A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)
1866-10-02 / 226. szám
Hogy a közösség ily felfogása mellett, ily alapelven és ily után, minden tölteezen viszony áll elő, mit ismét a teljes paritás elve szerint, csak közösen lehet elintézni, következőleg, hogy a 15-fös bizottmány közösségi logikája a legegyenesebb itt Magyarország önállása és állami autonómiája megsemmisítésére, legvilágosabban mutatja a 19-ik kikezdés, mely az indirect adók, és az ezekkel kapcsolatos közbenső vámok körüli intézkedésekről szól. Természetes, hogy a fedezendő sok állami szükséglet mellett az indirect adók megszüntetésére gondolni sem lehet, — természetes hogy közösség mellett közbenső vámokat senki sem akarhat, — természetes tehát e kettő mellett gazdászati, ipar és kereskedelmi érdekekre nézve is legszorobb viszonya a két félnek, mi a két külön résznél már tettleg meglevő gazdászati, ipar és kereskedelmi érdek-ellentétnek kifejlődése esetében, közösség mellett más, mint örökös viszály és zavar forrása nem is lehet oly két fél közt, melyek közül egyik, mint földmivelő osztály a szabad kereskedést, Fiumét stb. a másik pedig mint iparűző a védvámokat, Triesztet, stb. irta nemzeti lobogóira. S a legroszabb a dologban még az, hogy ezen viszály és zavar nem csak a köz, de a magán viszonyokra nézve is biztosan előre látható, valamint az is, hogy a magánérdek nova tovább több proselytát szerzend a 1 o.á tovább szorosbuló reális uniónak; pedig ha azt akarjuk, hogy a haza polgárai a haza iránti kötelességükben ne ingadozzanak, nem szabad megengednünk, hogy a magánérdekek a közérdekekkel ellentétbe jöhessenek ; mi ha mégis megtörtént, mindig a ferde állami intézkedés a hibás, s nem az emberi természet, melynek legsarkalatosb alap ösztöne az önfentartás és jólét keresése. A magánérdekeknek a közérdekekkel minél szorosb kapcsolata, és hogy minden egyes a közzel mintegy összeforrott, volt erős alapja a régi államszervezeteknek, és meleg ágya patriotismusának. Már pedig, ha az igy értelmezett közbiztonság fogalmánál fogva minden közös, méltán kérdhetni, hogy mi tehát tulajdonképen a sokat emlegetett magyar függetlenség? — Ha a külföld előtt egyek vagyunk, ha hadseregünk, erszényünk, kereskedelmünk, hitelünk egy, miben önálló Sz.István birodalma ? — A miről velem más is egyenlő joggal rendelkezik, abban én független nem vagyok, önállóan nem rendelkezhetem. Hogy végre ezen összeolvadási irány ellenében aggodalmunk nem hiú, nem alap nélküli, mutatja már az, mi eddig ez irányban történt. Az 1861-ki második felirat a kir. leirat azon fölállított elvét , miszerint a birodalom érdekét mindenek fölé helyezni, s annak az egyes részek érdekét alá kell helyezni, mely önkényes eljárásnak nevezi, mely által „a hatalom, állittatik fel a jog mértékéül,“ és kimondja hogy „ Magyarországnak alkotmányos önállóságát, és törvényes függetlenségét semmi tekinteteknek nem szabad, feláldozni.“ — a 15-ös bizottmányi tervezet pedig mindkettőből már annyit enged elvétetni, amennyit a birodalom biztonsága megkíván, és csak „a belkormányzási önállás sérthetlenségéről“ beszél. — A felirat csak ,,esetről esetren akar érintkezni a monarchia népeivel, s kimondja, hogy semmiféle képviselettel nem akar állandó összeköttetésbe lépni, — a tervezet pedig teljhatalmú bizottságokat akar felállítani, és az alkotmányos országgyűlésektől még a beleszólhatást is a kül-, had-, pénz- és kereskedelmi ügyekbe megtagadja.