A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-12 / 2. szám
TUDOMÁNY Egyetem és kutatás Gunnar Boall & Ihermann Lantz: Universities and Research, Almqvist & Wiksell, Stockholm, 1979. Ezt a csalókán szerény címet viseli Gunnar Boall és Herman Lantz könyve, a tudományos kutatás intézményesített formájának, illetve az Egyesült Államokban és Svédországban élő, de azonos foglalkozást űző kutatók helyzetének a szociológiai vizsgálata. Az anyagot rendező interkulturális szempont, noha mindenütt jelen van, nem felszíni látványosságot kínál, hanem mélyen húzódik, s ez kezdettől fógva kizárja a kezdetleges összehasonlítgatást; a szerzők inkább a probléma és a fogalmak szemléletének szintjén valósítanak meg belső egységet. A szerzők csak egyetlen okot fejtenek ki azok közül, amelyek meghatározták, hogy éppen ezt az öszszehasonlítást válasszák: ez az amerikai és svéd egyetemi káderek létfeltételeiben megmutatkozó közös jegyek feltárásának szándéka. Azonban egyéb okok is vannak. Elsősorban bizonyos időleges prevízióról van szó: ha az amerikai egyetemi rendszer régebben úgy nézett ki, mint ma az európai, akkor az utóbbi nemsokára olyan lehet, mint ma az amerikai. Tény, hogy a svédországi egyetemeken már érezhetők az amerikai egyetemi fejlődés bizonyos tendenciái. Ebben az esetben tehát nagyon fontos, hogy megismerjük mind a különbségeket, mind a már bekövetkezett azonosságokat. Az összehasonlítás más szempontból is gyümölcsözőnek tűnik, és talán ez a könyv fő tudományos érdeme: lehetővé teszi Gunnar Boast számára, hogy olyan metodológiai konstrukciót hozzon létre, amelynek segítségével mérni lehet egy rendkívül nehezen kvantifikálható jelenséget, a valamely szerepnek megfelelő viselkedést. A könyv az egyetemi rendszerhez való alkalmazkodás szemszögéből bontakoztatja ki a problematikát, a szerep és a szerepek közötti konfliktus fogalmainak alapján. Ez maga után vonja az egyetem működésének, a kutatási politikának, az elfogadott tudományos értékek rendszerének (a kutatóra vonatkozó szerepek, értékek és konfliktusok kihangsúlyozásával) az elemzését. Az amerikai egyetemiek helyzetét egy szerepek által alkotott „erőtérben“ írhatjuk le. A hagyományos egyetem (amely ma már Svédországban is kezd megszűnni) az ismeretek átadását követelte az egyetemi kádertól, tehát tanár szerepet biztosított neki. Amerikában azonban, a társadalmi értékrendszerekben bekövetkezett változás hatására előtérbe került a kutatás, amely ma presztízzsel, elismeréssel jár, és jövedelmező. Az egyetemiek értékrendszerét három összetevőre bonthatjuk: nagyobb presztízsre és hatalomra való törekvés, individualizmus, és egalitarizmus. Ezeket a célul kitűzött értékeket hamarabb megvalósíthatja az, aki a kutatást választja; innen adódik, hogy az oktatói tevékenység háttérbe szorult. A kutatói és tanári szerep közötti konfliktust kihangsúlyozza, hogy a jelenlegi rendszer az oktatást is értékeli, de csak a kutatást honorálja (nemcsak anyagi értelemben). Nemrégiben úgy tűnt, hogy a konfliktus megoldásának van egy módja: valamilyen adminisztratív funkciót kell elfoglalni az egyetem vagy a fakultás vezetőségében. Ez a funkció nem követel sem oktatói, sem kutatói tevékenységet, ellenben magas jövedelmet és hatalmat biztosít. A konfliktus azonban változatlan marad, mert az említett három szerep egyike sem tudja megvalósítani mindhárom értéket: a kutató helyzete nehéz és bizonytalan, fárasztó munkát követel, az eredmények (az egyén képességein kívül) az időtől, a kutatásra szánt alaptól, a közlési lehetőségektől függnek, de ez biztosítja a legnagyobb presztízst; a tanár szerepe biztos,és kényelmes, de nem biztosít sem presztízst, sem hatalmat, és ráadásul rosszul fizetett, az adminisztratív vezetői funkció biztosítja a