A Hét, 1980 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-22 / 8. szám
Az Ítélet elhangzott Vérlázító dolog nekrológot írni kritika helyett, amikor egy nagy színész ifjúságának maradt el a folytatása. Péterffy Gyula színpadjainkon egyre ritkább összetéveszthetetlen egyéniség volt, még akkor is, amikor az obsigát tucatfiúszerepekben kellett meghúzódnia. De mit számít, ha már tíz évvel ezelőtt eljött a nagy pillanat, a nagy lehetőség, Kovács György nyomdokába lépve vetni oda az Úrnak s az angyalok „hitvány seregének“: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem!" Kivételes alkalomkor mérhettük fel luciferi erejét, elhivatottságát, amikor 1969 novemberében Major Tamás és Sinkovits Imre vendégszerepelt a Tragédiában. Első este Sinkovits volt Ádám, és Major Lucifer, másnap a vendéglátó társulat Ádámjával, László Gerővel Sinkovits Lucifer vitatkozott, harmadnap Sinkovits Ádámmal szegült szembe, s állta a harcot, a versenyt a fiatal Lucifer, Péterffy. Méltó partnerek voltak, összetartozó felek! Akkoriban kezdte kitapintani, formálni a maga színészgárdáját Harag György. Intés volt valósággal, ahogy a marosvásárhelyi színház negyedszázados jubileumi előadására, egy jelenetnyi epizódszerepre meghívta Péterffy Gyulát: ő lett az a főúr, aki hatalmi szóval elhallgattatja Misztótfalusi Kis Miklós mentségét. Ahogy szólt, s beintett az orgonának, amely elfedte — Bach-hal fedte el! — Csorba András szavát, kegyetlen-szép hangjával, mozdulatának méltóságával egymaga az orgonazúgás első taktusa volt. S végül Müller Ferenc, akit a budapesti turnén játszott utoljára. Melegen, barátian lépett be a Kolhaas-portára, nosztalgia és segítőkészség bujkált bizonyos fokú kimértsége mögött , amelyet a jogászi tanár is rákényszerített — mintegy előre ellenpontozva a bekövetkezendőket, Lisbeth halálhírét. Másik jelenetében, amikor Kolhaas ítéletét felolvassa, már más volt, már leszámolt a gyönyörű esetlegességekkel, a kudarcra ítélt emberséggel, beépült a struktúrába. Az ő elidegenedettsége nélkül nem lett volna olyan visszhangja Héjjá replikájának: Legyen neked könnyű a hatalom Nem tudom, ki olvashatja fel még helyette azt az ítéletet, azon a színpadon. HALÁSZ ANNA • A HÉT Bevallom, némi lokálpatrióta büszkeséggel vettem tudomásul a Shakespeare-dráma műsorra tűzését. Valamikor szeptember elején futottam össze a rendezővel. Nyakig benne volt egy másik darabban, de amint mondotta: ő már éjt nappallá téve a Learre készül, könyvtárnyi irodalmat átböngészett, és még mindig__ Íme, gondoltam, Nemzeti Színházunk magyar tagozata neki mer vágni a drámakolosszusnak. Nem vezet be attól, hogy Charles Lamb, Bradley és... Babits előadhatatlannak vélte. Fütyül Tolsztoj Shakespeare-ócsárló tanulmányára, mely jórészt a Lear király állítólagos elemzésére épül. Nem riasztja vissza Jan Kott exegézise, a rokonítás Beckett- és Ionesco-művekkel, sem a Peter Brookféle rendezés (Bukarestet is érintett) európai diadalmenete ... Nem, a vásárhelyiek megrohamozták, s négy hónap alatt kihozták a darabot. Meleg kézszorítást érdemlő vállalkozás önmagában is. Egy színház, amely ad magára, időnként előrukkol egy „göröggel“, Shakespeare-rel, Moliérerel. S ha nemes igyekezetét szerény siker is honorálja, a fáradságot mindenképpen megérte. Lássuk csak: Nyitott színpad fogad már a gongütések előtt. Kardot szúrtak a padlóba, s csörgősipkát dobtak markolatára. E felkiáltójel mögött sötétlik — egyelőre alig kivehetően — a tulajdonképpeni díszlet: henger alakú alumínium építmény, melyről csak az első rész kinyílása után derül ki, hogy... koronakupolája alatt fortyog-viharzik a cselekmény. Kemény Árpád „beszélő“ kreációja nyilván rendezői sugallatra készült: emlékeztet a Vérnász, illetve az Ég a nap Seneca felett díszletmegoldására; ott is kerítés lécei vagy fém forgóajtók fogták közre a hősöket. Kimerültség? Fantáziahiány? — Ha