“ Hogy tehát a jogi helyzet ily kevés idő alatt, ennyire megváltozhatott máris, világos tanúsága annak, hogy ha az eddigi biztos törvényes tért elhagyjuk, nincs lábaink alatt biztos talap többé. Mindezekből pedig szerintem következik, miszerint a végre, hogy a két külön érdek : az osztrák és magyar egymás mellett egymásnak lerontása nélkül megállhassanak ; hogy a közös birodalom szitván birodalmának fogalmát is végleg meg ne semmisíthesse, a kölcsönös függetlenségen alapuló régi közjogi állás kell az 1790 : 10-ik tr. ez. definitiojának értelmében, s nem oly összeházasítás a közös ügyek vagy közös viszonyok neve alatt, mely midőn a birodalmi külérdekeket, s ezeknek nyomán had-, pénz- és kereskedelmi ügyeketegyesitené, gyakorlatilag mind a magyarönállást, mind a magyar érdekeket, okvetlen megsemmisítené, és pedig — mi a legfőbb ok az aggodalomra, — megsemmisítené jogérvényesen oly alkotmányos intézkedések által, melyeket jövőre meghatározni épen a magyar törvényhozás bölcsessége látott jónak. A sanctio pragmatica nyomán a biztosság, és az ebből folyó védelem lehet közös, de mivel minden érdek nem közös, és mivel az 1790: 10-ik tr.cz. közjogi definitioja szerint Magyarország „est regnum independens et propriam Habens consistentiam, a 16-os albizottmány értelmében a közösségről az én szerény belátásom szerint szó sem lehet. Az ily közösségnek corollariuma kettő lehetne : vagy folytonosan növekvő engedékenység a közösség természetes beolvasztó irányában, vagy pedig viszony tisztázás helyett növekvő zavar mindkét oldalról. — A közös ügyeknek logikai dilemmája kapcsolat vagy teljes függetlenség. A kettő közt nincs más, mint csalódás , s ezen csalódás, ha a régi viszonytól eltértünk, csak Eris örökös álmája lehetne jövőre. Kunágotai. • I 'in I I 'in I fi h 'h Mttgyarországn jelen európai helyzetben. IV. Brüssel, sept. 26. Mindaddig míg Magyarország önmagának visszaadva és írott szövetségjogaiba visszahelyezve nincs, hiában foglalkozunk a keleti politika kérdéseivel. Az események korábban bekövetkeznek ugyan mint Bécsben széttekinteni és határozni szoktak, és átalában nem is Bécs az, honnan a keleti politika elintézésébe hatályosan és a magyar és osztrák monarchia nemzeteinek érdekeiben jótékonyan befolyni fognának , azért alig is mondhatni egyebet, mint „óvakodjunk a keletosztályi politikától.“ Ez volt szavunk a német birodalmi politikára nézve is, és az események elébb igazolták szavunkat mint magunk is gyanítottuk. Ne kíséreljen Kelet felosztása felett egyezkedni, ki már önnön magát népei megerőtlenedése által osztálypréda tárgyává tette. Bécsben a frankhoni körlevélből kiokoskodhatják, hogy Ausztriaié azon hatalont, mely hivatva van a másodrendű államokat az európai térképről eltüntetni, mint tüntette el Poroszország Hannovert, Nassaut, stb. vagy mint tüntette el Bach és Schmerling kancelláriájában egyenjogú szövetségesét, Magyarországot. De a körlevél csak oly szervezett Európában látja biztosítékát a continents békéjének, mely pontosabb területi beosztások által homogénebb lett, és azon helyen, hol Oroszhon haladása miatti aggodalmát alig titkolhatja, nem Ausztriát lakta és mesterségesen egymás ellen felbujtogatott népségeket ért, midőn figyelmeztetőleg mondja, hogy Európa központjában élő nemzeteknek előrelátó érdeke kívánja, hogy ne maradjanak többé annyi különféle államra hatalom és közszellem nélkül szétdarabolva. Poroszország nem vett el Ausztriától egy arasznyi földet sem. Gondolom még Bécs szemüveges államtudorai sem fogják állítani, hogy Ausztria ötét abban megakadályozhatta volna vagy megakadályozta volna valami új szabású Waffenbruder. A Csehország-széli hegyek stratégiai fontossággal bírnak mindazáltal a porosz még a stratégiai pontokat sem tartotta meg, és miért? mert nem akarta, hogy országa osztrákszerű agglomerativvá váljék ; mert elfogadta volt előre a franczia manifestum azon elvét, hogy területi nagyobbodását csak homogén elemekben keresse, melyek nem másítják meg hatalmas összetartását és német nagyhatalmi