A Hon, 1866. szeptember (4. évfolyam, 201-225. szám)
1866-09-11 / 208. szám
nyesnek tartom a nagybirtok szétdarabolását. Ezek lehetnek téves nézetek, de mindenkor ezeket vallottam. Ha felszólaltam a vasutak és ínséges munka tárgyában, azért történt, mert károsnak vélem az intézkedést úgy , mint mondva van, s ha egyszer megtörtént, nehéz visszavenni. Azután nem látom át, hogy mi akadályozhatja még most is a kormányhatalom kezelőit, a törvényesség terére lépni utógondolat nélkül. „Alkotmányos jogainknak egyik lelkes őre is vagyok. Igen. Kötelességből. A képviselőház tagja lévén, — mely nincs feloszlatva, csak elnapolva ■— jogom van kérdeni , hogy lehet az , hogy tisztán a törvényhozás elé tartozó tárgyak, melyeknek elhalasztása az államot létében nem veszélyezteti, absolut modorban intézteinek el , s e tekintetben mentségre nem találok. Azt mondom : nem helyes, hogy Oderberg csatlakozó pontja (csokra) a felvidéki vasútnak , és ezt mondom azért, mert közel esik a védtelen határhoz. Én Prerau vagy Hradisch vidékét czélszerűbbnek vélem, mert nem tartom lehetlenségnek a porosz vagy az orosz háborút, s ha Oderberget elfoglalja az ellenség, tetemesen csökkentve látom stratégiai becsét az egész vasútnak, migyen túlnyomó kereskedelmi előnyöket nem vagyok képes feltalálni e csatlakozási pontban. S habár nem vagyok oly elbizakodott, magamban Napóleoni tehetséget tenni fel, de annyit én is értek legalább is a hadászathoz, mint a „Magyar Világ“ vezérczikkezője. S ha a magyar kormány élén álló férfiak öfelségének az őszszel azt a tanácsot adták volna, hogy nevezze ki a magyar minisztériumot az országgyűlés többségéből , (lám ! már itt önérdek nem szólhat belőlem, mert a kisebbséghez tartozom) meglehet, hogy nem jutottunk volna Königgrätz alá; vagy ha mégis háborúra kerül a dolog, magam is oda állok a harcrosok sorába, és velem sok magyar ember, akik, habár velem együtt a győzelmet óhajtottuk volna elnyerni, még egyikünk sem élt volna azon nézetben, hogy saját becses személye nélkül már „Magyarország elveszett.“ Az erdélyi vasútra nézve. Hiszi-e komolyan a „Magyar Világ“ vezérczikkezője, hogy ha Aradról Alvinczre lesz már vasút, oly kevéssé népes vidékre fog találkozni tőkepénzes, aki Nagy-Váradról Kolozsvárra párhuzamos vonalat építsen? vagy — ha igen — hogy e két párhuzamos vasút nem igen nagy áldozatot fog kívánni kamatbiztosításban ? Folytassa a vezérczikkező Alvinczrel a vasutat Kolozsvár és Brassó felé, és találkozni fog azon vasúti iránynyal, melyet az ország kilenc- tizedrésze nem akar. És mégis : nem az ország fogja-e fizetni a kamatbiztosítást ? Ha hibát követett el a Schmerling-Nádasdy-Zichy kormány, nem következés, hogy e hibát öregbíteni kell a Belredi-Majláth-Sennyey kormánynak. Ha több milliót eltékozlottak itt, nem következés, hogy még többet kell ahoz rakni. A „Sárközben“ és Pest megye alsó vidékén birtokom : csekélység, haszonbérem nincsen. A viszonyokat— igenis — ismerem, és tudom, hogy kevés vidéke van az országnak, melyet a fagy és aszály oly nagy mérvben sújtott volna, mint épen e vidéket. Ha tehát azt is megemlítem, hogy itt közmunka kell, a Sárközvidék lakóinak, mégpedig két kezebeli munkával kenyeret kereső lakosainak érdekében szólalok fel, s ez kettős kötelességem, mert e vidék egyik kerülete választott meg képviselőnek, s az országos érdek után, első kötelességem : választókerületem érdekét pártolni. Ha a losonczi pálya segélyezése nem azon összeg rovására történik, amelyet a kormányon álló férfiak az ínséges munkára vetettek ki, csak örvendeni fogok annak kiépítésén, mert én is kívánom, hogy e vasút ne pusztuljon — ott — szégyen szemre , de még többet mondok : érdekelve vagyok anyagilag e vasút kiépítésénél. Nem rovom én azt bűnül a kormánynak, hogy