A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-01 / 48. szám
AMERIKAI NAPLÓ írja SZÁSZ JÁNOS Excuse me... (másodszor) A pikniket, amelyről a múltkor szóltam, mint kiderül, a választási kampány céljából rendezték. Csak napok múlva érzékeljük, hogy egyáltalán mi zajlik körülöttünk. Minden elvész a helyi hírek rengetegében, ezek sűrűjéből rí ki egy-egy televíziós adás, amelynek felirata figyelmeztet, hogy fizetett propaganda-műsor, nem sokkal hosszabbak, mint a reklámfilmek, amelyek köztudottan, de számunkra hol kacagtatóan, hol idegesítően elviselhetetlenül mindent megszakítanak, filmet, tévéjátékot, még az esti híradó műsorát is. Ahol is az elnökválasztásról néhány röpke szó esik csupán, néhány filmkockát pergetnek az egyik vagy másik elnökjelölt találkozójáról, s máris a városi, megyei, Iowa-állambeli dolgokra kerül sor, sőt ezekre elsősorban, még a nemzetközi hírek előtt: a helyi szervek iskolaügyi, közútépítési, parkolóövezeti kérdésekben hozott döntéseiről beszélnek, néhány törvényszéki hír, sport (itt kivételesen nemcsak a helyi, hanem az országos eseményekről is szó esik, de nem a külföldiekről), és természetesen, hihetetlen részletességgel időjárásjelentés és időprognózis. Végül a tőzsdei hírek. De néhány nap múlva, majd különösen az érkezésünktől számított két hét múltán, mintha megbomlana ez az önszemlélődő nyugalom. A lapok egyre vastagabb címbetűtkkel hozzák a választási hadjárat híreit, a tévében is megszaporodnak a kortesbeszédek, léptek-nyomon röpcédulákat nyomnak a kezedbe, nevek rajzanak és röpködnek, melyek mögött számomra nyilván ismeretlen helyi nagyságok húzódnak meg, akik a Kongreszszusba, a Szenátusba, a helyi vagy az Iowa-állambeli választmányba jelöltetik magukat vagy éppenséggel valamelyik megyei sheriff hivatalba pályáznak. Mindez így együtt sűrű és kiismerhetetlen bozót számomra, előbb tájékozódni próbálok, de hamarosan fölöslegessé válik minden fejfájásos erőlködésem, mert mindegyik jelölt bebizonyítja az ellenjelöltről, hogy következetlen az adókérdések megoldásában, az iskolaügyek intézésében, a kábítószerek fogyasztása elleni küzdelemben, nem is szólva természetesen a vietnami kérdésről. Egy szép napon vagy tizenötezer ember, java része egyetemista, gyűl össze a Capitolium előtt (minden valamire való amerikai városban megtalálható a washingtoninak az utánzata, itt Iowa City-ben az egyetem irodáinak, vagyis rektorátusának székhelye), és az október végi kristályos napsütésben, a piros levelű tölgyek alatt a kék világ ujjongva helyesel, amidőn elhangzik a kérdés, vajon miért volt szükség még négy esztendőre ahhoz, hogy végre elhallgassanak Vietnamban a fegyverek. A kérdés mögött ott sajog a mai Amerika legmélyebb sebe A helyeslő kék világ azonban korántsem általánosan jellemző. Este a diákszálló tévétermében, miközben sajtóértekezletet közvetítettek a vietnami tárgyalásokról, a fegyverszüneti egyezmény feltételeiről, néhányan rosszallóan nevetnek, amikor elhangzik ama pont, hogy Amerika segítséget nyújt a Vietnami Demokratikus Köztársaság újjáépítéséhez. Mások meg legyintenek, szerintük az egész csak választási trükk. De amióta itt vagyok, először hallom vitatkozni őket. A tévé műsorát is megváltoztatták, hogy közvetítsék a sajtóértekezletet; az efféle rendhagyás itt fehér holló, mert a műsorokat általában cégek finanszírozzák, s a tévéjáték vagy a film előtt és után bejelentik, hogy amit ön látott, kedves néző, azt ez és ez sugároztatta az ön számára. A műsorborulás azonban nem vonatkozott a reklámokra, a