természetét. Nem az osztrák birodalom érdekében bocsátotta ki Csehországot kezei közül, hanem saját homogén consistentiája érdekében. Nem akart sem cseh, sem morva, hanem egyedül német hatalom lenni. A porosz példából Bécsben oly keveset fognak tanulni, mint Napóleon azon tanácsából, hogy a politikának felül kell emelkednie a korábbi idők korlátolt és kicsinyes előítéletei felett, és hogy a valódi egyensúly csak a nemzetek kielégített óhajaiban találtatik. Azért ne is képzelje senki, hogy Ausztria a keleti kérdés megoldásában a legközelebbi tapasztalást hasznos intésnek fogja venni és belátni, hogy csak egy megelégedett Magyarországgal, nem pedig egynéhány pópa és Schmerling vagy Belcredi beamter czizogatásával létezhetik egy befolyásos Ausztria. Egyébiránt akármily legyen Ausztriának iránya a keleten, a veszedelmet Magyarországtól a nyugati érdekek hatalma fogja eltávolítani, nem azon Magyarországtól, mely egy heterogén Ausztriába gyáván beolvadna, hanem mely históriai múltjához és korunk haladásához híven és megingatlanul ragaszkodik. Ha Magyarország nem tudná autonómiáját és területi egységét Ausztria ellenében megóvni, mások ellenében sem fogná megóvhatni. Egy test, mely homogén kapocs nélkül ide oda hajlik, az előbb utóbb részletekben feloszlik , és osztályprédává lesz, és az olyat semmiféle delegatiók, melyek csak reichsrathi miniature torzképek, a térképeni eltűnéstől meg nem mentik. Magyarország önállása csak névleges vagy inkább csak emlékezeti és ígéretbeli, de mindamellett egy európai hatalom sem hagyja ki számításából, mert tudja, hogy a nemzet souverain szerződéseiből folyó nemzet és államjogairól le nem mondott és lemondani nem fog , mert tudja hogy ezredéves jogai védelmében sem Ausztria ereje sem a fellázított nemzetiségekben keresett Waffenbrüderjei bírták letörni. Nem a magyar ügyek közössége, hanem Magyarország nemzetközi, a személyes unió által állandósított szövetsége tette Ausztriát hatalmassá. E szövetség változhatlan feltétele, hogy sem a német később osztrák császár miniszterei ne avatkozzanak a magyar korona és magyar nemzet viszonyaiba, sem a magyar király tanácsosai, ne avatkozzanak az osztrák tartományok ügyeibe. Ez a sanctio pragmatika jogalapja. Ez alapon hozatott valamennyi magyar törvény és e szempontot soha egy országgyűlés, sem téveszti el, legvilágosabban pedig kifejtette épen az utolsó két országgyűlés és mégis hogy történt, hogy épen az utolsó országgyűlés alválasztmánya az ünnepélyes szerződések, törvények és országgyűlési határozatok elveivel ellenkezőleg, jogalap körén túlterjeszkedve oly javaslatba bocsátkozott, mely Magyarország államügyeit a nemzet önálló intézkedésétől elvonná. Ez nem történhetett sem más czélból, sem más meggyőződésből, mint a bécsi kormányt az alkotmányoson olyféle szósánczaiból, mint p. o. hogy Ő Felsége többi országait alkotmányos jogokkal felruházván az ország államügyeivel többé önállólag nem rendelkezhetik, a tények terére kiléptetni, melyből meggyőződjék a hon valamennyi polgára és meg a külföld, hogy az ország még szövetségjogának és önállóságának feláldozásával sem képes oly kiegyezkedést kieszközölni, mely erkölcsi és anyagi érdekeit biztosítja, és hogy elvégre is nem a concessiók és alkudozások útja menti meg a jogot és vele a hazát, hanem a szigorú ragaszkodás a joghoz és a rendületlen hűség a hazához, a nagy úrtól kezdve a szegény számkivetett földön futóig. Ludvigh: Hivatalos kiszlemények. A kereskedelmi s népgazdászati ministerum rendelete 1866. sept. 5-ről, mely határozatokat foglal magában a nyomtatványok (keresztkötés-küldemények), árupróbák s mustrák minősége iránt, azoknak a belföldön a levélpostávak szétküldésénél. (Vége.) Az elpakolást illetőleg szükséges, hogy