A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1991-05-30 / 22. szám

FÁBIÁN ERNŐ A levelező Jászi Oszkár A Magvető Kiadó gazdag válogatást jelentetett meg Jászi Oszkár leveleiből. A kötetet Litván György és Varga E. János állította össze. Tudálékoskodás lenne azt magyarázgatni, hogy a levél, mint kifejezési eszköz inkább vallomás, mint érté­kelés, mégis nélkülözhetetlen „segédanyag" az életmű megismeréséhez és értékeléséhez. Ebben az írásban csak két problémával szeretnék fog­lalkozni: Jászinak az ún. utódállamokhoz és a népi írók­hoz való viszonyával. Tagadhatatlan, hogy a fiatalkori levelek is rendkívül jelentősek, elég ha a Szabó Ervinhez, Károlyi Mihályhoz írottakat említem, vagy a természet­­tudományos módszerek és analógiák társadalomtudo­­mányi alkalmazására hivatkozom. E vonatkozásoknak nincs időszerűségük, Jászi is korán felismerte, hogy olyan biológiai analógiák, amelyek az anyagcserét vagy a sejtek működését vetítik a társadalmi folyamatokra, tarthatatlanok a kutatásban (Méray-Horváth Károly). Jászi Oszkár a Monarchia társadalmi és államrend­jének Ady és Szabó Dezső mellett a legélesebb teál kritikusa volt. Elég most a Tisza Istvánhoz intézett nyilt levelére hivatkoznom. „Csakis — írta — a magyar ag­rár­feudalizmus romjain épülhet fel a magyar iparos ál­lam, a magyar jogállam." A magyar parlagért az uzso­rátokét legalább annyira hibáztatta, mint a grófi lati­fundiumokat és klerikalizmust. (A Világ szerkesztőségé­hez). Sajnos, a kritikai attitűd nem volt ennyire egyértelmű és határozott az utódállamok vezetőivel és politikájával szemben. Kezdetben Jászi azt hitte, hogy a monarchia romjain létesített államok egyszeriben megoldják azokat a társadalmi és nemzeti problémákat, amelyeket a Mo­narchia nem tudott, túlságosan bízott azokban a veze­tőkben (demagóg demokratákban) — Pasic, Benes, Masaryk, Hodza —, akiket Bibó István találóan „ha­mis realisták"-nak nevezett. Pedig nem mondható, hogy egyszeriben feladta volna a régi konföderációs elgon­dolását. Az egyik levelében szabatosan kifejtette (1919) Károlyi Mihálynak, hogy a térségen csak a „mi konfö­derációs tervünk" segíthet, mert ez mentheti meg a gazdasági fejlődést és demokráciát, és biztosíthat te­ret a magyar junkerek és román bojárok ellen a „de­mokratikus szlávoknak". Kérdés, hogy a szerb vagy a szlovák nád­or­tilisták miben voltak demokratikusabbak a junkereknél vagy a bojároknál? Erre a kérdésre Jászi nem kereste a feleletet, nem vette észre, hogy Benes, de Masaryk sem konföderációra gondol, hanem minden eszkö­zt felhasználnak — Jászit és Károlyit is — a ho­mogén nemzetállam létrehozására, a kisebbségek likvi­dálása révén. Kelet-Európa stabilizálódását nemcsak a magyar ellenforradalmi rendszer akadályozta, hanem, a homogénizáló nemzetállamok politikája is. Egyik sincs a másik nélkül. Ugyanakkor csak elismeréssel szólhatunk arról, amit Jászi a romániai magyar kisebbség hiva­tásáról és feladatairól írt. Arra kell törekedni, — fejti ki —, hogy a magyarság mindenkor az „európai integ­ráció erőit szolgálja, azt az irányzatot, mely az állam­közi anarchiából a nemzetközi rend és szervezettség fe­lé gravitál, mely minél teljesebb gazdasági egységbe akarja tömöríteni ... a szinte középkori elzárkózott­­ságba döntött európai államokat". (Magyarok és romá­nok. Nyilt levél Bölöni Györgyhöz.) E sorok ma is idő­szerűek. Jászi fokozatosan felismerte: a nemzeti kérdés vonat­kozásában az utódállamok kevés jelét adják annak, hogy a kisebbségek problémáit csakugyan becsületesen meg akarnák oldani. Az elnyomást ugyanazok az okok ma­gyarázzák, mint a háború előtt a magyar uralkodó ré­tegek nemzetiség-ellenes politikáját: vak nacionaliz­mus, félelem a jövőtől és kenyéririgység. Egy új politika csak akkor lesz folytatható, ha az utódállamok felis­merik