hatalmat, de a presztízst már nem. Mindezek ellenére, az egyetemi struktúrában található szerepek közül mégis a kutatóé a legkeresettebb, mind az egyéni kielégülés, mind az egyetemi politika által nyújtott támogatás szempontjából. Ebben a helyzetben a másik két szerep a kutatásban elszenvedett sikertelenség kompenzálására szolgálhat: akinek nincsenek kutatói adottságai, kénytelen megelégedni a didaktikai tevékenységgel vagy az egyetem vezetőségében betöltött funkcióval. A tanulmány fő elméleti problémája az, hogy megállapítsa, milyen viselkedések felelnek meg egy szerepnek, és hogy megmérje a viselkedések olyan változásait, amelyek szerepváltoztatáshoz vezetnek. Ezt a szándékot Gunnar Boaltnak — módszertani szempontból- sikerül megvalósítania, az „összegezés elmélete“ segítségével. Ennek lényege abban áll, hogy minden viselkedés, amely egy bizonyos szerepnek felel meg, kifejezhető egy változó csoporttal; a csoportba tartozó változók között pozitív korreláció van. A különböző szerepeknek megfelelő viselkedéseket leíró változók közötti korreláció negatív. Az összegezés elmélete abból a feltételezésből indul ki, hogy létezik a tudományos értékeknek egy olyan rendszere, amelynek elérésére minden tudományos kutató törekszik, ezek az értékek egyformán kívánatosak, de nem érhetők el egyforma mértékben. Ezzel a módszerrel azután tekintélyes számú dolgozatból álló mintatömeget (valamilyen egyetemi fokozat elérését szolgáló tanulmány, szociológiai szakcikkek stb.) elemeznek, hogy meghatározzák, hogyan lépnek kölcsönhatásba azok az értékek, amelyek elérését a dolgozatok szerzői maguk elé tűzték. Az elemzés eredménye: az egyetemi kutatók különböző jelentőséget tulajdonítanak egyik vagy másik változónak (a doktorátusi tézisekben szerepel például a „társadalom számára való hasznosság“ értéke, amely a dolgozatok más csoportjában nem fordul elő, amiatt, hogy ezeket különböző alapítványok finanszírozzák, és a kutatónak cserében tudományos információkat kell szállítania) Minden kutatási munkálat az egyetem intézményes keretein belül történik. A hatalomért való harc tehát itt is ugyanolyan, mint bármely más intézményben, legfeljebb a fegyverek változnak. A fegyverek pedig a tudományos értékek, amelyek áruba bocsáthatók, használati értékük és a konkurrencia függvényében; a tudományos értékek piaca a gazdasági piac minden ismérvével rendelkezik. A szerzők által használt módszer érvényességét igazolja az, hogy más területen , a családszociológiában is alkalmazható, ahol a kutatás hasonló piacfeltételek között megy végbe. A házasságot éppen úgy fogják fel, mint az egyetemi rendszert: a házastársak mindegyike többet szeretne cserében kapni, mint amennyit felajánl, de végül is mindegyik csak annak az egyenértékűt kapja, amit nyújtani tud. Gunnar Boast rövid tanulmányt végez egy svéd családokból álló mintatömegen, és sikerül igazolnia, hogy a család intézménye is egymást kiegészítő értékek modellje alapján jön létre. Ha végül összegezni akarjuk a könyv tudományos erényeit, két dolgot kell kiemelnünk: a szerzőknek sikerült a szerepfogalom szempontjából elemezniük az amerikai és a svédországi tudományos kutatás helyzetét, másrészt sikerült a viselkedések vizsgálatának olyan módszerét kidolgozniuk, amelynek alkalmazhatósága messze meghaladja dolgozatuk keretét. ECATERINA TIMITAM AZ ORVOSÉ A SZÓ Túlterhelt orvos-egészségügyi személyzet, főleg idős emberekkel zsúfolt orvosi várótermek, az egészségügyi kérdések népszerűsítésének egyre nagyobb igénye jellemzi, többek között, néhol kissé túlszervezett és helyenként nehezebben hozzáférhető egészségügyi hálózatunkat. Napjaink embere — de főleg az idős korúak, akiknek száma az átlagéletkor növekedésével abszolút értelemben is állandóan emelkedik — egyre