a küldemények tartalma — mint árupróbákból vagy mintákból álló — könnyen felismerhető legyen. Rendesen a kötés (kereszt- vagy szalagkötés) alatti elpakolás közt, péld. len-, posztó-, szőnyeg stb. próbáknál, és a zsákocskákbani elpakolás között, péld. gabona , kávé-, mag- és hasonló próbáknál kellene választani. A zsákocskáinak bekötve vagy összefűzve kell lenniök, de nem szabad azokat sem beragasztani, sem pedig átzsinórozással bepecsételni. Ily zsákocskák vagy hasonló tokok alkalmazásánál , a czimbatot — erős papíron vagy egyéb alkalmas anyagon e czélnak megfelelő nagyságban — szorosan oda kell függeszteni. A czimiratnak az átvevő és a rendeltetési helynevét és e megjegyzést „próbák“ kell tartalmaznia. Ezeken kívül szabad a czimiraton kitenni : a küldő nevét és czégét, a gyár- vagy kereskedelmi jegyet, bezárólag az áru közelebb megjelölését, a számokat és az árakat. Amennyiben a szétküldés szalag alatt történik, ezen adatokat a czimirat helyett magukon a próbákon vagy azok mellett lehet alkalmazni. Nem szabad egy szalag alatt másféle külön küldéseket oly szalag alatt, melyek magukra nézve külön czimmel ellátvák, egyesíteni. Ellenben nyomtatványok és árupróbák vagy minták egyesítése ugyanazon küldő által meg van engedve. A küldeményeknek bérmentesítve kell lenniök, és nem szabad azoknak 15 vámlatnál több sulylyal birni. A bérmentesítésnél levélbélyegek használandók és ezek a czimbaton felül jobbra felragasztandók. Ami a 15 vámlatnál súlyosabb árupróbák és mintákkali bánást, továbbá ami oly árupróbák és minták díjazását illeti, melyek bérmentetlenül vagy hiányosan bérmentesítve adattak fel, vagy melyek a fentebbi szabályoknak meg nem felelnek, ezekre nézve érvényes, ami e tekintetben a nyomtatványokat illetőleg az 1. pontban megállapíttatott. Az árupróbához vagy mintához nem szabad levelet mellékelni vagy hozzáfüggeszteni, egyátalában nem szabad ilyféle küldeményeket bármilynemű levelezés közvetítésére felhasználni, különben itt is, valamint az 1. pont alatt emlitett írásbeli közlésekkel összekötött nyomtatványoknál stb. a jövedéki büntető-eljárás foganatosítandó. Ezen határozat által az 1853-ki augustus 9 -i rendelet (hírod. törv. 1. 1853. 1001. 1.) egészben hatályon kivil tétetik. A jelen szabályzat a postabér-kezelésről és a nyomtatványok (keresztkötés-küldések), árupróbák és minták minőségéről, a postaegyletteli közlekedésre, melyre nézve az eddigi szabályok érvényben maradnak, nem alkalmazható. Ép úgy továbbra is hatályban maradnak a nem a postaegylethez tartozó idegen államokkali közlekedésnél az illető szerződésbeli feltételek. A kereskedelmi minister helyett: Löwenthal, m. k. Külföld. Olaszország. Fi o re u c z, sept. 24. (A pápai adósság rész átvétele.) A „Köln. Ztg."-nak írják : Némi haladás történt ugyan már a pápai államadósságok egy része átvételének kérdésében, de végleges eredményről még nem lehet szó. Az alkudozások Párisban folynak Manicardier és a franczia minisztérium között, melyekben a római kormány csupán annyi részt vesz, hogy a Francziaország által kívánt anyagokat megküldi Párisba. A két meghatalmazott már készített pontozatokat, de még bizonytalan, váljon elfogadtatnak e azok Florenczben s Rómában. Ezek szerint Olaszország átvállalná a római adósságok egy részét, s az illető kötelezvények a kamatfizetés alkalmával Rothschildnél olasz jegyekkel bélyegeztetnének. A római udvar talán elfogadja ezen combinatiót, de az is lehet, hogy majd ismét valami formabeli scrupulussal áll elő. Hanem az olasz kormány még nem állapodott meg arra nézve, hogy jó-e neki annyira mennie az engedésben , mert jól ismeri a kamara hangulatát e tárgyra nézve. Arra sem igen számíthatni, hogy a költségvetésben majd keresztül lehetne