három hazai pályának létrehozásán fáradozik. Nem. Hanem azt , hogy még most sem tehetjük ezt a törvényes formákban. Ivánka Imre, tudósítás korai, vagy nem egészen alapos, két dolog már kétségen kívül áll ma . Az éjszakamerikai unió az angol politikával a földközi tengeren is szembe áll, és Oroszországot ebben maga részére nyeri. Nincs oly pont, melyen az éjszak-amerikai unió és Oroszország tervei ma összeütközésben lennének , ellenben mindkettejök solidáris érdeke kívánja, hogy Anglia uralmát Kelet-Indiában megtörjék. A közös irányzat a washingtoni és sztpétervári kabinetet természetes szövetségesekké teszi. Nem kételkedünk, hogy Oroszország az unió törekvését, egy állomásozási hely elnyerése miatt az archipelagusban, támogatni fogja, mert Sz. Pétervárott igen jól tudják, hogy az unió a földközi tengerben nem azért kíván lábra kapni, hogy az ottomán birodalom egy részét magához ragadja, hanem egyedül, hogy onnan Oroszország törökországi és angol indiai politikáját támogassa. Azáltal, hogy az unió érdekeit az orosz érdekkel Keleten a fenebbi módon köti össze ; a keleti kérdés megoldásához jóval közelebb vizetett, és már most oly tényezők is megkezdik működésüket, melyekről rövidlátó politikusok nem is álmodtak, melyek fölmerülését azonban távolabbra látók már évek előtt előre megmondták. A szlávok csak örülhetnek annak , hogy az angol politika, mely a legújabb időkig a keleti keresztyénség török iga alóli fölmentése legnagyobb ellenségének bizonyodott be, az unióban Keleten egy hatalmas elemnel többet bír. Ausztria a fenebbiekben intést találhat, hogy eddigi keleti politikájával hagyjon fel és hogy benső átalakítási munkáját siettesse, miszerint a világtörténeti események által ne lepettessék meg ismét. A Triestben megjelenő görög lap „Iméra“ egy eredeti candiai levelet tesz közzé, mely arról tudósít, hogy a fölkelők a hegyeken táboroznak és a törökök nem merészelik, az általuk alakított vonalat átlépni. A forradalom ezen körülményt szervezkedésre használja fel. A porta a fölkelőknek különböző ígéreteket tett, többi közt : a kormányzót visszahívja, több évre az adót elengedi — azon föltétellel, hogy a fegyvereket lerakják. Továbbá megkísértette volna a török kormány, a fölkelés néhány felét aranynyal megvesztegetni — de hiában , a candiaiak harczi jelszava: „Egyesülés Görögországgal vagy halál.“ Igen kétséges, hogy a candiaiak a dolgokat ennyire élére állítanák, ha bizonyos oldalról nem buzdíttatnának fel. A keleti válság alig vonható már kétségbe, és csak azon kérdés merül fel immár : miként fognak a nagyhatalmak csoportosulni ? Ismételten jeleztetett már, hogy a keleti kérdésben egy új tényező fog fölmerülni — és pedig Éjszak-Amerika. Az éjszakamerikai naszád „Ticonderoga“ már egy idő előtt a rajta parancsnokoló és politikai küldetéssel megbízott hajónagygyal a levantei tengerre indult ki. Mozgalmak Keleten. A „Patrie“ nak jelentik, hogy azon értekezletben, mely egy franczia fregatté fedélzetén augustus vége felé Candia küldöttei és az ottomán hatóság közt folyt, egy egyezmény alapjai fogadtattak el, mely a közbenjáró hatalmak által mint mindkét félre tisztességes elismertetett. A „France“ a hozzá beérkező tudósítások szerint szintén reményli, hogy Candián nem fog vérengzésre kerülni. A török és egyptomi csapatok parancsnokai kiengesztelőleg működnek. A „Zukunst“ Oroszország, Éjszak-Amerika és a keleti kérdés czím alatt írja : Már jóval ezelőtt azon helyzetben voltunk, olvasóinknak jelezhetni, hogy az észak-amerikai unió a középtengeren lábra szándékozik kapni, miszerint onnan a keleti kérdésbe hathatósabban beleszóljon. Tegnap a többi lapok emlékeztek meg ez ügyről, mely már annyira fejlődött volna, hogy az unió Melos görög szigetnek egy részét vétel