2000, 2007 (19. évfolyam) november
LENGYEL LÁSZLÓ: Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra
cas-tizenkilences, a negyvenötös, ötvenhatos, forradalmi hagyomány. Kialakultak a történelmi főút-mellékút, utca-zsákutca, egyenes és torzult alkat képei, amelynek a reformok mellékszálai, a fő események előkészítői vagy a torz eredmények igazítói. Ennek a Németh László és Bibó István által többször leírt történelmi hagyománynak léteznek emlékezeti helyei, hősei, intézményi és társadalomlélektani állandó szerkezetei. Másrészt, és az a történelmi emlékezet is, amely pontosan számol a Mária Terézia és II. József által indított reformokkal, a magyar jakobinizmussal és a nemesi liberalizmussal, az 1825-48 közötti reformkorral, amely az 1867 utáni rendszer reformjait veszi számba, leírja a két világháború közötti reformkísérleteket, s az 1945 utáni történetet 1953-tól, egyfajta, reformok, és ellenreformok sorozatának láttatja. Ennek a részben Szekfű Gyula, részben tanítványai, továbbá a közgazdászok által alakított hagyománynak, amely már az ezerkilencszáznyolcvanas években negyvennyolcas-hatvanhetes, ötvenhatos-hatvannyolcas intézmények és szereplők szerkezeti összeilleszthetetlenségében fejeződött ki, 1989 után tovább tartott az épülése. Ennek a reform és ellenreform történetnek a keretében zajlik egyrészt a haladás és maradás, a felvilágosodás, a modernizáció, az európaisodás, a haza vagy haladás, a van-e történelmi haladás és főutca vita. Másrészt, a kitartás vagy megalkuvás, a szembenállás vagy beilleszkedés, a tisztaság vagy kollaboráció, ellenzékiség vagy meghunyászkodás - az eltorzult magyar alkat vitája. Kétféle reform hagyomány A reformhagyományokon belül is két iskola, két tradíció különböztethető meg. Az egyik a jozefinista hagyaték, amely a felvilágosult abszolutizmus - Frigyes porosz, Mária Terézia és II. József osztrák, sőt, I. Péter és II. Katalin orosz - szempontjait követik. Ezek a modernizációt, a felzárkózást, a központi, felvilágosult hatalomtól, annak titkosan, belső körben kidolgozott, világos és nyugatias célokat követő, felülről-lefelé végrehajtható intézkedési csomagjától várják. Az ellentét a felvilágosult uralkodó és közvetlen nyugatias elitje, illetve a barbár, felvilágosulásra és vezetésre szoruló társadalma között feszül. A vezérlet felvilágosult és felelős, nem tartozik számadással csak Istenének, uralkodójának és a világ felvilágosult közvéleményének. A jozefinista módszerek általános alkalmazást nyertek diktatórikus és fél-diktatórikus feltételek között, amikor a központi állam töltötte be a gazdaság fejlesztőjének, a társadalmi nagy rendszerek kialakítójának, a mindennapi élet keretei szabályozójának szerepét. A jozefinista reformoknak pontosan kialakult szerepei vannak, a felvilágosult uralkodótól a művelt tanácsadón, közigazgatón át, a külföldi írt vagy íratlan reformszabályokat megkövetelő, nemzetközi szereplőkig, Voltaire-től és a párizsi szalonoktól az IMF delegációjáig. Hinnék a jozefinista reformizmusnak módszerei közé tartozik a technokratikus reformdiktatúra. Mivel a modernizáló főszereplő és segítői szilárdan meg vannak győződve arról, hogy reformjaik fő ellenfele a bármiféle autonómiával bíró központi bürokrácia és/vagy helyi hatalom, továbbá, hogy a felvilágosult reform szükségképpen ütközik majd a felvilágosulatlan, barbár, előítéletes, potyautas társadalmi csoportok érdekeibe és értékeibe, ezért a gyorsaság és titkosság, egyenesen feltétele a hatékonyságnak és sikerességnek. Pontos végcél, útiterv létezik, kellő elszánás arra, hogy az ország - nemzet, társadalom - a civilizálatlan A pontból a civilizált B pontba érjen. A végcél elérése minden áldozatot ésszerűvé és szükségszerűvé tesz. Vagy eljutunk B pontba, vagy végünk. Vita, alternatív döntési lehetőségek előtárása, csak és kizárólag az erre felhatalmazottak körében lehetséges, egymással versengő megoldások soha nem kerülhetnek nyilvánosságra. Ha mégis, akkor ez a politikai deformáció, a vezetői hatalom gyengeségének a jele. Az együttműködés, a társadalmi dialógus, konszenzus helyét átveszi a felsőbbrendű és kétségbevonhatatlan tudásról tanúskodó, döntésekről szóló felvilágosítás, a nevelés, a propaganda-kampány. E reform valójában felülről végbevitt forradalom, ahol az uralkodói és/vagy diktátori akarat, a felvilágosult államész, az alattvalók státusát, életkörülményeit, viselkedését, mentalitását, a korábbi intézményeket és normákat, egy csapásra átalakítani óhajtja. A másik reformhagyomány, az 1700-as évek végétől egészen az 1867-es kiegyezésig élő, virágzó, pozsonyi és erdélyi diétái, illetve vármegyei önkormányzati, liberális középnemesi mozgoló- 4 Q) 2000