vinni a septemberi conventio kiviteléhez megkívántató költségek rovatát , ami csakis akkor volna lehetséges, ha a kamara maga egyeznék be az egyezségbe. Francziaország, Páris, sept. 26. (Marquis de Boissy halálát) azon ígéret mellett jelentettük, hogy róla bővebben fogunk megemlékezni. Teljes neve marquis de Boissy des Rouilli de Boissy volt ; egy régi norman — bretagnei tanácsosi családból származott, mely magát Jaques Rouillitől eredeteztette, ki mint királyi tanácsos és főadószedő 1646-ban meghalt. Ezen családból azóta több tartományi intendáns és parlamenti tanácsos vált ki. A meghalt anyja részéről unokaöcscse volt néha L’Aligre marquisnak. 1839-ig igen keveset lehetett hallani a marquisról. Addig néhány követségnél fordult meg, de akkor rögtön Francziaország pairjévé lett. 1853 ban, a senatusba lépett. A pairek kamrájában valamint a senatusban is minden pártállástól ment beszédei által tűnt ki. Beszédeiben, melyek igen szellemdúsak voltak, egészen szeszélyesnek adta magát át, s igen sokszor haragította magára az elnököt és társait, de a közönséget igen mulattatta és egy kis derült hangulatot hozott e komoly, hogy ne mondjuk hosszadalmas vitákba. Gyakori megszakításaival is kitűnt ő. Különösen gyűlölte őt Pasquier, ki Lajos Fülöp alatt a pairek kamarájának volt elnöke ; 1843 ban a jul. 18 -i ülésben tízszer utasította rendre a marquist. Toplongnak TÁRCZA. Közgazdászat és közművelődés. „Közoktatásügyi reform“ Schvarcz Gyulától. Uj adónemek — ismeretlen adószedők. Nemzeti lelki függetlenségünk. (K. L.) Közgazdászat és közművelődés oly viszonyban vannak egymással, mint kéz és fej, munka és értelem, erő és eredmény. Bőven feltaláljuk egyik hiányaiban a másik hiányait, egyik mozgalmaiban a másik eredményeit, egyik történelmében a másik fejlődési fokozatait vagy álláspontját. . . . Köztudomású dolog, hogy nem dicsekedhetünk közgazdászatunk eredményeivel. Ezen tudomásból következtetéseket vonhatunk közművelődésünk tökély fokaira , leszámítván a „rólunk nélkülünk“ történtteket — és viszont következtetéseket vonhatunk közművelődési jellegeink ellesése nyomán a még hiányzó közgazdászai adatokra, kiváltkép azon, okokra melyek anyagi fejlődésünket akadályozták, és azon eszközökre s intézményekre, melyek azt előmozdítanák. Ezek közt leghatalmasabb, legátalánosabb a közoktatás ügye , és mert közgazdászatunk és közművelődésünk ezzel is oly szoros viszonyban van,mikép bőven feltaláljuk egyiknek hiányaiban a másik, az eredmények hiányait, és méltán várhatjuk, hogy közoktatásunk gyökeres reformjánál fogva, gyökeresen javítva leendőnek közgazdászai és közművelődési viszonyaink; természetes, hogy közérdekűnek találjuk és mondjuk Schlarcr Gyula „Közoktatásügyi reform“ czímű könyvét, mely nagyrészt sajtó alatt van még, de melynek második fejezete már közre bocsáttatott. Először is egy párhuzammal találkozunk itt a külföldi és magyar közoktatás ügyében.Természetes,hogy az eredmény nem a mi javunkra és dicsőségünkre üt ki, minek következtében méltán felkiálthatunk : „itt tenni kell, sokat, minél előbb a nézetek csak arra nézve különbözhetnek : mi az, mit tennünk kell ? !“ A könyv feladata : megfelelni e kérdésre. De mert ez nem csekély dolog, be kell hatolnia szerzőnek a közoktatás, közművelődés mozgalmaiba , alapelveibe stb. , melyekben a politika jelentékeny szerepet játszik ; kimutatni a ferdeségeket, tévelyeket, s akkor mutatni reá az egy, igaz, egyenes útra A tévely szemléjét a hessen-kasseli „Schulordnung“ ismertetésével kezdi, miszerint : „az elemi tanoda feladata fentartani a gyermekben* a szent keresztség által megállapított közösséget az élő és mindenütt jelen való isteni megváltónkkal, Jézus Krisztussal, tanítás és fegyelmi rendszabályok által.