A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-09-07 / 36. szám

Lírai költő nem is adhatott volna ta­lálóbb címet prózakötetének, mint amelyet Kiss­zelből: íme a Jenő adott... Emberke­cím, s vele felsejlik a szerző szándéka, hogy négy évtized iro­dalmi történéseit, műveit és alkotóit avassa az olvasó személyes élményévé. Ez az írói szándék azonban — egy sa­játos énközpontú látásmód okán — túl­lép eredeti célkitűzésén, s elsősorban magát, a szerzőt emeli egy vallomásos „premier plán“ felnagyító közegébe. A háttér elmosódik, az élet és irodalom objektív tényei a személyiség fénytörő prizmáján szűrve kerülnek az olvasó elé. Kiss Jenő bárkiről vagy bármiről is szóljon ebben a kötetben, voltakép­pen önmagáról rajzol portrét, az em­beri és költői személyiség egybecsen­dülő vagy disszonáns felhangjaival. Nos, éppen ennek az arcképnek az ösz­tönös szubjektivitásában véljük a kötet dokumentumértékét felfedezni. Kiss Jenő öt ciklusba sorolta a kötet írásait. A Mű és alkotó­k emberkö­zelből című ciklusban hosszabb tanul­mányokat, megemlékezéseket és vallo­másokat olvashatunk; a Könyvek és írók kritikai cikkeket közöl. A művé­szet változataiban képzőművészeti „látogatások“ benyomásait jegyzi fel a szerző; a Válaszok kérdésekre lényegé­ben önvallomásos sajtó- és rádió­interjúk; végül a Változásokban ripor­tok és jegyzetek között lapozhatunk. A ciklusok darabjait — bár tematikailag és műfajilag jól elkülönülnek egymás­tól — éppen a személyes hang, a szub­jektív látásmód, művek és alkotók Kiss Jenő-i megközelítése rendezi egy adott élet- és művészetszemléleti egységbe. Erről az egységről — emberi és költői ars poeticaként megfogalmazva — az Utam Petőfihez című írásában így vall a szerző: „... mindig ható, örök életű művet csak az maradéktalanul teremthet, aki a korát kifejezi­. Nos, Kiss Jenő életében és költészetében mindig elfogadta azt, amire a korparancs kö­telezte. Próbáljuk meg most ennek a korkifejezésnek a koordinátáit prózai írásaiban felrajzolni... A SZÜLŐFÖLD... A kötet utolsó ciklusában olvashatjuk Kiss Jenő egyik legművészibb írását, a lírai riportként felfogható Vízmosta dombokat. Az a vonzó és taszító ellentmondásos vi­szony, amely Kiss Jenőt szűkebb pát­riájához, a Mezőséghez fűzi, s amelyet e kötet nem egy írásában is tetten ér­hetünk — itt oldódik az idő és távol­ság valamilyen nosztalgikus megbéké­lésébe. Az itt-ott felbukkanó keserű szavak, vagy a riporteri objektivitás ki­mért álarca mögött ott érezzük a szülőföld tájait és embereit lírai me­legséggel festő művészt. Énbennem is, ki egy évtizedig jártam a „Holttenger“ partjait, már-már elmosódó emlék­képek erősödnek felejthetetlenül: „Ők szerették ezt a vidéket, úgy, ahogy van, fátlanul és kopáran, dombjainak meg­fagyott hullámaival... és — igen — , szépnek is tartották. Körülöttük a nyári alkonyatban brekegtek a békák, ciri­peltek a tücskök, susogtak a közeli ná­dasok, mindez lágy és ringató zenébe olvadt össze, s ebben valóban volt va­lami visszatartó, lenyűgöző, valami fi­nom és szomorú szépség. Aztán ősszel sem esett mindig, néha decemberig is eltartott a langyos jó idő, s az őszi ve­rőfényben az ezüstös ökörnyulak talán sehol sem lengenek szebben, mint a Mezőségen. A tél pedig? A tél az min­denütt fehér és hideg, s mindenütt te­­libes-teli szikrázó csillagokkal.