nem tévedek, inkább állandósult, vissza-visszaintő Kincses Elemér-i stílusjegy. Mikor múltat idéz — mindegy: legendásat-e vagy tegnapot — a fiatal rendező karámszerűen körülzárja a játékteret, amolyan két légy egy csapásra meggondolásból: eltávolodik a felelevenített kortól, distanciát tart — s annál élesebb reflektorfényt bocsát a bemutatott világra. A szembesítés eredménye, igaz, attól függ, hogy milyen színészi-emberi erők viaskodnak a „karámban“. De a múltidézés mindenképpen múltemésztés, befogadás-asszimilálás marad, és vizuális komponenseiben döbbenetes, korszerű. Alighogy ezt így végiggondoltam, újabb, szemnek címzett trouvaille jelzi, hogy háromfelé szakad a birodalom: két rúdra kifeszített, jó nagy térképet hasogat fel a király — egyetlen kézmozdulattal ! — olyanképpen, hogy Goneril és Regan osztályrésze rögtön átváltozik zászlóvá, amit sietve fognak körbe az éljenző hívek; míg a harmadik, eredetileg Cordeliának szánt részt földre dobja (hirtelen haragjában) Lear. Elvonul az udvar, magukra maradnak a gonosz nővérek. És Regan váratlanul végighasal a szálad prédatérképen, vegytisztábban s modernebbül aligha lehetne szemléltetni a szenvedélyes, vad birtokbavételt, amihez cinkosként asszisztál Goneril. Kincses Elemér eleve és készakarva demitizál: íme egy másik lényeges stílusjegy, mely újszerű-korszerű szemléletét — minden színpadi látomását — messzemenően meghatározza — a Don Carlos színrevitelében éppen úgy, mint a jelen esetben. Sehol a trón, sehol a szertartásos merevség, sehol a romantikus-naturalista szájbarágás, emberi méretekre redukálódik a hős s a legenda, körülbelül úgy, ahogy Aisz- Mister Lear khülosz alakjai humanizálódnak olykor Euripidész színpadán, sőt mi több, a koturnust is le kell oldaniuk. Itt például? Nem agg király darabolja fel országát, hanem ruganyos léptű, életerős férfi cselekszik szuverén akarata, kénye-kedve szerint. S hadd folytassam a belerázódást Kincses koncepciójába: az ő Learjét nem jámbor szenilitás, többé-kevésbé palástolt elöregedés készteti lemondásra: ez túlságosan kényelmes magyarázat lenne, s gyanúsan olcsó pénzért szállítaná a szánalmat, mint a katarzis első akvizícióját. Nem. Kincses királyának látását saját nagyzási tébolya — a beari jogar mindenhatóságának szubjektív illúziója — homályosítja el: túl sokan hízelegtekhurráztak neki versengve és egyhangúlag, túlságosan régóta lesik minden szavát, gondolatát, arcrándulását ahhoz, hogy a kendőzetlen valóságot — mely a despota szemét Nérótól a jelenkori diktátorig mindig sérti — fel tudná ésszel fogni. Don Carlos, Seneca, Vérnász, Negyven gazfickó és a maszületett bárány, Lear ..színpadi alkotásaiban Kincses szinte leitmotívként valamilyen zsarnokság ellen lázít, agitál. Csöndes morfondírozásomban ezen a ponton rohannak meg a kételyek. Értem a hétköznapi hangszerelésben megbúvó szándékot, de nem érzem át az (alapvető külsőségeitől megfosztott, semmitmondó) abdikáció horderejét. A király jamaiszu helyzetet teremt elhatározásával: a pillanatot emlékezetessé kell tenni, annak ellenére, hogy ő nem tudja (s mi is legfeljebb sejtjük) : ebből a döntésből fejlik ki egész kálváriája. Ismétlem, nem a trónt s a harsonákat hiányolom, hanem a mozgásból-viselkedésből kiszivattyúzott udvari levegőt, a drámai feszültséget, hangsúlyos megjelenítést, amely tudatosítaná bennünk, mekkora hatalmat dob el magától — épp hatalmi részegségében — ez a Lear. Mert nagy dolog ám, amit ő csinál: Dante a Pokolba utalja V. Celesztin pápát, „aki a nagy Lemondást tette gyáván“, s a történészek mai napig találgatják V. Károly visszavonulásának mélyebb okait. Kincses beállításában nem megy eseményszámba a hallatlan fordulat, s távozóban Lear csak úgy mellesleg,en passant tesz említést a száz legényről, akiket megtart szolgálatában. Így könyvelő mond le állásáról — nem király a trónjáról. Lohinszky