a gazdasági kooperáció szükségességét, s nem utolsó sorban véget vetnek a kisebbségek üldözésének, s lehetővé teszik a kultúrák zavartalan fejlődését, az ön­igazgatás elvének elismerésével egyetemben. Jászi ak­kor már látta, hogy a nemzeti viszályok következtében a „Dunamedence megérett a véres kháoszra". A szabad és testvéri dunai kooperáció segíthet, de amíg nem lesz olyan „nemzetközi orgánum", mely a reformokat és változásokat végre tudja hajtani, az imperializmus mód­szereit nem lehet kiiktatni. Jászi tiltakozott a második világháború után a csehszlovákiai magyarok jogfosztá­sa és erőszakos kitelepítése ellen. A kollektív felelősség­re vonás — írta éppen Eduard Benesnek — „ellentét­ben áll a demokratikus elvekkel, azzal a méltányosság­gal és igazsággal, amelynek Csehszlovákia oly kimagasló példáját adta Közép Európában". Egy másik, Lesz­nai Annához írott levelében beismerte: „én is részt vettem abban a kórusban, mely cseheinket érdemeiken felül dicsérte, mivel szövetségeseket láttunk bennök a demok­rácia és a nemzetiségi autonómiák felé. Nagyot téved­tünk, de már késő". Jászi a New York Timesban nyilvá­nosan is fellépett a szlovákiai magyarok kitelepítése el­len. A második világháború után sem mondott le Jászi a konföderáció eszméjéről, arról, hogy a világunión belül továbbra is szükség van egy európai és ezen belül egy dunai-balkán szövetkezésre. Jászit valójában a napja­inkban sokat emlegetett európai integráció és egység korai képviselőjének kell tekintetünk. A tájékozatlan olvasó azt hihetné, hogy az ízig-vérig liberális Jászi az urbanus-népi vitában a népi írók el­len fordult. A valóságban Jászi sokkal eredetibb gondol­kodó volt, mintsem ilyen egyszerűsítésekkel formált volna véleményt Már elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy a fiatal Jászi egyik Somló Bódoghoz küldött levelében (1904) kifejtette, hogy a nemzetközi szociáldemokrácia minden lényeges elve összefér a magyar állam szuvere­nitásával és a Deák-féle nemzetiségi törvény végrehaj­tásának követelésével. A szociáldemokrácia nem lehet úgy internacionalista, hogy semmibe veszi a nemzeti érdeket. Jászi szerint szüntelenül azt kell hirdetni, hogy „mi nem hazát veszünk el, de hazát adunk elgyötört ál­latembereknek, kiknek csak pálinkájuk volt, de hazájuk nem". Szerintem nem meglepő az, hogy Jászi a két háború között a javulás forrását a magyar parasztban látta. (Levél Supka Gézához, 1926) A népi írókról is elisme­rően írt, mert az ő mozgalmuk az egyedüli „otthon", a­­miből új élet fakadhat. Az egyik publicisztikai írásában — Leszámolás — beszámolás nélkül — a falukutatókat a Petőfi—Arany hagyomány folytatóinak nevezte, s ter­mészetesnek minősítette, hogy a magyar falu előharco­­sai hisznek saját földjük népének megváltó erejében. Még határozottabban válaszolt Hatvany Lajos levelére: „Ha lesz egy új Magyarország, mely nem lesz bolsevik, csak egy narodniki szintézisre épülhet fel­. Jászi is gondolt — leveleinek tanúsága szerint is — valamilyen harmadik út lehetőségére, amely egyformán távol áll a kapitalizmustól és a marxi szocializmustól. Walter Lippmannt is arról tájékoztatta, hogy létezik Magyarországon egy kis csoport, amely „az én ideológi­ai munkámat igyekszik tovább vinni és ilyen szintézist pró­bál kidolgozni a Szabadság és a magántulajdonon ala­puló szocializmus között, abban a meggyőződésben, hogy a szocializmus igazi értelme nem a kommunizmus, hanem a munka nélküli jövedelem felszámolása". Termé­szetesen e harmadik út tartalma nem azonosítható a Németh László-i harmadik oldallal. Jászi mindvégig li­berális maradt, Mannheim Károly, filozófiáját is azért bí­rálta, mert „kinullázza az egyéniséget". • JF el Oc«o­r r B Köztisztaság, apróban Puccos bemutató mozi (­Speakr) a fő­város központjában. A vásznon melod­rámába