útján megszerezte. Legyen bár ezen Hivatalos közlemények. tt . cs. k. Apostoli Felsége f. évi aug. 2- tól kelt legfelsőbb határozatával, a kalocsai érseki káptalannál Klassanovich Márián éneklőkanonoknak olvasókanonokká, Kovács József őrkanonoknak éneklőkanonokká, Barakovics Antal bácsi prépostnak őr-kanonokká, Antonovich János székesegyházi főesperesnek bácsi préposttá, Kubinszky Mihály bácsi főesperesnek székesegyházi főesperessé, Lichtensteiger Ferencz tiszai főesperesnek bácsi főesperessé, Schverer János Magister canonicus seniornak tiszai főesperessé, és Schuster Konstantin Magister canonicus juniornak Magister canonicus seniorrá történt fokozatos előléptetését legkegyelmesebben helybenhagyni méltóztatott. A császári s Apostoli királyi Felsége folyó évi augustus hó 19 én 12361. szám alatt kelt kegy. udv. rendelet szerint Rzehanek Sándor budai műegyetemi hallgató vezetéknevének „Salin égi“ re kért átváltoztatását legkegyelmesebben megengedte. Kelt Budán, 1866. évi augustus hó 29 én. —'—----------0 cs. k. Apost. Felsége folyó évi aug. 19-én 12362. szám alatt kelt kegy. udv. rendelet szerint Braun Mihály pesti czipészmester vezetéknevének „Ba r na“-ra kért átváltoztatását legkegyelmesebben megengedte. Kelt Budán, aug. 29. 1866. cs. kir. Apostoli Felsége f. évi aug. 24-től kelt legfelsőbb határozatával, Hartl János városi csendbiztost, három emberéletnek a bizonyos elégési haláltól, saját élte veszélyeztetésével eszközlött megmentése elismeréséül, ezüst érdem - kereszttel legkegyelmesebben földisziini méltóztatott. Ö cs. kir. Apostoli Felsége f. évi sept. 1 -töl kelt legfelsőbb határozatával kőröspataki gróf Kálnoky Sándor alezredest az 1. sz. gr. Grünne dzsidásezrednél, az 1866. junius 27 k én történt oswiecimi ütközetbeni kitűnő magaviseletéért, a hadidiszitménynyel harmadosztályú vaskorona-renddel díjmentesen legkegyelmesebben fölruházni méltóztatott. 6 csász. és Apostoli kir. Felsége f. évi augusztus hó 24-én 12632. sz. alatt kelt kegyelmes udvari rendelet szerint Spitzer Bernát pesti lakos és könyvvezető vezetéknevének „Szerényi“-re kért átváltoztatását legkegyelmesebben megengedte. Budán, 1866 i. évi September hó 1-én. A magyar kir. udvari kanczellária Linkess Miksát, a rozsnyói egyházmegye világi papját s helyettes-tanárt a lőcsei kir. főgymnasiumnál, ugyanott valóságos tanárrá nevezte ki. Folyó évi augustus 1- én 10915. szám alatt kelt kegy. udv. rendelettel legkegyelmesebben megengedtetett, hogy az 1849. évig fenállott podolini algymnasium ismét visszaállittassék és annak első osztálya folyó 1866 ik év october 1-je napján megnyittassék , mi ezennel köztudomásra hozatik. Kelt Budán, 1866. évi aug. hó 31-én. A m. k. helytartótanácstól. Külföld. Németország. Berlin, sept. 5. (A békés politika egy újabb biztosítéka:vegyes.) A „Köln. Zig“-nak egyik berlini tudósítója írja,hogy azon nézet,miszerint Berlinben mint Párában nagyobbrészt békés politikához fordulásra magyarázzák a franczia külügyminisztériumban történt változást, csak megerősíttetik a császárnak Lavalette miniszterhez a lapok irányára vonatkozó levele által. Úgy hallani, hogy e tevélben defavoyáltatnának a franczia háborúk és terjeszkedési vágyak, melyeknek hite Németországban közelebb annyira felingerelte a kedélyeket. Felötlő, hogy a franczia lapok még nem tesznek említést ezen levélről. A lipcsei angol főconsul értesülvén e levél létezéséről tudósította felőle kormányát, s annyi bizonyos, hogy itt több jelentékeny egyén már látta azt diplomatiai körökben. Hogy ezáltal meg lenne erősíttetve azon nézet, miszerint Drouin visszalépése békés programm jeléül tekinthető, az nem szenved kétséget; de nem lehet egészen mellőzni a párisi magánleveleket is, melyek szerint De Moustier minisztersége