A Hon, 1871. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-01 / 1. szám

kerülp láthatjuk, hogy 780—800 millió forint fordul meg minden évben a monar­­­­c­hia államkerekein, és ha csak azt vesz­szük, hogy míg e tőke bejö és kimegy (időszakonkint) átlag csak egy­ negyed­­évig hever, már ez is annyi mintha 200 milliót egy évig hevertetnénk, ennek 5 % ja 10 millió forint — ez nálunk p­o s t­i v­e elvész. Negative pedig még több, mert ha a 800 milliónyi összeget nálunk és a monarchia másik felében bank keze­li, ez mint termő tőke nagyon sok hasz­not adna az államnak és magánosoknak. De nem csak a központban, hanem a másutt heverő összegek, illetőleg a köz­pontba folyó összegek másutt keverése is nagyon sok veszteséggel jár. Erre legfé­nyesebb bizonyság az, hogy a mo­narchia budgetében nagyon szerepel pénztár-maradvány, úgy, hogy csak a közös háztartás csak 1869-ről valami 29 milliót mutat­ fel, így tehát az egyes particulars kassák kezeléséről is a fennebbi észrevétel áll Cancrin gróf, ki Oroszországnak 21 évig volt pénzügyminisztere, maga hozza fel egyik munkájában, hogy a pénzügyi ke­zelés azon útja, mely az egyestől a köz­pontig felviszi az adózó filléreit, mily sok veszteséggel és az egyes közegek által könnyen milliókra vihető magánmegta­­karításokra vezethet. Ezért van Franczia­­országban pl. az az intézkedés, hogy a fő adószedők (receveurs généraux) a náluk heverő pénzektől az államnak adót fizet­nek, és másfelől, ha az államnak előlegez­nek — tőle kapnak kamat, mit azonban a kiadási turnus ügyes beosztása által egé­szen ki lehet kerülni. De nálunk Magyarországon, mindebből semmi sincs. Nem csak, hogy az adó út­ján bejövő 151 millió futja meg haszon nélkül az évet, de még kölcsön­pénzeink­ből is nagyon kevés van hasznosan fel­használva, így pl. a vasúti 60 milliónyi kölcsönből 21,661,025 frt, mint rendel­kezés alatti összeg hever, sőt tulajdonké­pen csak 24 millió van elhelyezve, mert a 31 millió folyóvá nem tett összeg is holt tőkének nevezhető. A 60 milliót csak névleg bírjuk. Már a sugárútra felvett 24 milliónyi kölcsönnel takarékosabban járt el a pénzügyér, mert annak nagyobb ré­sze a magyar hitelbanknál van elhelyez­ve. Majd számítunk kamataira! Termé­szetes azonban, hogy az elhelyezéstől is sok függ, mert ha a vasúti kölcsönt fel­vesszük 70*°/1-en és kiadjuk 4—5%-on — akkor a veszteség világos. Kitűnik ezekből, hogy államháztartá­sunk mily költséges módon van beren­dezve. De természetesen itt is egyik re­form a másikkal függ össze; ha pénzügyi kezelésünket bankra akarjuk bízni, arra bank kell, és jóllehet ha mindjárt a fenálló osztrák banknál és fiók intézeteinél, vagy egyes ipar és takarék bankjainknál he­­lyeznék is a pénzt el, az is üdvösebb len­ne, mint holtan hevertetni azt — mégis a legjobban elhelyezni azt egy független magyar jegybanknál lehetne, mert ez­által nemcsak az adófundatiót valósítnák,­­nem csak a valutát állitanak helyre —de­­még nemzeti pénzügyünket is függetle-­­ níthetnék és ugyanakkor nemzetgazdasá­gunknak egy jókora összeget nyernénk meg. E reformok szükséges és czélszerű volta napnál világosabb, és nagy bűn lenne azt lósítani nem akarni az uj évben, mit j­óban megtehetünk vala­­­ha bá­lik lett volna. Hegedűs Sándor: Újévi ajándékok. Nehogy ,azt higyje valaki, mintha a kívánság olyan könnyű lenne, kivált ha a kívánságok iszána, mint közönségesen az életben, meg van­­határozva. Ismeretes a mesebeli két öreg példája, kik­­azért könyörögtek, bár három kívánságuk telje­­­sedn­­k. Aztán