Loránd érdemes művész — a rendezői elképzeléshez igazodva (vagy netán azt jócskán meghatározva?) — merőben emberi, „civil“ Leart alakít. Könnyed-fesztelen modorban, Rezeda Kázmérra emlékeztető vonásokkal mutatkozik be az elején. Később, már Goneril udvarában, a kíséretéről ítélhetjük meg: tucatnyi suhanc telepedik le köréje, némi hangoskodással érzékeltetve saját jelenlétét. Pehelysúlyuk Gonerilnek látszik igazat adni: nem garázdálkodnak, de feleslegesek, mert elképzelhetetlen, hogy Lear hasznukat vehesse. Tudunk rendezésről, amely lemondott a „száz legényről“. De az sem elképzelhetetlen, hogy az élénk képzelőerővel megáldott rendező — (és Kincses közéjük tartozik) — ötletes kompozícióval dúsítsa a szöveget, egybeforrasztva a lemondott királyt — kíséretével. Itt sem az egyik, sem a másik megoldás nem jut érvényre: Lear és a Bolond eszmecseréjére redukálódik a jelenet. Amint sorozatos csapások sokkhatására kijózanodik, Lohinszky Learjében fel-felvillan a mély érzés, meg a filantrópia, csak a Kent emlegette méltóság hiányzik végzetesen megjelenéséből. Bejárja, igen, a Pokol bugyrait s a Tisztítótűz sziklaerkélyeit, néha szánalmat ébreszt, máskor gondolkodóba ejt, s megindít, amint Tamással,Glosterrel „kommunikál“. De egészében alkatilag nem üti meg a kellő volument ahhoz, hogy bukása megrendítsen. Hiába, ha tekintélyes súly esik le egy toronyblokk legfelső emeletéről, összetörik, ejtsünk le ugyanonnan egy madártollat és szerencsésen földet ér... Van Lear, van megcsalatott apa, de nincs a méltóságában halálra sebzett király. Márpedig Lear ellenfele két, velejéig uralkodásra termett nő, aki játszva kerekedik felül a szántszándékkal súlytalannak mintázott apán. Farkas Ibolya (Generil) tisztán s hatásosan beszél, van fejedelmi tartása, gúnyos tekintete sebez, intése olykor öl. Más hangnemben ugyanilyen fejedelmi jelenség Bálint Márta Reganje: mézesmázasan mond kegyetlen dolgokat, kitűnően színlel, ha rendezője nem indítaná el egy adott pillanatban... a sztriptíz göröngyös útján, egyenesen félelmetes lenne. Cordeliával már mostohábban bánt a (szereposztó) sors: Zakariás Klára (negyedéves főiskolai hallgató) gondolkodva játszik s érthetően beszél, de mikor megáll — mint egy cövek —, és nyomja az unpleasant szöveget, rideg szavain nem sütnek át (Folytatása a 6. oldalon) OLÁH TIBOR A Népszabadság írja A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékáról ♦ ... öt estén át a bőrünkön érezhettük az ibseni tétel igazságát: drámát írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött. Színházat csinálni még több, mert az ítélkezés közösségivé és nyilvánossá válik. Kolhaas Mihállyal és Szervéttel együtt bennünket ítélnek el, de a magunk lelkiismereti bíróságán elítélhetjük a Kolhaast és Szervétet elítélőket. Nézői fölényünk azonban meginog, mikor rá kell jönnünk, hogy amiképpen Káin és Ábel is mi vagyunk — egy magatartásforma két lehetősége —, ugyanúgy önmagunkat ítéljük el a Kolhaast és Szervétet elítélőkben. f__j Az Everac-darab hősnője, Dufy az operai balettkarban táncol. Ő az ötödik fekete hattyú Csajkovszkij balettjében. Mirea pedig, akinek a szeretője lesz, a textilgyár első embere. (...) Szomorú mese ez, az előttünk izzadó ember — aki látványosan szenved kicsinyes hétköznapjaitól, meg attól, hogy önként lemondott a teljesebb létről, és most kétségbeesetten próbál fölmentést kapni — tulajdonképpen nem a társadalmi „igazoló bizottság“, hanem a saját kizökkent lelkiismerete előtt áll, és végleg bezárult életével fizet. (...) Horváth Béla érzékeny rendezésében hol a balerina-hattyú úszik át a színen, hol a felelős bizottsági tagokkal megrakott asztal gördül előre. Így gyötrődik valóság és ábránd között a mesebeli igazgató, mígnem a színpad is kiürül meg a lelke is, ő pedig ott marad, lehajtott fővel a jelképes, hosszú asztal előtt, amelynél már nem ül