“ A SZEMÉLYISÉG... Kiss Jenő több írása is tanúskodik az emberi és költői személyiség kialakulásának egységéről. Az egészséges személyiségformálódás­ban igen nagy szerepe van annak, hogy az egyén rátaláljon pont arra a terü­letre, amelyen az önmegvalósítás lehe­tőségei optimálisan biztosítottak. Ez a „keresés“ sok belső harccal, tépelődés­­sel, a tévutakról való visszafordulással és új áttörésekkel jár. Kiss Jenő Az egyetemestől a konkrétig című vallo­másában írja, hogy hosszú ideig önma­gában sem tudta eldönteni, hogy a fes­tői, muzsikusi vagy költői „pályát“ vá­lassza. A művészi önkifejezésnek vala­milyen ellenállhatatlan ereje munkált benne, s úgy tűnik, a „választás kitö­rése“ külső körülmények által megha­tározott helyen következett be. Nem volt lehetősége, hogy festőakadémiát vagy konzervatóriumot végezzen, így hát költő lett belőle. A kötelező válasz­tás végül is az „egyedül helyes“ vá­lasztás következtetését adta, hisz — Kiss Jenő szavaival — a vers őrzi iga­zán a művészet egyetemességét, a mű­vészi szóban rejlő zenét és plaszticitást. „Talán ezt érezhettem meg akkor, ami­kor úgy húszéves koromban végleg há­tat fordítottam az e­gyéb kifejezési formáknak, és a költészet mellett köte­leztem el magam. De akárhogy is tör­tént, a tény marad: mint költő meg­őrizhettem és korlátlanul érvényesít­hettem valamennyi nyiladozó művészi képességemet — a konkrétban nem ve­szett el az egyetemes.“ Mégis — úgy tűnik —, a személyiségben hosszú ideig megmarad egy körvonalazhatatlan bi­zonytalanság (vagy talán önbizalom­­hiány), amelyet a bírálatok felerősíte­nek, az elismerések elaltatnak. Ez a váltakozás rajzolja meg a személyiség impulzív vagy megnyugodó hullámvo­nalait, s ez formálja például a Dsida Jenőhöz vagy a „mai fiatalokhoz“ fű­ződő viszonyát is. Mértéktelenül felbő­szíti Dsida elítélő véleménye „zsengéi­ről“, de évekkel később elégtétellel nyugtázza a halálra készülő nagy költő békítő sorait: „ .. .majd Kiss Jenő, aki huszonhat évével­­ a pálmát mindnyá­junktól elnyeri..(Találkozásaim Dsida Jenővel). Panek Zoltánnak adott interjújában (Teljes ember) már egy bejárt költői életpálya magasáról mond véleményt az újról, a modern iro­dalomról. Panek érdekes kérdése („­­ Mi fontosabb az írásban: az újítás vagy a kipróbált emberi tapasztalat művészi továbbadása?“) Kiss Jenőt egy számá­ra végérvényesen lezárt ars poetica megfogalmazására kötelezi: „ .. .aki megtalálja saját hangját, az már nehe­zen tud a divat vagy a korízlés kedvéért más hangnemre váltani át. Vagy talán nem is akar. Éppen mert divatról vagy megkérdőjelezhető korízlésről van szó. Hű marad önmagához... Inkább vál­lalja a maradiság, a ideiglenes vádját... Az korszerűtlenség írásművészet­nek vannak örök normái, amelyek Ho­mérosztól mind a mai napig érvénye­sek. Ezeket nem akarja megtagadni semmiféle új áramlat kedvéért. Van ilyen író, vannak ilyen írók. Én is ezek közé tartozom,“ a román kultúra követe... Kiss Jenő román műfordításai talán egész életművének legjelentősebb alko­tása. Amikor ehhez a munkához fo­gott, kettős célt követett. Egyrészt „szé­gyenteljes adósságot" (A műfordítás néhány akart törleszteni kérdése), más­részt pedig a román klasszikusok és a román népköltészet legbecsesebb érté­keit