csak átmeneti leendő legfölebb két—három hónapig fog tartani, és a császárnak Németország irányábani nézetei csak később fognak nyilvánulni. Hogy Poroszországnak minden franczia részrőli béketüntetés mellett résen kell állnia, az kezdettől fogva megállapított nézete volt minden elfogulatlan politikusnak. Említésre méltó az is, hogy Benedettinek kilátása van a konstantinápolyi követségre. — Cowley lord, ki Palmerston halála óta egyre készül visszalépni, hallomás szerint végre elhatározta magát lemondása benyújtására, s utóda valószínűleg Malmesbury leend. Olaszország, Róma. (Hirek czáfolata; föltevések.) A „Monde“ Rómából tudósításokat vesz, melyek szerint a Róma és Olaszország közt megkezdendő tárgyalásokról, a septemberi conventio végrehajtásának elhalasztásáról stb. szóló hírek alaptalanok. A pápánál tökéletes csend uralkodik, III. Napóleonnál absolut hallgatás. Ha néhány külföldi diplomatának hinni tehet, azon valószínűség tételezhető fel, hogy a Tuilleriák kormánya csapatainak visszavonása előtt azt fogja még megkísérteni, hogy a pápát rávegye,miszerint alattvalóinak azon reformokat nyújtsa, melyekről a kormány annyit beszélt, a nélkül, hogy egyenesen kimondotta volna, mit akar. — Ugyanazon levél meghazudtolja azon hírt, hogy Sarolta császárné Rómába váratik, hogy a szószék és Mexico közt kötendő concordatum iránt értekezzék. Francziaország. (A „Wes er Zeitung“ levelezője Drouyn de Lhuys viszszaléptéről) ezeket írja : Mindenki tudja, hogy Francziaország bír ugyan alkotmánynyal, hanem a szó szokott értelmében nem constitutionális állam ; e szerint a miniszter visszalépése kevésbé birna jelentőséggel, minthogy Drouyn de Lhuys igen simuló jellemű és a császárnak vagy hivatalának „személyesen“ hódolt. De ép a visszalépett jelleménél fogva nem kellene figyelem nélkül hagyni, hogy miért történt volna e változás fontos okok híjában. Drouyn megrögzött osztrák, ő minden időben egész az utolsó napig, Napóleon leggel ellentétesen, mindig benső szövetséget ajánlt a bécsi udvarral. A „France“ ismeretes czikkei általa sugalmaztattak, általa utasíttatott Benedetti, hogy Poroszországtól „kárpótlást“ követeljen a figyelmes semlegességért. Valamint a császár Thouvenelnek megengedte, hogy kísérelje meg megküldeni a pápai udvar részére az ultimátumot, mi Lavalette marquis követnek állomásába került, így Drouynnak megengedtetett a határszabályozás iránti követelést Bismarck gr. elé terjeszteni. Ez a miniszternek személyes, nem az államfőtől kiinduló politikája volt, melynek sikerülése jóváhagyatott volna, balsikere az ajánlattevőt tehetlenné tette. Thouvenel valamint Drouin saját veszélyeztetésükkel cselekedtek , és elvesztek. Az utóbbi bukását sokban előmozdította Roucer, kinek szemében Drouin már rég szálka volt,különnemű erem volt ő e csoportban, mint : Roucher-Fould Lavalette. Talán Lavalette vette volna át a külügyi tárczát, ha a törvényhozó testületbe való utóválasztások sikerei nem tüntették volna őt ki, mint használható belügyminisztert , azonban hogy ez és nem más bízatott meg az ideiglen kitöltésével, ez intés a Vatikánnak, mely a septemberi conventio végrehajtásának halasztását reménybte. Benedetti maga részére a nagy keresztet érdemelte ki, mert ő — miután Drouin kárpótlást illető parancsát teljesítette — személyesen ment a császárhoz és meggyőző okokkal elittanácsolta azon út követését, mely nyilván háborúra vezetendne Poroszországgal, s igy egész Németországgal. Az „Independance“ nak írják Párából sept. 3-ról . Itt még mindig Drouin visszalépésének okai képezik a beszéd tárgyát. Kétségtelennek látszik lenni, hogy visszalépésnek egyik oka a berlini kabinet magatartásában keresendő azon nyilatkozatok ellenében, melyeket ezen államférfiú az alkudozások alkalmával