodásnak: az írónak kötelezettsége Magyarország és/vagy a szociális haladás szolgálata, s módjában áll szóval és írással e szolgálatot elvégezni. Igen, az írók és az irodalom mondotta ki ezt a kötelezettséget magára Petőfi, Ady, József Attila, Móricz értelmezésével az 1945-ös felszabadulás mámorával, s a hatalom könyörtelen vasmarka csak ezután préselte őket tovább: legyetek lelkesek, szolgáljatok! Mindez azért is tragikus, mert 1945-48 között elmaradt az irodalmi virágzás, de a korszak irodalom- és művészetpolitikai szabadságként rögzült az írói emlékezetben, s 1953-ban ehhez kívántak visszatérni, nem a valóban reflexív művekhez. A főáramba az irodalompolitikailag fontos, művészileg másodlagos művek és szerzők kerültek. Csak kevés az íróasztalban maradt nagy műről tudunk, mert az írók, ha nem érezhették hasznosnak magukat és művüket, nem írták meg regényeiket és verseiket.23 Az írók 1948-ig úgy érezhették, hogy tagjai, és kíváncsian figyelt szereplői a Moszkvától Párizsig, Varsótól Belgrádig húzódó haladó európai irodalom nagy családjának, ám 1948 után sértetten és megrendülten kellett tudomásul venniük, hogy egy csapásra kikerültek a nyugat-európai irodalmi közvéleményből. A nemzetközi főáramból a mellékes lápvidékre kerültek. „A kelet-európai értelmiségiek problémája most nem perifériális szerepük volt, amelybe már régen beletörődtek, hanem valami más. Kettős kizárást kellett elszenvedniük 1948 után: egyrészt saját történelmükből, a szovjet megszállás miatt, másrészt a Nyugat tudatából, mert immár a leismertebb értelmiségiek nem számoltak kísérletükkel és példájukkal." (Tony Judt, 202.) A másik tragédia a hatalom ízének, a fontosság tudatának megismerése. Az addig lenézett, éhenhalásra ítélt író váratlanul a társadalom anyagilag és erkölcsileg megbecsült tagjává válik, könyveit magas példányszámban adják ki, és kötelezővé teszik az isko- 23. A művek elmaradásának egyik döntő oka az lehetett, hogy az 1949-es államosítástól kezdve csak állami, tehát cenzúrázott könyvkiadás létezett. (Ennek mechanizmusát pompásan írja le Bart István Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban című 2002-ben megjelent alapkönyvében, amelyet nem ártott volna Standeiskynek is utólag figyelembe vennie.) Verset még csak ír az asztalfiókjának az ember - számos nagy vers született is a legnagyobb sötétség idején, elég csak Pilinszky 1950-es Apokrifjét említenem, (nagy)prózát azonban már aligha. BE 46 Cl 2000 MARGINÁLIÁK