akarta a magyar olvasó kezébe adni. De maradjunk a kötetnél... Creangáról, Eminescuról, Caragialéról, Coijbucról, Bacoviáról és Jebeleanuról szóló írása a román irodalom legkivá­lóbbjait hozza a Kiss Jenő-i látás em­berközelébe. De kisebb cikkek mellett, a kötet egyik izgalmas műhelyval­lomásában (Egy munka műhelyéből) legjelentősebb költői vállalkozásának, a román balladakincs átültetésének gya­korlati és elméleti kérdéseiről szól. A bárányka, a Novákékról szól az ének, a Szarvasokká vált fiúk, a Márk vitéz, s a Három testvér, kilenc sárkány kö­zel huszonötezer sora, tizenöt év nehéz alkotómunkája volt. „... az egész el­telt tizenöt esztendő alatt ennek a mun­kának a bűvöletében éltem! Magam is csodálkozom, honnan volt annyi kitar­tás bennem, annyi konok, csakazértis, hogy az elejtett szálat újra és újra fel­vegyem, s a teljesség felé haladva, mindegyre továbblépjek. Honnan, honnan nem, de volt, és erre egy ki­csit büszke vagyok.“ Kiss Jenő büsz­kesége ebben az esetben tökéletesen indokolt, hisz balladafordításainak si­kere és jelentősége az emberi és költői kiteljesülés végső elégtételét hozza el számára, azt a biztosságot, amelyet az Emberközelben írásai négy évtized tá­volából keresnek, s végül is teljes har­móniában találnak meg. BERNÁD ÁGOSTON SZALAI JÓZSEF Régi katedrális IRODALOM Az elfelejtett Ludwig Renn kilencvenéves korában meghalt Lud­wig Renn, eredeti nevén Arnold Vieth von Golssenau, akik valaha olvasták vagy hallottak felőle, azt hitték, már rég eltávozott, de a fiatalabb évjára­tok olvasói talán most találkoznak elő­ször a nevével. Pedig valamikor a hú­szas évek végén és a harmincasok ele­jén baloldali s­zellemtájakon, ugyancsak ismerték nálunk felé is, nagyhatású Há­ború című regényéből (1928), mely vi­lágsikerében Remarque Nyugaton a helyzet változatlanéval vetekedett. Korunk már 1929-ben részleteket hoz, a majd A háború­s iónból még megjele­nése esztendejében (1930), mindkettőt Gaál Gábor fordította Szentgyörgyi Anna álnéven. Ugyancsak Gaál recen­­zálta a Háború­t (Renn vagy marque?), értékein túl felfigyelvén Re­a tényregény jelenségére is. Felkereste 1931-ben Méliusz József, riportja (Lud­wig Renn-nel Berlinben) és interjúja ma már kordokumentum az írói elkö­telezettségről, a­ német főváros munkás­fertályának, az Ost-End „vörös övezeté­nek“ hangulatáról. Sokat írt róla Fábry Zoltán, aki együtt barangolta be vele a kárpátukrajnai szegény­ világot; ok­nyomozó riportjuk sorsa külön tényre­gény. Magam is találkoztam vele egyszer az ötvenes évek elején, Sinaián, és csak ámultam, hogy az a hórihorgas, cingár, szinte zörgő csontú öregúr hogyan áll­hatta ki a század hétpróbáit, a háború­kat, börtönt, emigrációt, vándorutak fáradalmait (főbb stációi: Oroszország, a gyalog bebarangolt Közel-Kelet, E­­gyiptom, Olaszország, Görögország, majd Spanyolország a polgárháború idején, de járt az Egyesült Államokban is propaganda-körúton a spanyol köz­­társaságiak érdekében, ült gyűjtőtábor­ban Dél-Franciaországban, bujkált Pá­rizsban, hogy végül Mexikóban kössön ki, ahonnan a második világháború u­­tán tért vissza Drezdába.) A porosz junkersarj elvégezte a drez­dai katonai akadémiát, az első világhá­ború alatt ezredparancsnok-helyettesi rangig vitte, a háború után orosz nyel­vet, jogot és közgazdaságot tanult Göt­­tingenben és Münchenben. 