fegyverszüneti pontok kommentálása közben rendszeres időközönként tudomásul kell vennem, hogy csakis ezt a mosóport kell használnom, mert a világon a jég... De most először hallok bosszús fölkiáltásokat is, noha ezek a fiúk és lányok kisgyermekkoruktól megszokták, hogy tízpercenként a fülükbe rágják és az agyukba véssék, mit egyenek és vegyenek. Tele a levegő ideges kisülésekkel. Nyugtalanul alszom, nevetve ébredek, azt álmodtam, hogy cipőpasztával kell mosnom a fogamat. Reménytelenül rossz fogyasztási alany vagyok. Néhány perc múlva kopognak ajtómon, kéknadrágos fiú papírral a kezében, el szeretne beszélgetni velem X. Y. szenátusi jelöltről, aki, remélem, mondja, ez vitathatatlan, a vietnami kérdésben ... — Szlrjuz mi — mondom —, én idegen állampolgár vagyok ... — Oké — nevet a korai kopogtató, beletúr hosszú hajába, és természetesen ő is bocsánatot kér. (PARÁDÉ) Másnap este Herpecomming Parádé, vagyis hazatérési parádé. Minden évben egyszer hazatérnek az öregdiákok, tiszteletükre rendezik a parádét, felvonulnak a középiskolások, a diákklubok, a Sportolók, allegorikus szekerek hirdetik, hogy a holnapi futballmérkőzésen az egyetemi csapatnak győzni kell, skótdudás lányok, kócsagtollas fúvószenekarok, színes flitteres legyezőszerűségeket ritmikusan lengető tornászok, hosszú karmesteri pálcákat ördöngösen pergető, egyensúlyozó csinos lányok hosszú fehér csizmákban, angol gárda-egyenruhákban, vagyis azok kései, a Broadway revüire emlékeztető kései másában — ezekben a mindenképpen kedves maskarákban. Fura dísztérmésben vonulnak, jobb-, majd balvállukat elürelendítve, magasra rántott, szinte táncoló léptekkel. Dübögnek a nagydobok, peregnek a kisdobok, szerpentinek kígyóznak a Clinton Streeten, a városka e-O'jile főutcájában, a központban, amit hagyományosan itt is downtoryn-nak hívnak, ahogy nálunk is az alszeg és felszeg között a falu közét. A menet néha megszakad, valamelyik kongresszusi vagy szenátusi jelölt húz el autóján, családostul, az egyik cukorkákat dobál a tömegbe. Valaki megszólal mellettem. — Én fresh-man vagyok (ez anynyit tesz, mint gólya a mi egyetemi argónkban), meg tudná nekem mondani, hogy ki ül ott az autóban? Én, persze, ismét bocsánatot kérek. El próbálom neki magyarázni, hogy én is gólya vagyok, sőt az is maradok. Nem nagyon érti. De a cukorkát, amiből nekem is jutott, elfogadja ajándékba. Darabja egy cent, de lehet, hogy nagyobb tételben olcsóbban adják. (Iowa City, október végén) Saul Steinberg rajza Válás olasz módra Giovanni Agnelli, a Fiatművek vezérigazgatója, a franciaországi Citroennel kötött „házasságról“ szólva 1968-ban kijelentette: „Olyan autótípusokat tervezünk közösen, amelyek kiegészítik és nem konkurrálják egymást." Annak idején szerezte meg a Fiat a tekintélyes francia autógyár részvényeinek 15 százalékát. A Citroen már előzőleg együttműködött a nyugat-németországi NSU- val, a Fiat pedig a Volkswagennel. Tárgyalások folytak a Daimler-Benz és a BMW-féle kiépítendő kapcsolatok érdekében. A megfigyelők úgy vélték: rövidesen kialakul egy nyugat-európai autógyártó impérium, amely útját állja majd az amerikai és a japán gépkocsik veszedelmes térhódításának. Úgy látszik azonban, hogy két eszendő elmúltával Agnellinek le kell mondania páneurópai álmairól. .Válunk“ — jelentette be többször is az elmúlt hetekben. A két vállalat célkitűzéseit és lehetőségeit nem lehet összeegyeztetni. „A Fiat — mondta Agnelli — lehetőleg minél többet akar eladni, a Citroen számára a legfontosabb egyéniségének a megőrzése.