fordul a történet, zsebkendőért nyúl az érzékeny lelkű néző. A szék karfájára akasztott táskájában koto­rászva kövér patkány harap a kezébe. Kissé adább, a még puccosabb filmszín­ház (Patria) kijáratával szemben hete­kig kupacban állt a tél hordaléka, szá­zak rugdosták odébb, a szemétdomb te­tejére, a járdára dobott döglött macs­kát. Ahogy kisütött a nap, éledezni kezd­tek a szúnyogtelepek a tömbházak vi­zes alagsorában, az elegáns vendéglő (Didó) élelmiszerraktárában egy éjjel mindent szétrágtak az egerek. Színész­nők panaszkodnak, a belvárosi színház (Bulandra) öltözőjében, a sminkaszta­lon, svábbogarak hemzsegnek. A pári­zsi zöldtől a metilkékik mindenfélével, legfőképp a radikális módszernek tar­tott — „papuccsal agyonvágni“ — el­járással küzdenek a ruszk­ invázió el­len a lakónegyedekben. A feltárt utcá­kon és befejezetlen építkezéseken hul­ladéktelepek tornyosulnak, a piacok környékén valóságos vadkelet... Küszöbön a nyár, az aszfaltolvasztó bukaresti kánikula. A „HÁROM DÉ" —­­Disznó vagy bárány, az mindegy! — mondja patetikusan a segéderő —, a szalmapiacon az állatok fertőzöttek le­hetnek, és a vírus ellen nincs mit ten­ni. Egy talicska izzó szén se segít... A vírus nagy ellenség. ~~ fis maguk, a sanepidesek, maguk mit tesznek? ■— Hát, amit tudunk, teszegetünk ... De m­ost már nincs is Sanepid, díszes re­­ződtünk, átalakultunk. A tavaly októ­berben önálló vállalat lettünk: a három dé —, dezinsecfíe, deralizare, dezinsec­­fíe —■, amely fertőtlenítéssel, patkány­talanítással, rovarirtással foglalkozik. Vannak aztán az egészségügyi biztosok, meg az állategyészségügyi rendőrség. Engem, mint szakképzett köztisztaságit eddig háromszor mozgósítottak — mondja fontossága tulajában a patkány­­irtó, és elmeséli az eseteket. ■— Volt egy mititej-sütő a Matache piacon, műkö­dését sok macska bánja, mert belőlük csinálta a micset. Az állatbarátok jelen­tették fel a minisztériumban: börtön­be került az illető. Tudja, itt Bukarest­ben, a lebontott házakból rengeteg macska és kutya jutott kóbor sorsra, annyit foghatott bárki, amennyit akart, mert a síntérek nem járták az útcélzat, nem volt benzin a kocsijaikhoz, meg aztán őket is átszervezték. Szóval, el­szaporodtak a kóbor állatok. Ez a laci- szonyhás macskákat szedett össze, a hú­saidat marhával, meg disznóval kever­te, ebből sütötte a mititejt. Amikor le­lepleződött, próbálta meggyőzni az el­lenőröket, milyen klassz dolog a macs­kahús, nincs benne annyi koleszterin, mint a disznóban, egészségesebb, lám az olaszok, meg a kínaiak is eszik. A törvény nem tiltja, hogy mi ne fogyasz­­szuk és nem érti, miért cirkuszolnak vele. A másik eset szintén feljelentésből származott. Valaki disznóhúst vett az Óboron és megbetegedett tőle az egész családja. Képzelje, férges volt az ál­lat és megdöglött, a gazda pedig ral­­trancsírozta és jó pénzért eladta a pia­con. Nekünk aztán mintákat kellett vennünk a többi állattól is, amit tartott, valóságos galandféregtenyészetet muta­tott ki a labor, ez a gazda a fél Szuka­restet kinyírhatta volna, ha nem kapják el. . A­ harmadik esetben egy maszek ven­déglőshöz kellett kimennünk, az nem volt hibás, mert nem ismerte fel, hogy borjúhús helyett kutyát adtak el neki a cigányok. Az állatorvos azt mondta nekem, nézném át a hűtőt, a szagra és a 11­yálkahártiyára figyeljek. No már most, a fertőzött kutya emberi fogyasztásra alkalmatlan. Ezt onnan lehet tudni, hogy a nyálk­ahártyája tompán fénylik, ragacsos tapintású, kenyőcsös. Ha nem ilyen, akkor mi is elég nagy bajban va­gyunk, mármint az ellenőrzés szem­pontjából, mert nehéz bizonyítani tör­vényileg, hogy hibás, aki árulja. Mert ezt a húst is meg lehet enni. A legjobb a tejes moslékon tartott kiskutya, úgy négy-öt kilósig. Sok minden múlik a hús előkészítésén. Vödörben, cukros víz­ben