tett, melyek Francziaország részére teendő területi kárpótlásokra vezettek volna. Világos, hogy a visszalépett miniszter ilynemű hajótörés által kínos helyzetbe jutott, melyből csak lemondása által vergődhetett ki. Azonfelül most azt állítják, hogy Drouyn a római kérdésben egész ellenkező értelemben működött, mint Thouvenel , és hogy ugyanazon ok, mely a császárt arra vette, hogy a septemberi conventiót ne bizza Thouvenelre, kinek politikája pedig azt előkészíteni látszott, szintén mérvadó tett volna, hogy ne Drouynra ruházza ezen nagy mű valósítása feletti felügyeletet. Ugyan e lap egy másik tudósítója írja : Drouyn de Lhuys visszalépése a politikai körökben és az üzleti világban jó benyomást tesz. Mindazok, kik ezen esemény horderejét fölfogják, érzik, hogy ez új kezesség a béke fentartására és hogy a haladás és szabadság elvei azon bonyodalmainak megfelelő megoldása, melyeket a háborút szitó fokig akartak hatványozni. (Drouin de Lhuys elbocsáttatásának indokai az „A. A. Ztg.“ tudósítójának felfogása szerint.) Az „A. A. Ztg.“ párisi levelezője a külügyminisztériumban történt változásra vonatkozólag így ír : Megjegyzésre méltó, hogy Drouin de Lhuys aznap kapta meg elbocsáttatását, midőn a császárné Párisból távozott. Ezen fontos változás hordereje még be nem látható, hanem annyiban tisztán áll, amennyiben a Franczia és Poroszország közti viszonyra vonatkozik. A császár véget kívánt vetni azon munkásságnak, mely Ausztriának Poroszország ellenébeni hivatalos pártolásában fejtetett ki. Az utóbbi időben már elviselhetlenné vált Drouin de Lhuys állása, úgy reá, mint hivataltársaira nézve, kik a legfontosabb kérdésekben nem voltak vele egyértelemben. A császár se csinált belőle titkot, hogy milyen kellemetlenül érintett ezen meghasonlás, s néhány nap óta a bizalmas levelezések vezetésével Lavallettet bízta meg, melyekről ezelőtt Roucher gondoskodott. Csupán az iránt nem volt Napóleon császár elhatározva, hogy kire bízza a külügyi tárczát,s noha emlegettetett De Moustier neve, azt mégsem igen hitte senki, hogy ezen választás komoly leend. Ha Thouvenel nem volna beteg, s Benedetti Berlinben létele nem lenne oly feltétlenül szükséges, bizonyára egyik a kettő közöl neveztetett volna ki külügyminiszterré. Mint hajdan II. Fülöp szerette, úgy III. Napóleon is örömest látja, ha miniszterei egymás irányában féltékenykedők,s nincsenek szoros barátsági összeköttetésben. Nem is tűrne maga mellett soha olyan kabinetet, vagy inkább olyan emberek csoportulatát, kik szervezett össztestületnek tekintik magukat, melyet az elvek ugyanazonossága s az érzület közössége forraszt össze. Nem akar ő azon helyzetbe jutni, hogy egy éjjel egész minisztériumát meg kelljen változtatnia, vagy oly ellenszegüléssel találkozzék, melyet nem oly könnyen lehet elhárítani az útból, mint egyes személynek az engedetlenségét, makacsságát vagy ügyetlenségét. Annak az egynek kívánatos voltáról mindazáltal meggyőződött III. Napóleon, hogy kabinetjében legyen bizonyos nézetegység, mely anélkül, hogy egy kabinet összetartó nyakasságát előidézné, idézze elő azt az egyenlőséget a politikai intézkedésekben, melynek nem létezése a császárság idejében már több ízben igen érzékenyen nyilvánult. Legközelebbi betegeskedése alatt kiváltképen érezte a császár ezen hiányt, naponta tapasztalván, hogy az ő egyenes beavatkozása nélkül majd egyben, majd másban felakadás fordult elő, s hogy a miniszterek kölcsönösen akadályozták egymást működésükben. De Moustier kineveztetése tehát elsősorban annak jeléül tekinthető, hogy a barátságos viszony Németországgal fen fog tartatni. De váljon nem jelent-e az még mást is ? Különös véletlennek tekintendő mindenesetre, hogy a választás épen azon férfiúra esett, ki arról ismeretes, hogy