többet szeretne megtudni követendő életmódjáról, étrendjéről, gyógyszerekről általában, szellemi és testi frisseségének megőrzéséről s az erre szolgáló szerekről és gyógymódokról különösen. Egyszóval mindenről, ami a jól megérdemelt „nyugdíjas állapotot“ egy kissé meghosszabbíthatja, könnyebbé, élvezetesebbé teheti. Hol rontottuk el — ha elrontottuk —, hol lehet még segíteni, hogyan kellene egészségesen élni? Ezekre a kérdésekre válaszol Dr. Kahána Ernő, az Előre Kiskönyvtára sorozatban megjelent, „Az orvosé a szó" című könyve. S ha egyrészt az egészségügyi felvilágosítás, az orvossal való közvetlenebb kapcsolat igénye jellemző napjainkra, legalább anynyira jellemző másrészt, az egészségügyi alapszabályok semmibevevése is: a túltápláltság, az egészséges mozgás hiánya, az alkohol- és nikotinfogyasztás rohamos emelkedése. Ezek ellen, egy egészségesebb élet védelmében szólal fel a szerző, egy hosszú élet gyakorló orvosi tapasztalata alapján. Könyve nem egy orvosi témájú „Kérdez—felelek” bővített kiadása vagy a „telefon doktor" prózai változata. Ennél sokkal nagyobb igénnyel lép fel. Az egészség védelmét, a betegségek megelőzését szolgáló általános jellegű kérdések kapcsán, hasznos dolgokat tudunk meg környezetünkről és fontosabb tényezőiről, stressz-hatásokról, alkatról és öröklésről. Vérbeli pszichológusként ír a gyermek- és kamaszkor nagy problémáiról, a házasság testi és lelki higiéniájáról, család és nevelés, közösségi érzés, házasság és válás nehéz kérdéseiről, valamint szakkönyvek által is elhanyagolt témákról,A mint a gyermekkori szexualitás, öregeid lelkiállapot, az idős kor nemi élete. Külön fejezetet szentel táplálkozási kérdéseknek, kitér a gyermekek és öregek helyes táplálkozására. Élet és mozgás elválaszthatatlan egymástól. A mai kor embere hajlamos elfelejteni ezt az alapigazságot Mit kell tenni a tespedteknek, túltápláltaknak, akik napjaikat autókban, irodai székeken és televíziónézés közben töltik el? Mire jó a légfürdő, a torna és a szauna. Mi jó a jogából? Erről is olvashatunk a könyvben. Nagy hiányt próbál pótolni Az orvosé a szó alig létező hazai magyar nyelvű orvosi népszerűsítő irodalmunkban. (hl.) A névtelen maroskeresztúri római fazekas Névtelen olyan értelemben, hogy ma már lehetetlen megállapítani, melyik kerámia kinek az alkotása. Néhány ún. firmamécses Strobili, Segyidi, Lucius vagy Valerius lesirata őrzi a hajdani gazdag fazekastelep alkotóinak nevét. Termékeik java része azonban névtelen. Edényeiket a harmonikus formák, a klasszikus arányok jellemzik. Festésük nemesen egyszerű. Selyem fényű edénybe vonatuk — a máz elődjének titka mai napig megfejtesen. Díszedényeik bepecsételt ékítménye közel négy évszázados hagyományok felújításáról tanúskodik, néhány tál az itáliai és galliai „terra sigillata"-műhelyek modorában készül, sajátos mintájuk azonban az előképek leegyszerűsített továbbfejlesztéséről vall. Akkor is művésznek tekinthetnék a „névtelen római fazekast“, ha csak edényei kerülnek felszínre. De a kutatások révén ismeretesek apró terakotta-szobrocskáik (a szegényebb népréteg házi oltárai számára készült isten-szobrok), áldozati lepény-sütő mintáik, maszkos edényeik, emberfej alakú poharacskáik, állatszobrocskáik is. Ezek már szobrászkodó tehetségükről, egyéni meglátásról, a klasszikus isten-ábrázolás kánonainak feloldásáról árulkodnak. Végigpillantva a maroskeresztúri római kerámia hosszú során, önkéntelenül felvetődik a kérdés: nem lenne-e ízlésfejlesztő gazdag formakincsük alkotó módon való átvétele, terjesztése? Sor kerül-e valaha is a provinciális római kerámia reneszánszára? ZRÍNYI ENDRE A fényképfelvételeket Szilágyi Sándor készítette V___________________________________________/ Démon alakos edény töredéke A HÉT, IV. ÉVF. 2. SZÁM