A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-09-07 / 36. szám
Lírai költő nem is adhatott volna találóbb címet prózakötetének, mint amelyet Kisszelből: íme a Jenő adott... Emberkecím, s vele felsejlik a szerző szándéka, hogy négy évtized irodalmi történéseit, műveit és alkotóit avassa az olvasó személyes élményévé. Ez az írói szándék azonban — egy sajátos énközpontú látásmód okán — túllép eredeti célkitűzésén, s elsősorban magát, a szerzőt emeli egy vallomásos „premier plán“ felnagyító közegébe. A háttér elmosódik, az élet és irodalom objektív tényei a személyiség fénytörő prizmáján szűrve kerülnek az olvasó elé. Kiss Jenő bárkiről vagy bármiről is szóljon ebben a kötetben, voltaképpen önmagáról rajzol portrét, az emberi és költői személyiség egybecsendülő vagy disszonáns felhangjaival. Nos, éppen ennek az arcképnek az ösztönös szubjektivitásában véljük a kötet dokumentumértékét felfedezni. Kiss Jenő öt ciklusba sorolta a kötet írásait. A Mű és alkotók emberközelből című ciklusban hosszabb tanulmányokat, megemlékezéseket és vallomásokat olvashatunk; a Könyvek és írók kritikai cikkeket közöl. A művészet változataiban képzőművészeti „látogatások“ benyomásait jegyzi fel a szerző; a Válaszok kérdésekre lényegében önvallomásos sajtó- és rádióinterjúk; végül a Változásokban riportok és jegyzetek között lapozhatunk. A ciklusok darabjait — bár tematikailag és műfajilag jól elkülönülnek egymástól — éppen a személyes hang, a szubjektív látásmód, művek és alkotók Kiss Jenő-i megközelítése rendezi egy adott élet- és művészetszemléleti egységbe. Erről az egységről — emberi és költői ars poeticaként megfogalmazva — az Utam Petőfihez című írásában így vall a szerző: „... mindig ható, örök életű művet csak az maradéktalanul teremthet, aki a korát kifejezi. Nos, Kiss Jenő életében és költészetében mindig elfogadta azt, amire a korparancs kötelezte. Próbáljuk meg most ennek a korkifejezésnek a koordinátáit prózai írásaiban felrajzolni... A SZÜLŐFÖLD... A kötet utolsó ciklusában olvashatjuk Kiss Jenő egyik legművészibb írását, a lírai riportként felfogható Vízmosta dombokat. Az a vonzó és taszító ellentmondásos viszony, amely Kiss Jenőt szűkebb pátriájához, a Mezőséghez fűzi, s amelyet e kötet nem egy írásában is tetten érhetünk — itt oldódik az idő és távolság valamilyen nosztalgikus megbékélésébe. Az itt-ott felbukkanó keserű szavak, vagy a riporteri objektivitás kimért álarca mögött ott érezzük a szülőföld tájait és embereit lírai melegséggel festő művészt. Énbennem is, ki egy évtizedig jártam a „Holttenger“ partjait, már-már elmosódó emlékképek erősödnek felejthetetlenül: „Ők szerették ezt a vidéket, úgy, ahogy van, fátlanul és kopáran, dombjainak megfagyott hullámaival... és — igen — , szépnek is tartották. Körülöttük a nyári alkonyatban brekegtek a békák, ciripeltek a tücskök, susogtak a közeli nádasok, mindez lágy és ringató zenébe olvadt össze, s ebben valóban volt valami visszatartó, lenyűgöző, valami finom és szomorú szépség. Aztán ősszel sem esett mindig, néha decemberig is eltartott a langyos jó idő, s az őszi verőfényben az ezüstös ökörnyulak talán sehol sem lengenek szebben, mint a Mezőségen. A tél pedig? A tél az mindenütt fehér és hideg, s mindenütt telibes-teli szikrázó csillagokkal.“ A SZEMÉLYISÉG... Kiss Jenő több írása is tanúskodik az emberi és költői személyiség kialakulásának egységéről. Az egészséges személyiségformálódásban igen nagy szerepe van annak, hogy az egyén rátaláljon pont arra a területre, amelyen az önmegvalósítás lehetőségei optimálisan biztosítottak. Ez a „keresés“ sok belső harccal, tépelődéssel, a tévutakról való visszafordulással és új áttörésekkel jár. Kiss Jenő Az egyetemestől a konkrétig című vallomásában írja, hogy hosszú ideig önmagában sem tudta eldönteni, hogy a festői, muzsikusi vagy költői „pályát“ válassza. A művészi önkifejezésnek valamilyen ellenállhatatlan ereje munkált benne, s úgy tűnik, a „választás kitörése“ külső körülmények által meghatározott helyen következett be. Nem volt lehetősége, hogy festőakadémiát vagy konzervatóriumot végezzen, így hát költő lett belőle. A kötelező választás végül is az „egyedül helyes“ választás következtetését adta, hisz — Kiss Jenő szavaival — a vers őrzi igazán a művészet egyetemességét, a művészi szóban rejlő zenét és plaszticitást. „Talán ezt érezhettem meg akkor, amikor úgy húszéves koromban végleg hátat fordítottam az egyéb kifejezési formáknak, és a költészet mellett köteleztem el magam. De akárhogy is történt, a tény marad: mint költő megőrizhettem és korlátlanul érvényesíthettem valamennyi nyiladozó művészi képességemet — a konkrétban nem veszett el az egyetemes.