se Törökországnak, sem Ausztriának nem barátja, sem Oroszországhoz nem bir vonzalommal. Midőn De Moustier az osztrák udvarnál volt követ, nagyon megkedveltette magát a császárral az osztrák kabinetpolitikáról küldözgetett kedélyes közleményei által. Úgy hallani, hogy azon csípős közleményei is, melyeket előbb Berlinből küldözött, nagy mértékben megnyerték a császár tetszését. Ezen diplomata jelentései a politika kimerítő mélyebben behatoló előadásából s az udvar társas életének tollrajzaiból álló egyveleget képeznek ; de még az udvari chronique scandaleuse-t könnyen odavetett vonásokkal is szereti helylyel közzel ecsetelni. A Portának épen nem fog örömet okozni ezen változás, bizonyára fájdalommal fog megválni azon férfiútól, aki annyi kellemetlenséget okozott neki Konstantinápolyban, hanem még nagyobb kellemetlenséget okozhat a Szajna melletti fényes palotában. Az sem valószínűtlen, hogy Drouin de Lhuysnak túlságosan barátságos magatartása Törökország iránt, melyet a dunafejedelemségi kérdésben tanúsított, szintén elősegítő elmozdítatását. Károly fejedelem több ízben keserű panaszokat terjesztetett elő a franczia külügyminiszter ellenséges részrehajlására vonatkozólag, s De Moustier ezen panaszok folytán egyenes parancsokat kapott az utóbbi időben a császár kabinetjéből, melyekről Drouin de Lhuysnak még csak gyanítása sem volt. Azt is beszélik, hogy De Monstier annak idejében kénytelennek érzé magát figyelmeztetni a császárt azon körülményre, miszerint a francziák császárának befolyása keleten lényegesen veszélyeztetve van a Drouyn által követett politika folytán. Az is betudatott Drouyn de Lhuynak, s az általa követett politikának tulajdoníttatott, hogy Manteuffel küldetésének Oroszországban, oly minden várakozást túlhaladó sikere tett. Tudni vélik ugyanis, hogy a két hatalom között támadó és védszövetség jött volna létre azon esetre, ha Poroszország Francziaország által megtámadtatnék. De Moustier legfölebb hétfőn megérkezik Párába , meg volt neki hagyva, hogy Konstantinápolyból elutazása előtt birja rá a Portát Hohenzollern Károly bg elismerésére Úgy hallani, hogy Konstantinápolyba Turgot marquis fog követül küldetni, ki jelenleg Párában van. Páris, sept. 2. (Vilbort a porosz hadsereg elemeiről.) A „Siécle“-ben Vilbort, támaszkodva Cseh és Morvaországban tett saját tapasztalásaira, ezeket mondja : „A porosz katonák, kik a cseh földeken az osztrákokra oly hatalmas csapásokat mértek, értelmes, tanult, minden osztályhoz tartozó polgárok voltak. Hazájukba visszatérve, ismét a tollhoz, könyvhöz, vagy műszereikhez nyúlnak. Hogy oly szép fegyelmet tanúsítottak , s nem raboltak , ez onnét származik , hogy az egyenruha alatt is megőrizték a házias szokásokat. Ezen kívül soknak neje , gyermekei vannak otthon. Ha a háborúnak vége, Poroszországnak nem szükséges 600,000 embert tartani fegyver alatt. Álló hadserege alig egy harmadrésznyire oly erős és fiatal emberekből áll, kik nem csupán a szegények és tudatlanok, hanem a gazdagok és műveitek közül vézetnek. Hogy háborút viselhessen, Poroszországnak egész népességét úgyszólván ki kell emelnie sarkaiból, s mielőtt ezt tenné, gondolkozni fog még a legabsolutabb kormány is.