“ Nincs mulatságosabb mint azon rajz, mely által eme rendszernek ij eredménye, t. H. K. alkotmányos közigazgatása, közgazdászata s társadalmi viszonya ecseteltetik. Ezután a franczia rendszerre megy át, mely : „lut játékot ez az igaz democratiával“ — de mert a közművelődés biztosítékát a társadalom erejében keresi, Angliát mutatja fel példányul, melynek nyelvét már 80 millió lélek beszéli, s melyben : „a nemzet évtizedek óta már egy közművelődési alapon képződött egységes és bevégzett nagy szerves democratiává nőtte ki magát , és aristocratiaiak csak a kormányalak külsőségei maradtak.“ — Köztudomású dolog, hogy itt a közoktatás nincs a kormány kezében, bár ez az intézetek segélyzéséhez jelentékeny összegekkel járul — s csak a felügyeletet gyakorolja, és méltán tulajdonítható ezen rendszernek azon gyors fejlődés, melyet Anglia a közművelődésre, a nemzet gyarapodására és a társadalom erősbödésére nézve kifejtett. Végre Ausztria közoktatási történetét vázolja; kiemeli, miszerint a cseh „Zakove“ egyetlen tanoda volt, mely a huszitákat megelőző időből nem egyházi, hanem világi eredetű. Az osztrák császárság összes állampolitikája , mondja, nem szűnt meg (a mohácsi vész óta) dualizmusban állam a határain belül eső műveit nemzetiségek polgárosodásán. „Magyarországon elemi tanodája van az egyháznak és a több vallásfelekezetnek, de nincs a nemzetnek : a nemzet 48 előtt sem bírt lényegesen befolyni az elemi tanoda törvényhozásába, maradt tehát ez a vallásfelekezeteknél áldozatul a vallásfelekezeti politikának, az egyháznál az egyház politikájának.“ Súlyos, nagy horderejű, de igaz észleletek , melyek kétség kívül teszik, hogy : „az oktatásügyi reform valóságos politikai szükséglet Magyarországon.“ A közoktatási reform szükségességét legélénkebben szemünk elé tárja Schwarz Gy. a „magyar társadalmi néprétegek elemezése“ által. Példákkal festi némely népesség communismusi vágyát, a választási kihágásokat, a magyar iparos elnyomatását a német iparos elem által, a kis birtokos osztály rögeszméit, gőgjét, korteskedését ; de megemlíti, hogy e nélkül nem léteznék művelt magyar nyelv, sem irodalom; hogy ez az író és olvasó közönség. Éles színekkel festi a kurtanemesek életmódját, a gatyás honpolgárt, ki kaputos ispánt tart és „tensurazza“ mig ez ötét „kendezi ;“ a hetenkint háromszor pecsenye képes, ház szölő-kert-puskatulajdonos és széllövő őspolgárokat“ stb. stb. A közép osztályhoz sorozza a syriai népet, az izraelitákat. Mily különség ezen osztály műveltségére nézve 20—25 év ? mily esemény volt, ha 20 év előtt egy izraelita nyelvmester lett? És most a fővárosban mennyi palotát birnak ? minő fénynyel élnek ? mennyi nyelv és zongoramester lett közülök ? és mennyinek adnak ők foglalkozást ? A köznemest továbbá mint a társadalom és politika vezénylőjét emeli ki — mig a főnemes nagybirtokosoknak nem tulajdonit ilyen súlyt, mert fiatal korukban csak katonáskodtak, az udvari szolgálatokban őszültek meg stb. de az alispáni székekben köznemesek ültek. Nálunk, mondja , épen azon főúri tehetségek jöttek, egész nyilvános pályájukon dualistikus viszonyba a nemzeti közművelődés érdekeivel, akiktől más országokban a haza ez ügyben legtöbbet remélt volna. Melyik rétegből mennyien hordják leginkább szívükön közművelődésünk ügyét? honleányaink számát, kik az irodalmat pártolják, 10.000-re teszi — a földműves osztály nem vesz részt ; a magyarajku iparosok 9/része, a német ajkú polgárság mind, a kisbirtokos nemességnek tán 4/5 része, a nagybirtokos köznemességnek tán 9/,0 része, a mágnás osztálynak talán 99,00 része — mondja. És e számok bár épen nem hivatalosak, de mert társadalmi viszonyaink részletes tanulmányozásán alapulnak — igen érdekesek, jellemzők s művelődési vágyunk