1932-ben „irodalmi felségárulásért“ letartóztat­ják, rövidesen szabadlábra helyezik, de a Reichstag felgyújtásának éjszakáján ismét börtönbe vetik és csak 1935-ben szabadul. Egy év múlva Svácjba szökik, onnan Spanyolországba, előbb a Thäl­­mann-zászlóalj parancsnoka, majd a XI. Nemzetközi Brigád vezérkari főnö­ke. A mexikói emigrációban a „Freies Deutschland“ antifasiszta mozgalmát vezeti, Anna Seghers-szel folyóiratot szerkeszt és a modern európai történe­lem tanára a Morelia egyetemen. Ha­zatérte után antropológiát tanít, műve­lődéstörténeti intézményt vezet. És köz­ben persze ír — mi egyebet is? — a maga életét írja, tény- és énregényei­nek sora osztálya széthullásának (A ne­ SZEMLE Érdekes, gazdag és elgondolkoztató a Teatrul című folyóirat ez évi 7—8-as (kettős) száma. A Megéneklünk, Romá­nia fesztivál döntője után színházaink több mint kétévi munkáját teszik mér­legre avatott tollú közírók, színpadi szerzők és kritikusok. A lap két szín­darabot is közöl (pontosabban részlete­ket D. R. Popescu legújabb darabjából — Tanulmány egy erdélyi avarkori sírban talált ló csontvázáról — és Ho­­ria Tecuceanu bűnügyi drámáját); a kolozsvári író műve így összevonva is érdekfeszítő, és forró színházi pillana­tokat ígér. Valentin Silvestru A színiévad föld­rajza című tanulmányából tallózunk: (...) „Furcsa, hogy a szigorúan vett szakmai tudást csak a színésztől köve­telik meg. A szerző, az igazgató, a ren­dező, a díszlettervező, a dramaturg, a színházi funkcionárius, a kritikus sze­repét bárki elláthatja és főként bár­hogyan. A közvélemény ellenőrzése itt jóformán nem létezik. A szakmai köz­vélemény minőségi ellenőrzése felszíni és esetleges (...) Mégis, szerencsére, működik az a szakmai kritika, amely tekintélyt vívott ki magának, s amely­nek megvannak a maga egyéniségei és közös fellépései. Megelégedéssel látja, hogy az, amit igényel — s ami nem más, mint a kultúrpolitika követelmé­nye —■, megvalósul, és a kritika kitar­tóan, sőt szívósan küzd azért, hogy ez továbbra is megvalósuljon, kiállt a pél­damutató teljesítmények mellett, és habozás nélkül a legkülönfélébb eszkö­zökkel üzen hadat a középszernek, művészi silányságnak, a szélhámosko­­­dásnak és maradiságnak.“ A művészi vallomások című rovat­ban Leopoldina Bălănuță és Coradie Negreanu mellett Visky Árpád feljegy­zéseit olvashatjuk: „Ebben az évad­ban három kitűnő szerepet játszhattam el: Eugeni Theodor Manescu Éjszaka az országúton című darabjában, Tuliót Antonio Buero Vallejo Alapítványában és Káint Sütő András Káin és Ábel című drámájában. Bizonyos értelemben a három szerepben van hasonlóság. Mind a három szereplő lázongó ember, nem tudnak megbékélni a helyzetükkel, visszautasítják a konvencionális hazug­ságot. Emésztő igazságszomjuk­ első­sorban egy majdnem egzaltált szenve­délyben nyilvánul meg, kirobbanó in­dulatokban. A legveszedelmesebb csap­da, amelyet el kellett kerülnöm, az a szenvedély modoros kifejezése volt. Ez­zel a kísértéssel már az első szerepben találkoztam. Habár a szerep ismételt érzelmi robbanások felé terelt, idejében rájöttem, hogy az alakítás kulcsa a hallgatásban van. Azokban a pillana­tokban, amelyek a kitöréseket megelő­zik. Ezekben a jelenetekben összponto-­ s HÉT 6

Next