“ Mégis — úgy tűnik —, a személyiségben hosszú ideig megmarad egy körvonalazhatatlan bizonytalanság (vagy talán önbizalomhiány), amelyet a bírálatok felerősítenek, az elismerések elaltatnak. Ez a váltakozás rajzolja meg a személyiség impulzív vagy megnyugodó hullámvonalait, s ez formálja például a Dsida Jenőhöz vagy a „mai fiatalokhoz“ fűződő viszonyát is. Mértéktelenül felbőszíti Dsida elítélő véleménye „zsengéiről“, de évekkel később elégtétellel nyugtázza a halálra készülő nagy költő békítő sorait: „ .. .majd Kiss Jenő, aki huszonhat évével a pálmát mindnyájunktól elnyeri..(Találkozásaim Dsida Jenővel). Panek Zoltánnak adott interjújában (Teljes ember) már egy bejárt költői életpálya magasáról mond véleményt az újról, a modern irodalomról. Panek érdekes kérdése („ Mi fontosabb az írásban: az újítás vagy a kipróbált emberi tapasztalat művészi továbbadása?“) Kiss Jenőt egy számára végérvényesen lezárt ars poetica megfogalmazására kötelezi: „ .. .aki megtalálja saját hangját, az már nehezen tud a divat vagy a korízlés kedvéért más hangnemre váltani át. Vagy talán nem is akar. Éppen mert divatról vagy megkérdőjelezhető korízlésről van szó. Hű marad önmagához... Inkább vállalja a maradiság, a ideiglenes vádját... Az korszerűtlenség írásművészetnek vannak örök normái, amelyek Homérosztól mind a mai napig érvényesek. Ezeket nem akarja megtagadni semmiféle új áramlat kedvéért. Van ilyen író, vannak ilyen írók. Én is ezek közé tartozom,“ a román kultúra követe... Kiss Jenő román műfordításai talán egész életművének legjelentősebb alkotása. Amikor ehhez a munkához fogott, kettős célt követett. Egyrészt „szégyenteljes adósságot" (A műfordítás néhány akart törleszteni kérdése), másrészt pedig a román klasszikusok és a román népköltészet legbecsesebb értékeit akarta a magyar olvasó kezébe adni. De maradjunk a kötetnél... Creangáról, Eminescuról, Caragialéról, Coijbucról, Bacoviáról és Jebeleanuról szóló írása a román irodalom legkiválóbbjait hozza a Kiss Jenő-i látás emberközelébe. De kisebb cikkek mellett, a kötet egyik izgalmas műhelyvallomásában (Egy munka műhelyéből) legjelentősebb költői vállalkozásának, a román balladakincs átültetésének gyakorlati és elméleti kérdéseiről szól. A bárányka, a Novákékról szól az ének, a Szarvasokká vált fiúk, a Márk vitéz, s a Három testvér, kilenc sárkány közel huszonötezer sora, tizenöt év nehéz alkotómunkája volt. „... az egész eltelt tizenöt esztendő alatt ennek a munkának a bűvöletében éltem! Magam is csodálkozom, honnan volt annyi kitartás bennem, annyi konok, csakazértis, hogy az elejtett szálat újra és újra felvegyem, s a teljesség felé haladva, mindegyre továbblépjek. Honnan, honnan nem, de volt, és erre egy kicsit büszke vagyok.“ Kiss Jenő büszkesége ebben az esetben tökéletesen indokolt, hisz balladafordításainak sikere és jelentősége az emberi és költői kiteljesülés végső elégtételét hozza el számára, azt a biztosságot, amelyet az Emberközelben írásai négy évtized távolából keresnek, s végül is teljes harmóniában találnak meg. BERNÁD ÁGOSTON SZALAI JÓZSEF Régi katedrális IRODALOM Az elfelejtett Ludwig Renn kilencvenéves korában meghalt Ludwig Renn, eredeti nevén Arnold Vieth von Golssenau, akik valaha olvasták vagy hallottak felőle, azt hitték, már rég eltávozott, de a fiatalabb évjáratok olvasói talán most találkoznak először a nevével. Pedig valamikor a húszas évek végén és a harmincasok elején baloldali szellemtájakon, ugyancsak ismerték nálunk felé is, nagyhatású Háború című regényéből (1928), mely világsikerében Remarque Nyugaton a helyzet változatlanéval vetekedett. Korunk már 1929-ben részleteket hoz, a majd A háborús iónból még megjelenése esztendejében (1930), mindkettőt Gaál Gábor fordította Szentgyörgyi Anna álnéven. Ugyancsak Gaál recenzálta a Háborút (Renn vagy marque?), értékein túl felfigyelvén Rea tényregény jelenségére is. Felkereste 1931-ben Méliusz József, riportja (Ludwig Renn-nel