senki. [... ] Elhajózik a vagyonos nagybácsi Muratescu (...) darabjában, és a család reménykedni kezd, hogy hajója az óceánjáró Titanic sorsára jut — vagyis elsülylyed. Vígjátékban az ilyesmi be szokott következni, örömteli halál: a hozzátartozók hálaadó táncot lejthetnek a megörökölt vagyon, az aranyborjú körül. A Titanic keringőt Aureliu Manea tehetséges rendezésében a beethoveni sorsmotívum popzenei átiratára táncolják. [...] Remekül mulatunk, s érezzük, hogy itt helyettünk mondták ki — a színpadról — az ítéletet. Azáltal, hogy panoptikumba vitték, Sütő András drámatrilógiáját ritka élmény így együtt, három egymást követő estén látni. [... ] Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában a törvénytisztelő tűrés és a forradalom között kell választani. A Csillag a máglyán Kálvinjával, aki benövesztené a gyermekkorát élő mozgalom feje lágyát, az a Szervét áll szemben, aki szerint hagyni kell, hogy a lelkek nyílt vitában egymásnak rontsanak. A Káin és Ábelban a természeténél fogva, vagyis a bibliai értelemben eredendően lázadó és belenyugvó alkat néz farkasszemet. [ ... ] A gondolati szerkezet dramaturgiai tartószilárdsága nem mindvégig egyenletes. A Lőcsiszár kristálytiszta „érzelmi“ szituáció-drámája és a Csillag a máglyán gondolatoktól átfűtött intellektuális vitadrámája után a Káin és Ábel ötszólamú „költői oratóriuma“ színpadilag kevésbé meggyőző.. Nem véletlen, hogy éppen itt hallatszik ki a műből a szép nyelv, holott a drámai nyelv akkor szép, amikor szinte észrevétlen természetességgel belesimul a színpadi akcióba — mint az első két darabnál. [.. . ] Harag Sütő-értelmezését bizonyos szenvedélyes emelkedettség jellemzi. (...) A karcosságot most inkább a színpadi effektusok képviselik — a díszletek fagyos faácsolatainak vagy rideg kőhalmazának kegyetlensége —, ellenpontként a színészi játék a megemelt hangsúlyok nyílt lángján lobog. Előszörre szokatlan, de a három „tétel“ dallamívének kibomlásakor magával ragad Harag „patetikus szimfóniája“, amelyben a pátosz egekig csapó emberi jajkiáltást: megbántottságot, dühöt, tiltakozást hordoz. S a kontraszt, a jajkiáltást elfojtó „effektus“ mindig nagyon kegyetlen. [... ] Harag rendezéseiben: a kép mindig metaforát sűrít — ezáltal megmarad a tartalom történelmi konkrétsága, de a gondolat a jelenbe vetítődik. Egyszersmind világossá válik, hogy Sütő drámái nemcsak Kolhaas, Szervét vagy Káin „igazáról“ szólnak, hanem arról a tragikus történelmi szorítóhelyzetről, amelyben az igazát védő Kolhaasnak és Szervétnek áldozattá, gyilkossá kell válnia. (...) Az öt előadás — az Everac-darab hétköznapi realizmusa, a Sötő-drámák megemelt realizmusa és Muratescu vígjátékinak karikatúraszerű groteszkje — legalábbis háromféle stílust követelt a színház tagjaitól. [... ] A Sütő-drámák egységes világán belül is sokrétű feladat jutott például Héjjá Sándornak, aki őszinte átéltséggel tolmácsolta Kolhaas lázadását (ebben volt a legjobb), gyermeki ártatlannak mutatta az alázatos Ábelt, de adós maradt Szervét indulatával. A vendég Lohinszky Loránd csak egy szerepet játszott, Kálvint, de annál nagyobb súlylyal, a dogmává hatalmasalt értelem megfélemlítő erejével. Vadász Zoltán három arca — a lázadóé, az inkvizítoré és a megtört emberé — igen éles vonásokkal rajzolódik ki. Kitűnt Péterffy Gyula egyformán fanyar egyénisége történelmi és mai szerepben; Sebők Klára szelíd lírája (Sütőnél) és abszurdra érzékeny humora (Mu- Satescunál); Barkó György három, másmás árnyalatú slemil- figurája; Csiky András teherbíró ereje Everac színművében: Széles Anna üde alakítása ugyanitt; Kakuts Ágnes modern színészalkata; Senkálszky Endre hagyományos, „nagy stílust“ őrző játéka és az egész együttes stílusérzékenysége, amellyel épp az utóbbi hagyományból utat tud találni az érdekesebb játékfölfogáshoz is. KOLTAI TAMÁS cikke, 1980. febr. 10. - SZÍNHÁZ