“ Wilbort a német viszonyok jobb ismerete által elismerésre méltó érdemeket szerez. (A „Siècle“ a határkérdésről.) Wilbert a „Siécle“-ben újabban ismét arra figyelmeztet, hogy a határkérdés, mely egy ideig pihent, a külföldi sajtó által legújabban ismét felvétetett, nevezetesen az „Ind.beige“ által, mely azt békés értelemben értelmezi,és az „International“ és „Europe“ által, melyek a harczi trombitába fújnak. A „Siècle“ a maga részéről megkísérti,amint ígéri, némi világosságot hozni a helyzetbe, és a problémát a mennyire tehet legegyszerűbb alakjára visszavezetni. „Berlin és Páris között az illető határvonalra nézve értekezésekbe bocsátkoztak, és ez értekezések eddig nem vezettek határozó eredményre. Minden egyéb, amint állíthatni hisszük, csak találgatás. Wilbert erre a következőleg folytatja: „Augusztus első napjaiban,azaz azon pillanatban, midőn a franczia határkövetelésekről szóló hír, mint egy bomba robbant szét, egy a politikai titkokba beavatott államférfi Berlinben ezeket mondotta nekem: „Nem hiszem, hogy Bismarck gróf Biarritzban kötelezettségekbe bocsátkozott volna , és ép oly kevéssé, hogy vele szemben a francziák császára ilyeket elfogadott volna Francziaország sem a háború előtt sem a háború alatt nem küldött hadsereget a Rajnához, mivel az ily politikátlan tény két igen hátrányos következménynyel bírt volna. Először Németország katonai egységét egyszerre Francziaország elleni nemzeti háborúvá változtatta volna át, s Francziaország ezen háborúban rosz szerepet játszott volna, miután saját elvét, a nemzetiségi elvet vérbe kellett volna fulasztania. És azután Ausztriával szövetkezve nem csak saját műve, Olaszország ellen, hanem az általános szavazatjog alapján alakuló új Németország ellen is küzdenie kellett volna. Arról van szó, váljon örök szövetséget akarnak-e kötni két nagy néppel vagy az előbbi politikát akarják e követni. Az utóbbi esetben csak az az egy marad hátra, hogy Francziaország 500,000 embert küldjön a Rajnához.“ Páris, sept. 4. (A franczia diplomaták összegyülekezése.) A „Köln. Zig“nak írják : Berlinben is, mint Párában, a Franczia- és Poroszország közötti jó viszony fenmaradására magyarázzák Drouyn de Lhuys elbocsáttatását. Egy Bécsből érkezett űrsürgöny szintén azt mondja, hogy ott sincsenek tévedésben ezen miniszterváltozás fontosságát illetőleg. Hogy az itteni udvarnál lévő porosz követnek Berlinbe utazását itt összefüggésbe hozzák a két kabinet között Luxenburg átengedése felett folyó alkudozásokkal, az már nem mai fölfedezés. Mindazáltal Tresutonit, hogy a porosz követ Berlinbe utazásának oka az, hogy szóbeli felvilágosításokat adjon a helyzetről. Úgy látszik, hogy Bismarck óhajtott a franczia udvarnál meghatalmazott porosz követtel személyesen értekezni. Hasonló okoknak tulajdonítják az itteni udvar részéről azt, hogy Benedetti meg Páriába fog jönni. De találkoznak politikai körök is, melyekben azt hiszik, hogy Benedettinek Páriába szólíttatása összefüggésben van Latour d' Auvergne hg (londoni követ) és Targot marquis (svájczi követ) urak Párában lételével, s azt hiszik, hogy a császár a mostani igen fontos pillanatban Francziaország legkitűnőbb diplomatiai ügynökeit maga körül óhajtja gyűjteni oly kimerítő szóbeli közlemények s pontosabb előterjesztések végett, a minőket írott tudósítások útján lehetetlen nyerni. Továbbá az is óhajtása volna a császárnak, hogy a legkitűnőbb missiók főnökei a jövő hét elején személyesen érintkezzenek a külügyek jövendőbeli új vezetőjével. —■ Ha megvalósulna a Benedetti és Latour d’Auvergne jelenlétének czélja felöli nézet, akkor számítani tehetne rá, hogy Grammonthy és Talleirand b. is elő fognak hivatni , mert épen azon föltevésekkel szemben, melyek szerint a francziák császára a keleti kérdés szőnyegre hozatalával foglalkoznék, kiváltképen kívánatos tehet épen az osztrák és orosz udvarnál tartózkodó követek jelenléte. Páris, sept. 5. (Lapnyilatkozás a külügyminiszteri változásról) A „France“ mai számában azt mondja, hogy arra nem is lehet gondolni, mintha De Moustier marquis Olaszországra és Rómára vonatkozólag más politikát fogna követni mint előde követett, s arról is meg van győződve a „France,“ hogy a szent atya részére stipulált területi és erkölcsi biztosítékok tiszteltetni és föntartatni fognak, mert ily fontos, az ország becsületét és méltóságát oly nagy mértékben érdeklő kérdésben, a császár tanácsát képező államférfiakat mind egy gondolat és egyenlő érzület vezérli, t. i. a pápaság fentartása oly viszonylatok között, melyek annak teljes függetlenséget biztosítanak.