áztatják, két napig hagyják, utána ecettel meglocsolják, így elmen a sza­ga és a mellékíze. Kiskutyából a leg­jobb a fasírt, sütve, főzve rágós, ke­­mény, mint a nadrágszíj ... A segéderő övére pillantok. Keskeny ugyan, első pillantásra disznóbőrből f­é­­szültnek látszik, még­sem tudom tányé­ron elképzelni. BAGATELL-BÍRSÁGOK Lakossági illetményekből évente 21 millió lej folyik be az államk­asszába a köztisztaságra, ehhez jönne még a költségvetésből tetemes összeg, hogy a tisztaság fél közegészség lehessen. Az utóbbi hónapok ételmérgezései, a kisebb-nagyobb, járványok, a főváros higiéniai állapota, a patkány, egér, szú­nyog, svábbogár, ruszk­ áradat, továbbá a szaknyelven kommunális hulladék­nak nevezett, s általában szemétnek mondott és nem ártalmatlanított fer­­tőzőgócok nagy veszélyt jelentenek a lakosságra nézve. Mit tesznek ez ellen az arra hivatottak, a köz­egészség őréi, a városgazdák? Dr. Vasile Frunză, a bu­reşti jár­ványmegelőző központ igazgatója és dr. Laurenţiu Gafiţeanu laboratóriumve­zető egybehangzó véleménye szerint: nagyon keveset. A főváros utcáinak, beépített terüle­tének több mint 75 százaléka egérrel, patkánnyal, bogárral telített, a múlt tavasszal és ősszel, anyagi és szervezési gondok miatt elmaradt a szokásos irtás­, s ez az cím a mostani közveszélyes ál­lapotnak. A kormány 286 000 dollár ér­tékű hatékony irtószert vásárolt külföld­ről, hogy kitakarítsák a fővárost. Csak­hogy a szakvállalatnak — a „három dének“ — mindössze 60 emberrel kell dolgoznia, miközben legkevesebb há­romszázra lenne szüksége, hogy úgy­ahogy átfogja a várost. Ilyen helyzet­ben szőnyegírtásról szó sem lehet, csak alkalmi, összehangolatlan „futókra" vál­lalkoznak" A szeméttelepek, szennyvíz­levezetők, alagsorok ártalmatlanítását 60 százalékos hatékonysággal elvégez­hetnék az egész városban a valutáért vásárolt irtószerrel, csakhogy az I.D.D.D. dolgozói nem is igen tudják ho­gyan keell használni ezeket. Erre jó pél­da, hogy a különleges rendeltetésű, az emberre ártalmatlan, kórházak, óvo­dák, vendéglők stb. fertőtlenítésére szánt COOPEX-rovarirtót a szeméttelepen és a szennyvíz-levezetőknél pocsékolták el . Amíg az élelmiszert is úgy forgal­mazzák, mint a cipőt vagy a bútort, szinte reménytelen, hogy rendet teremt­sünk mondja Hodica Titi­bore, a jár­­ványmegelőző laboratórium dolgozója —, a privatizációs engedélyek például nem teszik egyértelműen kötelezővé az egészségügyi engedély megszerzését is. A ■■­ törvénykezési összevisszaság veszé­lyes, amíg nincs rend, nem várhatnak csodák­at az egészségügyi biztosoktól, sem az állategészségügyi rendőrségtől. Most mindenki azt árulhat, amit akar, és úgy ahogy akar, ha az ellenőrzés be­bizonyítja, hogy megszegte a higiéniai normákat, szemrebbenés nélkül kifize­tik a stagatell ’­t bírságok­at, és minden megy tovább, még a működési engedély­­megvonását sem veszik komolyan a maszekek. Hogyha a lakosságnak sze­rencséje van, megtalálja az aracetet a tejfölben, a kutya és macskahúst a mi­­titéjben, a trichinózissal fertőzött ser­tést. Ila nincs, akkor ... ... A napokban apróhirdetés jelent meg a lapokban: „A főváros lakóihoz! A m­mnicípiumi polgármesteri hivatal 199/1991-es határozata értelmében Buka­­karestben általános nagytakarításra ke­rül sor.“ Hát ez igazán megható, már­mint, hogy a hivatal fizetett a reklám­­apróhirdetésért. Mert egyéb szemmel látható semmi nem történik. ■ Akik szenvedő alanyjói vagyunk a helyzetnek, azt tehetjük, hogy a Scala moziban nem akasztjuk a szék karfájá­ra a táskákat, nem vásárolunk cuskát a feketepiacon , mert esetleg zsírosszó­dából­­készítették. Ha jön a nyár, ve­szünk egy lepedőt és csendesen elindu­lunk a temető felé. Miért csendesen? Hogy ne zaszarjuk a köztisztaságért fö­lös illetékesek nyugalmát. LÁZÁR EDIT 1991. május 30 A HÉT 4

Next