“ 1968-ban a Citroen főrészvényese, Francois Michelin, Európa második nagyságrendű autógumigyárának a tulajdonosa, a Fiattal kötött egyezményben keresett megoldást a csőd felé tartó Citroen autógyár megmentésére. A vállalat — mindenekelőtt a kereskedelmi szempontok elhanyagolása miatt — 118 millió frankos ráfizetéssel zárta az 1967-es esztendőt. A gépkocsitípusok sorozatából éppen a legjövedelmezőbb középkocsi hiányzott, s a vállalat rengeteget költött lényegtelen technikai újításokra, amelyek nem növelték jelentősen az eladást. A Fiat millióival a Citroen később piacra dobta az 1015 köbcentis, 147 km óránkénti sebességet elérő „GS“-t, amely máig is a legkeresettebb európai gépkocsi. A Fiat segítségével elért siker ellenére Agnelli hiába szorgalmazta a közös típussorozat kialakítását. A Citroen ragaszkodott hagyományaihoz, s igazgatója, Raymond Ravellel, kijelentette: „a függetlenségünket szentnek és sérthetetlennek tekintjük“. A nyilvános összetűzésre a Citroën-részvényesek ez évi közgyűlésén került sor, amikor a vállalat vezetői kijelentették, hogy 500 millió frankkal akarják növelni az autógyár alaptőkéjét. Mivel időközben a Fiat 26,9 százalékos részesedésre tett szert, a pénz jó részét fedezni kellett volna. A Fiat azonban csak akkor hajlandó kifizetni az új francia üzemek építésére szánt pénzt, ha a Citroen nagyobb beleszólást enged számára a vállalat vezetésében. Erre azonban a Citroen nem hajlandó. Agnelli ultimátuma. ..egyetlen lírát, sem fizetünk a franciáknak, amíg nem tisztázódik a vállalat vezetésébe való beleszólásunk joga". (uk) (LA STAMPA, Torino) Híd-vita Felavatták Európa leghosszabb hídját (607 km), amely Öland svéd szigetet köti össze a kontinenssel, pontosabban az ősi Kalmar várossal. Svédország egyéb területeihez viszonyítva Öland szigetén a legalacsonyabb az egy főre eső jövedelem és a legmagasabb a kivándorlási arány. E költséges ajándékkal (a híd mintegy 30 millió dollárba került) szeretné a kormány fellendíteni a 20 000 lakosú sziget gazdasági és turisztikai életét. Számos szigetlakcó szerint azonban a hídóriás „zsákutcába vezet". A sziget egyetlen parlamenti képviselője, a 64 éves Fritz Berjesson azonban úgy véli, hogy a híd, amelynek felépítéséért évtizedeken át kardoskodott, ,a szabadságot jelenti H illand lakosai számára. Eddig csak hajóval lehetet megközelíteni a szigetet, s az átkelés közel egy órát tartott. A gépkocsik viszont most öt perc alatt elérhetnek a napos szigetre, ahol csak ritkán esik az eső. A hatóságok mindenekelőtt a turistaforgalom fellendülését várják az új létesítménytől. A lakosság egy része azonban éppen a színét természeti szépségeit félti az autós látogatók inváziójától. A turisták gépkocsijai valósággal leradírozzák a sziklára tapadó vékony földréteget, s félős, hogy néhány esztendő múlva a sziget a kövekkel kirakott stockholmi Gustav Adolf térhez hasonlít majd. Az elégedetlenek „védelmi bizottságot“ alaldtottak. A szelídebb beállítottságú tagok felvilágosító munkát végeznek a hídfőnél az autósokkal, s felkérik tiket a sziget flórájának a megkímélésére. A védelmi bizottság radikális tagjai azonban indulatukat tükröző jelszót hangoztatnak: „Robbantsátok, fel a hidat!“ A statisztika egyelőre a hídépítőket igazolja: ez év nyarán 350 000 tutista látogatott el Öland szigetére, jövőre 300 000-re számítanak. S 1880 óta először történt hogy a „bevándorlók“ száma meghaladta a „szökevényekét“. Kilenc hónap alatt 171 ember telepedett le Öland szigetén. (ti) (DAGENS NYHETER. Stockholm) NEMZETKÖZI ELET A HÉT, 1972. DECEMBER 1.