hévmérőjéül tekinthetők. Közművelődéseink akadályainak elősorolása után, melyben kitűnő súlyt tulajdonit „azon százezerre, millióra menő női tömegnek, mely a maga nemzetellenes hiúságával, rang, fény, kincs stb. vágyával, még a legkevésbé megnyerő külsejű szekerész hadnagyot is, mihelyt báró, többre becsüli a nemzet bármely írójánál stb. azon eszközök, intézmények, orvoslatok elősorolására tér át, melyek közművelődésünket leghatályosabban emelhetnék , melyeket csak is egy magyar állam szilárdíthatna meg“ — mindenek előtt a tanítói és tanári állomásokat óhajtja nyomott, lenézett helyzetükből kiemelni. Ezek előadása azonban ezen füzetben be sem lévén végezve, most ismertetésünk s észleletünk tárgya nem lehet. Legyen elég jelenleg e műből azon tanúságot vonnunk, miszerint közoktatás-ügyi reformunk valóban égető politikai szükséglet. Igen ismert mód nélkül kizsákmányolják az ügyesebb, élelmesebb népek, nemzetek a jóhiszemű, a fényt szerető s önszükségletei kielégítésében gyakorlatlan magyar nemzetet, kivált a Magyar honban lakó, nem épen magyar érzelmű nőket. Minduntalanul meg új adót vetnek a világ minden iparosai reánk és kérlelhetlenül behajtják az ő titkos adószedőik által. Mindmegannyi uj adó : minden uj szövet, uj szabás, uj bőrféle, uj csipkeféle, uj hajék, fejék, uj csinált virág, uj illat, uj corsette, uj szalag, uj tüll, gáz, reps, zephyr, illusion, plumetis, nansouk, jaconas, calicot, cretonne, tarlatan, organdis, musseline, batist, mindenféle újabbnál újabb szín : aniline, benzine, naphtaline, pineoffine, alizarine, azaleine, cyanine, fuchsine, azuline, cinchonine, leneaniline, quinoleine, erithrobenzine, stb. stb. Mind megannyi új adónem, minden új toilette czikk, uj hajkenőcs, uj hajfesték, vendég haj, slepp, krinolin, foulard, blonde, panama, az angol pusher, plait, gimp, leavers, coutschuk, doeskin, a franczia tricot ezer fajtája, melylyel a franczia illetőleg akkor még Gallus nép már Jézus Krisztus idejében megadóztatta Rómát (mint Plinius mondja) holott az mindig azt hitte, hogy ő az egyedüli hatalmasság, és ő ura Galliának is. Ugyanis Megadóztatja az ügyes élelmes nép a világ leghatalmasabb népeit és egyéneit, — sőt megadóztatja a legszegényebb néposztályt, — még akkor is, ha már elég vagy több mint elég másféle adót fizet, megadóztatja az ő titkos adószedői által még akkor is, midőn a katonai executio nem képes rajta semmit venni ; mert az ő titkos adószedői : a hiúság, a fényvágy, tetszvágy, felülkerekedési vágy, bosszúvágy, irigység, elégedetlenség, unalom, élvvágy, ügyetlenség, jóhiszeműség, tisztesség , rangfokozat szerint tekintetesnek czímezve a nemzetest, nagyságosnak a tekintetest, méltóságosnak a nagyságost, stb. stb. Egyik legügyesebb adószedője a szép remény, ezer meg ezer alakban hajlongva, integetve felé. Szívesen nyit ezeknek ajtót a szegény ember is — meghallgatja, mert hallja szavukat a csendes magányban, álomban is. És mig ezen gonosz adószedőket ki nem űzzük a gyarló emberi agyból és kebelből, addig ezek fognak rajta uralkodni. — Ezek rabszolgájává teszik az embert a legtávolabbi gyárosok, szabók, festők stb. szeszélyeinek is — és valódi nemzeti lelki függetlenségünket csupán ezek megrablása, fátyolaik lerántása, a közgazdászat és nemzeties közművelődés által lehet kivívnunk. Irodalmunk, tanáraink, a néptanítók, a népnevelés fegyverei azonban finomabbak, találóbbak a gyufás puskánál. Ki tudják ezek lövöldözni a téveszméket, ferde szenvedélyeket, e titkos adószedőket az agyból és kebelből — anélkül hogy megsértenék hártyáit ; ezek vívhatják ki nemzeti lelki függetlenségünket — de — természetesen csak úgy, ha..........és ha önmagunk is hozzálátunk izletünk, műveltségünk nemzeties alapokra fektetéséhez.