az öreg ember azt kívánta, bár­­egy hurka esnék le a kéményből. Le is esett Ihien eléje. ! Er­re az öreg asszony megharagudott. Oh te fiolo­d ! — kiált fel,—hogy tudtál ilyen csekély­sége kívánni ? hogy ragadna orrodhoz az a hur­ka ! .. És ime a második kérés is megtörtént. E kor aztán, hogy világ csúfjai ne legyenek, * két öreg unisono nem kívánhatott egyebet, paint hogy bár az a hurka újra leesnék az öreg orrá­ól. Ez is megtörtént és ime a három teljesi­­tett kérés eredménye nem volt egyéb — egy turkánál, mely aztán a két jó öregnek jól el­­ront itta a gyomrát. K­önnyen igy járhatna az ember a politikai­­baj­ásókkal is. N­ . például azt kívánnék, hogy a francziák verji­k meg a németeket, s könnyen raegtörtén­­hetnn­k, hogy annyira meg találnák verni, misze­­int­­­­agunk részére újra m­egsokallanék ; aztán is so­kikra újra azt kellene kívánnunk, hogy zek verjék meg amazokat. Mig a harmadik kér és a vétlenül a b­é­k­e lenne. Mi­­ most lássuk, mi lenne jó vagy rósz, Ma­gaa­rszágnak újévi ajándékul? Ta­gadhatlaanul rósz nekünk, hogy szegény­­ram­ziaországot annyira leverték s még roszabb, la síi­­érül végképpn megalázni. A szabadság, a közműveltség annyi drága ér­­deke tehet az által sértve, melyek bennünket e­­élyt n­yújtanának. K­r.r a franczia közmondás szerint „a pe­tit vient en mengeant“ s [nagy kérdés:­e teljes győzelemre jutott Németországnak az ő katonai­lag reactionarius hatalma mellett nem jöne el vágya a germán faj jogarát egész az erdélyi szá­szokig kiterjeszteni. Ha meg a francziáknak sikerülne a poroszo­kat jól megverni, a kérdés : nem jőne-e kedve a respublikának túlhaladni a természetes hatá­rokon ; lehetne-e korlátolni a boszúvágyó keble­ket, hogy Berlinben a párisi látogatást vissza ne és akkor egynémely bécsi nagyehetők­nek is kedvök szottyanhatna részt venni a lako­mában, mely hazánkat balvégzetessé válható háborúba keverhetné. Mert hiszen mi nem hogy a bábom és béke kérdéseihez, de még a közös hadseregéhez sem szólhatunk, s csak akkor ven­­nék észre, mint a czigány, hogy a lopott köpö­nyeg rajtunk van, mikor rajtunk porozni (egy kis szójátékkal : poroszozni és oroszozni) kez­denék. Végre aztán talán mi is a szegény öregek pél­dájára a békéhez fordulnánk , de a törté­nelem eddig újból azt mutatja, hogy a föltétlen béke Magyarországnak újra nem volt jó, — mert gyomrát rendesen — elrontotta. Legjobb nekünk tartani, de nem félni, s a többit jó Istenre bízni, ki e nemzetet annyi veszély között ezer évig fen­­tartotta. Annyi bizonyos, hogy a régi kurucz anekdota szerint még az is jobb, ha az embert az ördög vi­szi, mintha az embernek kell nyakán hordania az ördögöt. Hát kormányunknak mit kívánjunk? Mi mindezt, mit eddig látszólag nem kí­vánt magának. Most már úgy látszik az is szívesen venné a krisztkindliket, ha nem félne, hogy vagy feltör­­hetlen diót, vagy fügét nem adnak neki. Most már elkelne egy kissé több függetlenség, egy kis jó magyar hadsereg, egy kis függet­len és fü­getlen pénzügy, azok kik eddig féltek ma már nem félnének tőle. Leg­­fölebb csak egytől tarthatnának ők is, hogy gyöngébb ételekhez szokott gyomrukat az egész­séges eledel elrontaná. A főváros hatóságánál már talán meg is van az új évi ajándék egy kis skandalum képében. A főnök haragszik és vádaskodik, hogy a sze­metet ki nem hordták. Melyiket? Nem azt-e melyet Páris kivetett magától az ostrom előtt, vagy a melyik a Thaisz-féle pörben lábatlanko­­dott?Ha ezt, — akkor haragját méltányoljuk. Hanem a főváros kapitánysága csakugyan ad­hatna egy uj évi ajándékot a főváros I­e­g­k­i­­sebb polgárainak. És ez az lenne, ha a Czukor­­utczát azon 5—10 perezre, mikor 4—500 kis gyermek kiözönlik, a szekerek előtt elzáratná. Hajunk szála áll föl, midőn e sok apró múzsa között egy egy jókedvű bérkocsist látunk elvág­tatni. Államutaink állapota. 