2000, 2007 (19. évfolyam) november

LENGYEL LÁSZLÓ: Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra

cas-tizenkilences, a negyvenötös, ötvenhatos, forradalmi hagyomány. Kialakultak a történelmi főút-mellékút, utca-zsákutca, egyenes és torzult alkat képei, amelynek a reformok mellékszálai, a fő események előkészítői vagy a torz eredmények igazítói. Ennek a Németh László és Bibó István által többször leírt történelmi hagyománynak lé­teznek emlékezeti helyei, hősei, intézményi és társadalomlélektani állandó szerkezetei.­ Másrészt, és az a történelmi emlékezet is, amely pontosan számol a Mária Terézia és II. József által indított reformokkal, a magyar jakobinizmussal és a nemesi liberalizmussal, az 1825-48 közötti reformkorral, amely az 1867 utáni rendszer re­formjait veszi számba, leírja a két világháború kö­zötti reformkísérleteket, s az 1945 utáni történe­tet 1953-tól, egyfajta, reformok, és ellenreformok sorozatának láttatja. Ennek a részben Szekfű Gyula, részben tanítványai, továbbá a közgaz­dászok által alakított hagyománynak, amely már az ezerkilencszáznyolcvanas években negyven­nyolcas-hatvanhetes, ötvenhatos-hatvannyolcas intézmények és szereplők szerkezeti összeilleszt­hetetlenségében fejeződött ki, 1989 után tovább tartott az épülése. Ennek a reform és ellenreform történetnek a keretében zajlik egyrészt a haladás és maradás, a felvilágosodás, a modernizáció, az európaisodás, a haza vagy haladás, a van-e törté­nelmi haladás és főutca vita. Másrészt, a kitartás vagy megalkuvás, a szembenállás vagy beilleszke­dés, a tisztaság vagy kollaboráció, ellenzékiség vagy meghunyászkodás - az eltorzult magyar al­kat vitája. Kétféle reform hagyomány A reformhagyományokon belül is két iskola, két tradíció különböztethető meg. Az egyik a jozefi­nista hagyaték, amely a felvilágosult abszolutiz­mus - Frigyes porosz, Mária Terézia és II. József osztrák, sőt, I. Péter és II. Katalin orosz - szem­pontjait követik. Ezek a modernizációt, a felzár­kózást, a központi, felvilágosult hatalomtól, an­nak titkosan, belső körben kidolgozott, világos és nyugatias célokat követő, felülről-lefelé végre­hajtható intézkedési csomagjától várják. Az el­lentét a felvilágosult uralkodó és közvetlen nyu­gatias elitje, illetve a barbár, felvilágosulásra és vezetésre szoruló társadalma között feszül. A ve­zérlet felvilágosult és felelős, nem tartozik szám­adással csak Istenének, uralkodójának és a világ felvilágosult közvéleményének. A jozefinista módszerek általános alkalmazást nyertek diktatórikus és fél-diktatórikus feltételek között, amikor a központi állam töltötte be a gaz­daság fejlesztőjének, a társadalmi nagy rendsze­rek kialakítójának, a mindennapi élet keretei sza­bályozójának szerepét. A jozefinista reformoknak pontosan kialakult szerepei vannak, a felvilágo­sult uralkodótól a művelt tanácsadón, közigaz­gatón át, a külföldi írt vagy íratlan reformszabá­lyokat megkövetelő, nemzetközi szereplőkig, Voltaire-től és a párizsi szalonoktól az IMF dele­gációjáig. Hinnék a jozefinista reformizmusnak módszerei közé tartozik a technokratikus reform­diktatúra. Mivel a modernizáló főszereplő és segí­tői szilárdan meg vannak győződve arról, hogy re­formjaik fő ellenfele a bármiféle autonómiával bíró központi bürokrácia és/vagy helyi hatalom, továbbá, hogy a felvilágosult reform szükségkép­pen ütközik majd a felvilágosulatlan, barbár, előí­téletes, potyautas társadalmi csoportok érdekeibe és értékeibe, ezért a gyorsaság és titkosság, egye­nesen feltétele a hatékonyságnak és sikeresség­nek. Pontos végcél, útiterv létezik, kellő elszánás arra, hogy az ország - nemzet, társadalom - a civi­lizálatlan A pontból a civilizált B pontba érjen. A végcél elérése minden áldozatot ésszerűvé és szükségszerűvé tesz. Vagy eljutunk B pontba, vagy végünk. Vita, alternatív döntési lehetőségek elő­tárása, csak és kizárólag az erre felhatalmazottak körében lehetséges, egymással versengő megol­dások soha nem kerülhetnek nyilvánosságra. Ha mégis, akkor ez a politikai deformáció, a vezetői hatalom gyengeségének a jele. Az együttműkö­dés, a társadalmi dialógus, konszenzus helyét át­veszi a felsőbbrendű és kétségbevonhatatlan tu­dásról tanúskodó, döntésekről szóló felvilágosí­tás, a nevelés, a propaganda-kampány. E reform valójában felülről végbevitt forradalom, ahol az ural­kodói és/vagy diktátori akarat, a felvilágosult ál­lamész, az alattvalók státusát, életkörülményeit, viselkedését, mentalitását, a korábbi intézménye­ket és normákat, egy csapásra átalakítani óhajtja. A másik reformhagyomány, az 1700-as évek végétől egészen az 1867-es kiegyezésig élő, virág­zó, pozsonyi és erdélyi diétái, illetve vármegyei önkormányzati, liberális középnemesi mozgoló- 4 Q) 2000

Next