“ Angolország, London, sept. 2. (Lapvélekedés a jövendőbeli német par- la me n tről.) A „Saturday Review“ a jövendőbeli német parlamentről elmélkedvén azt mondja, hogy az a mostani porosz országgyűlés, s hogy ennek mi az állása, az legjobban kivehető az országgyűlés feliratára adott királyi feleletből. A continensen azon eszme kezd tért nyerni, hogy legyen erős és szabadelvű a kormányzat, mely a külügyekben az ultramontanismus és mindennemű reaetio ellen legyen fordítva, benn pedig az átalános mivelődést, szabad kereskedést mozdítsa elő, s a szegények túlságos nyomorának megszüntetésére törekedjék, tegyen az olyan kormányzat, mely az egész népet az öntisztelés érzetére lelkesíti s bírjon elég erővel hatalommal annak végrehajtására , amit végrehajtva látni kiván. Egészben sltalánosságban és egy szegényes franczia minta szerint megvalósítá ezen eszmét a franczia császárság, s épen azért tarthatja magát fönn Francziaországban, mivel ezt tette. A német parlament az eszmét vélegesen s határozottan életbe fogja léptetni, és hihetőleg jobban s az egyéni szabadságnak nagyobb tiszteletben tartásával, s ama megvetésre méltó szemfényvesztés nélkül, melynek használására oly gyakran rászorul a franczia kormány, valóságos működésének elpalástolása végett. Azonban mégis mindig az az eszme és nem a mostani angol parlament eszméje leen, az, melynek megvalósítására törekedni fog a német parlament, s föltehető, miszerint jövendőre többet fog Angolország a continenstől mint ez Angolországtól átvenni. Amerika, Newyork, aug. 21. (Választási előzetes mozgalmak.) A „Kölner Ztg.“ írja: A congressus elnapoltatása óta legjelentékenyebb politikai eseménye a múlt hétnek az elnök barátai által Philadelphiában aug. 14 — 16 án tartott összejövetel. Nem hiányoztak abból a conservatív párt mindenféle árnyalataihoz tartozó befolyásos férfiak, valamint szintén képviselve volt benne minden állam, úgy a leyálisak mint a forradalmi szelleműek , de a tanácskozások eredménye egészben véve elentéktelen volt. A helyett hogy, — mint eleinte beszélték — oly új párt alakíttatott volna meg, mely a két régi párt legjobb elemeit magához szerezze s a jövő ősszel bekövetkezendő választáskor mindent legyőznek — a vezérszereplők megelégedtek azzal, hogy az egybegyült 3000 főnyi gyülekezetnek egy Raymond által Newyorkban szerkesztett s az egyesült államok népéhez intézett szózatot s több határozatoterjeszszenek eléje , melyek vita nélkül egyt hangúlag el is fogadtattak, és meglehetős szerencsével keresztül csúsztak a déli és északi követelések között. E tekintetben csodálatra méltó dolgot vittek végbe a conventio rendezői. Megjelentek e conventión democraták, whigek, kurzonothingek, megjuhászított rebillések, copperheadok, szökött republicánusok és ugyanazon fajbeli hivatalvadászok. Fernando Wood Newyorkból és Vallandigham Ohióból szintén megjelentek, hanem barátaik rábeszélték hogy távozzanak a gyülekezetből, miután az ő jelenlétek annak jellemét a nép előtt kissé nagyon is kétértelműtlen színben tüntetné fel. S igy aztán meglehetős színtelen minőségben lett képviselve a Johnsonféle politika , hanem a régi pártvezérek nem igen bizván az uj kezdeményezés életrevalóságához, nem hagytak fel előbbi összeköttetéseikkel s tartózkodának uj pártot alakítani. A látszatnak eleget teendők neveztek ugyan ki nemzeti végrehajtó bizottmányt, azonban előre is látható, hogy „Johnson-nemzeti“ és „unio-conservativ“ párt csak puszta elnevezés marad. Az egészről az írtuik ki, hogy szeretnék