1. (w) Államutainknál különösen a legközelebb két év alatt, a mindennapi tapasztalás fényesen igazolta azt, hogy az utak állami kezelése nem­csak igen nehézkes, hanem közlekedési és köz­gazdászati érdekeinkkel szemben rendkívül drá­ga és felette káros. Magyarország állami kezelés alatt álló utai­­nak összes hossza 7505/s mértföld, melynek ke­zelésére 121,047 forint, továbbá fentartására 3.479,434 frt, végre az­­államépitészeti hivatalok tiszti fizetésére, napdijak s egyéb költségek fe­dezésére a közmunka és közlekedési ministeri­­um 1871. évi költségvetésébe felvett 315,444 frtnyi összegnek 2/3-ad részét véve 210,276 frt, összesen 3.810,737 frt. Egy mértföld állami ut­kezelési és fentartási költségeinek fedezésére tehát átlagosan megközelítőleg 5,090 főt szük­ségeltetik. Ily rendkívüli fentartási költség s nagy kia­dás mellett méltán megkövetelhetné az ország, hogy állami utai jókarban, s folytonosan járha­tók legyenek, s a közlekedés minden követel­ményeinek minden időszakban teljesen megfe­leljenek. Minden rendkívüli drága fen­tartás mellett fájdalommal kell­ arról meggyőződnünk, hogy államutaink állapota évről-évre átaljában véve nem csak hanyatlik, hanem a közlekedés rendkívüli hátrányára járhatósága időszakonként nagyobb nehézségekkel, s akadályokkal van összekötve. Igaz, hogy helyi viszonyaink sok vidéken rendkívüli kedvezőtlenek az utak fentartására nézve, azonban meg kell jegyeznünk, hogy jelen­leg is csak ott bir­kóutakkal, a­hol annak léte­sítéséhez és fentartásához megkívántató anyag minden rendkívüli költség és nehézség nélkül volt előállítható, s Magyarországnak két­­har­madrészét képező alföld még most is alig mutat­hat fel imitt-amott, néhány mértföld kiterjedésű kőutat. Államutaink jelenlegi szomorú állapota Ma­gyarország vasúthálózatának folytonos fejlődé­sével szemben oly fontos ügy, melyen, az ország kereskedelmi érdekeit tekintve, legrövidebb idő alatt okvetetten segíteni kell. Az államutak jelenlegi kezelési és fentartási rendszere már ez ideig is sokféle gyanúsításokra adott alkalmat, és így annak megváltoztatását nemcsak költségessége, hanem az állam közgaz­dászati érdekei is sürgősen megkövetelik. Nem tagadhatjuk, hogy az utak kezelése és fentartása körül merültek fel egyes visszaélé­sek ; mind­azonáltal meg kell jegyeznünk azt, hogy ezek sokkal csekélyebbek, hogysem az utak jelenlegi átalános kedvezőtlen állapotára oly rendkívüli befolyást gyakorolhattak volna, s így bátran állíthatjuk, hogy az utak átalános rész­állapota nem a helyenként elkövetett vissza­élésekben, hanem magában a jelenlegi rendszer­ben gyökerezik. Államutaink jókarban és folytonos járható ál­lapotban való tartását akadályoztatja: 1. A fentartásra megkivántató kavicsmennyi­ség időszaki beágyazása s beterítése. 2- szer. Az előállított kavicsmennyiség átvétele körül követett késedelmes eljárás, végre 3- szor az alkalmazott útszemélyzet legnagyobb részének az úti munkálatok körüli tapasztalat­lansága, java»..... ■ « tehetetlensége. Államutaink fentartásánál ,---- T'nd-3 szer követtetik, hogy fenntartásra megkívántat ■ kalácsmennyiség előállittatván egyszerre ágyas­­­tatik be, s ezen beágyazás évenként majdnem­m mindenütt őszszel történvén, az időközi kijavítá­sokra szükségelt kavics mennyiségről gondol­kodva nincs. És ez legfőbb oka, annak, hogy • államataink jókarban nem tartathatnak.