Berlinben) és interjúja ma már kordokumentum az írói elkötelezettségről, a német főváros munkásfertályának, az Ost-End „vörös övezetének“ hangulatáról. Sokat írt róla Fábry Zoltán, aki együtt barangolta be vele a kárpátukrajnai szegény világot; oknyomozó riportjuk sorsa külön tényregény. Magam is találkoztam vele egyszer az ötvenes évek elején, Sinaián, és csak ámultam, hogy az a hórihorgas, cingár, szinte zörgő csontú öregúr hogyan állhatta ki a század hétpróbáit, a háborúkat, börtönt, emigrációt, vándorutak fáradalmait (főbb stációi: Oroszország, a gyalog bebarangolt Közel-Kelet, Egyiptom, Olaszország, Görögország, majd Spanyolország a polgárháború idején, de járt az Egyesült Államokban is propaganda-körúton a spanyol köztársaságiak érdekében, ült gyűjtőtáborban Dél-Franciaországban, bujkált Párizsban, hogy végül Mexikóban kössön ki, ahonnan a második világháború után tért vissza Drezdába.) A porosz junkersarj elvégezte a drezdai katonai akadémiát, az első világháború alatt ezredparancsnok-helyettesi rangig vitte, a háború után orosz nyelvet, jogot és közgazdaságot tanult Göttingenben és Münchenben. 1932-ben „irodalmi felségárulásért“ letartóztatják, rövidesen szabadlábra helyezik, de a Reichstag felgyújtásának éjszakáján ismét börtönbe vetik és csak 1935-ben szabadul. Egy év múlva Svácjba szökik, onnan Spanyolországba, előbb a Thälmann-zászlóalj parancsnoka, majd a XI. Nemzetközi Brigád vezérkari főnöke. A mexikói emigrációban a „Freies Deutschland“ antifasiszta mozgalmát vezeti, Anna Seghers-szel folyóiratot szerkeszt és a modern európai történelem tanára a Morelia egyetemen. Hazatérte után antropológiát tanít, művelődéstörténeti intézményt vezet. És közben persze ír — mi egyebet is? — a maga életét írja, tény- és énregényeinek sora osztálya széthullásának (A ne SZEMLE Érdekes, gazdag és elgondolkoztató a Teatrul című folyóirat ez évi 7—8-as (kettős) száma. A Megéneklünk, Románia fesztivál döntője után színházaink több mint kétévi munkáját teszik mérlegre avatott tollú közírók, színpadi szerzők és kritikusok. A lap két színdarabot is közöl (pontosabban részleteket D. R. Popescu legújabb darabjából — Tanulmány egy erdélyi avarkori sírban talált ló csontvázáról — és Horia Tecuceanu bűnügyi drámáját); a kolozsvári író műve így összevonva is érdekfeszítő, és forró színházi pillanatokat ígér. Valentin Silvestru A színiévad földrajza című tanulmányából tallózunk: (...) „Furcsa, hogy a szigorúan vett szakmai tudást csak a színésztől követelik meg. A szerző, az igazgató, a rendező, a díszlettervező, a dramaturg, a színházi funkcionárius, a kritikus szerepét bárki elláthatja és főként bárhogyan. A közvélemény ellenőrzése itt jóformán nem létezik. A szakmai közvélemény minőségi ellenőrzése felszíni és esetleges (...) Mégis, szerencsére, működik az a szakmai kritika, amely tekintélyt vívott ki magának, s amelynek megvannak a maga egyéniségei és közös fellépései. Megelégedéssel látja, hogy az, amit igényel — s ami nem más, mint a kultúrpolitika követelménye —■, megvalósul, és a kritika kitartóan, sőt szívósan küzd azért, hogy ez továbbra is megvalósuljon, kiállt a példamutató teljesítmények mellett, és habozás nélkül a legkülönfélébb eszközökkel üzen hadat a középszernek, művészi silányságnak, a szélhámoskodásnak és maradiságnak.“ A művészi vallomások című rovatban Leopoldina Bălănuță és Coradie Negreanu mellett Visky Árpád feljegyzéseit olvashatjuk: „Ebben az évadban három kitűnő szerepet játszhattam el: Eugeni Theodor Manescu Éjszaka az országúton című darabjában, Tuliót Antonio Buero Vallejo Alapítványában és Káint Sütő András Káin és Ábel című drámájában. Bizonyos értelemben a három szerepben van hasonlóság. Mind a három szereplő lázongó ember, nem tudnak megbékélni a helyzetükkel, visszautasítják a konvencionális hazugságot. Emésztő igazságszomjuk elsősorban egy majdnem egzaltált szenvedélyben nyilvánul meg, kirobbanó indulatokban. A legveszedelmesebb csapda, amelyet el kellett kerülnöm, az a szenvedély modoros kifejezése volt. Ezzel a kísértéssel már az első szerepben találkoztam. Habár a szerep ismételt érzelmi robbanások felé terelt, idejében rájöttem, hogy az alakítás kulcsa a hallgatásban van. Azokban a pillanatokban, amelyek a kitöréseket megelőzik. Ezekben a jelenetekben összponto- s HÉT 6