­­ Az első teendőnk tehát az általános időszak beterités megszüntetése, s a folytonos útfentar­tó rendszernek életbeléptetése.­­ Annak igazolására, hogy a folytonos út fenntartás, az út jókarban tartására nézve az általános beteritéssel szembe minő előnyök­kel bit szolgáljanak Hieronymi Károly a „kő utak fen tartásár­ól“ 1868 évben ir munkája II. fejezet 27. §. alatt elősorolt tapasz­talati adatok, melyet­ itt egész terjedelmében ki­vántunk közölni. A folytonos uttfentartás előnyössége az­ idő­szaki egyszerű terítések ellenében. Ezen mód­szer oly általánosan jobbnak ismertetett el, hogy Francziaországban már 1839. ápril 25-dikor kelt körrendelettel utasíttattak az álladalmi mér­nökök oda, hogy a kezelésük alatti utakat ezer systema szerint tartsák fen. A rendszer előnye: kézzel foghatók, míg eszközlésének költségei csekélységgel nagyobbak az általános terítésnél. Egynéhány példára akarunk itt még hivatkoz­ni, ezen állításnak bővebb igazolására. Vallés a következőket mondja: „Egy kezelésem alá adott útszakasz fentartá­­sára akkor, midőn azt átvettem, évenkint 35.600 köbméter fedanyag volt szükséges; a fentiek­t folytonos útfentartási módszer alkalmazása­­ után két évvel, nemcsak tetemesen jobb állapot­­­­ban volt a kérdéses útrész, hanem még 11.000 köbméter fedanyagot gazdálkodtam meg a két évi fedanyag készletből, mely mintegy tartalé­kot képezett. Az évenkénti fedanyag szállítmány mennyisége ezen időtől fogva tehát alábbszállít­­­tatott, mert nem volt szükséges a már meggaz­dálkodott tartalékalapot, mely az évi készlet egy­harmadát tette, még magasabbra szaporítani. Az évenkénti fedanyag-szállítmány 35,600-ról 30,000 köbméternyi mennyiségre vonatott le, mi az utak évenkinti fentartási költségeiben 40,000 francnyi meggazdálkodást eredményezett. “ „Egy más rendbeli úthálózatnál az eredmény még meglepőbb volt. A szóban forgó utak éven­kint 43,000 köb­méternyi fedanyag-mennyiséget szükségeltek azelőtt, két esztendő leforgása alatt a meggazdálkodott tartalék 23,000 köbméterre rúgott, mi­által kétségtelenül bebizonyult, hogy ezen utak fentartására évenkint 31,000 köbmé­ternyi fedanyag mennyiség is elegendő, mi az élőbben­ szükséglethez képest évenkénti 84,100 fráncnyi meggazdálkodásnak felel meg.“ Hogy nálunk az általános terítések divatoz­nak, több más okok mellett, még különösen an­nak tulajdonítható, hogy úgy álladalmi, mint országos utaink legnagyobbrészt közmunká­val tartatnak fen, minek folytán az után ma­gán termelt múlt évi garmadákat nem igen lehet az után hagyni, a­nélkül, hogy azokkal számta­lan visszaélések ne tö­rténjenek, annyival inkább, mert a folytonos ut­áatartás módszere mellett nem lehet minden eg­yes megkezdett garmadát azonnal egészen felh­asználni. Hogy ha pedig ilyen maradék garma­ák lennének az útszéleken a közmunka ledolgoz­ásának folyama alatt, azo­kat a munkások hi­ányosan legnagyobbrészt ellopnák. Minden fel­gyelét e tekintetben meg­hiúsulna, m­ert hisze az egész nyár folyamán lassan kint dolgoztatván le a közmunka, azt min­den egyes garmadára kiterjeszteni nem lehetne. Mind­ennek daczára e rendszer világos, kétség­­bevonhatlan előnyei mellett okvetetlenül életbe léptetendő lenne, mert nem csak utaink járható­sága, hanem valószínűleg a kincstár is nyerne elő. E rendszer életbeléptetése esetére a fed­anyag terítést, valamint a sár és por lehúzását egészen az útkaparókra kellene bízni, nem úgy , mint jelenleg dívik , ezen munkákat napszá­mosokkal végeztetni. Most az útfentartási tulaj­­donképeni munkákat, nevezetesen a por és sár lehúzást, továbbá a fedanyag-terítést napszámo­sok végzik, míg az útkaparók, miután más el­­foglaltatásuk a közmunkával a fedanyag-terítés feletti felvigyázaton kívül nincsen, az árkok ki­tisztítására, és ilyen mellékmunkák megtételére használtatnak, melyeket okszerű útfentartás esetére a napszámosokkal kellene végeztetni. A fennebbi kísérletek eredménye tehát azt mutatja, hogy az utak folytonos fenntartás mel­lett legjobb karba helyezhetők, s e mellett még a fenntartásra megkívántató kavics­ mennyiség jó része bizton meggazdálkodható, tehát ezen rendszer életbe léptetése mellett az állam éven­ként már 580,00­0 frt takaríthat meg. Meit hasonlítja össze a mostani rendszerrel, ter­mészetesen ez utóbbi előnyére. Ez a 31 lapra terjedő hivatalos röpirat tar­talma. Mindenekelőtt kijelentjük, hogy minket az legkevésbbé sem volt képes megnyugtatni, már csak azért sem, mert alapja, kiindulási pontja egészen hibás. A régi rendszert hason­lítja össze az ujjal, mintha mi, a­kik a tekenc­­szerződést roszaljuk, a felszerelési bizottságok rendszerét valaha dicsértük volna. Sőt ellenke­zőleg, mindig roszaltuk azt is, a­mennyire le­hetett, mindig kimutattuk hátrányait, káros vol­tát, sőt elismerjük szívesen azt is, hogy mint rendszer sokkal rosszabb volt a mostaninál; de mindebből nem az következik, hogy a jelenleg létező rendszer a legjobb, s legkevésbé lehet abból azt következtetni, hogy a Skene-társulat­­tal kötött szerződés valami mestermű. Mi nekünk a röpirat daczára is fennmarad­nak kifogásaink és pedig először a rendszer, másodszor specialiter a Skene-társulat ellen. A rendszert, melynek alapja a röpirat szerint is az, hogy valamennyi felszerelési tárgy egy társulatra bizatik,­­ lehet jobb a régi rendszernél, de semmiesetre sem kielégítő, s na­gyon alapos a felszólalás, mely az összes biro­dalom minden részéből felhangzott az ipar ér­dekében. Egyes iparosok és iparegyletek emel­ték fel szavukat, hogy egy társulatra bizatik az egyedáruság, s hogy ennélfogva a többi iparos mind csak a társulat bizományosává válik. Nemzetgazdasági szempontból fontos e kifogás, s ez maga elegendő volna elítélni a rendszert. De az állam pénzügyi szempontjából is két­ségtelen, hogy a rendszer, mint rendszer káros. Mert az az egy társulat nem képes saját erejé­ből megfelelni a követelményeknek; kénytelen a többi iparos munkáját is igénybe venni, s a közbeneső nyereség, mely a társulat jövedelmét növeli, az állam kiadásait nagyobbítja. Ez tiszta veszteség, mely annál nagyobb, minthogy a Skene-társulat vállalkozói nem minden nyers­anyagot állítanak elő önmaguk, hanem azt leg­nagyobb részben más iparosoktól kénytelenek beszerezni, természetesen nem az állam elő­nyére. A hadügyminisztérium mindenesetre helye­sebben járt volna el, ha a monopolizáló rend­szer helyett a felszerelési tárgyakat több cso­portra osztja be, s e csoportok szerint több vál­lalkozóval köt szerződést, különös tekintettel a nyers­anyag előállítására. Nemcsak nemzetgaz­daságilag az összes ipar érdekében volna ez óhajtandó, hanem azért is, mert az állam köz­­vetlenül vehetné az egyes czikkeket, s nem vol­na kénytelen megfizetni az óriási összegre emelkedő közbeeső nyereséget. Ennyit a rendszerről, mely, mint látjuk, lehet jobb a réginél, a­nélkül, hogy jó, vagy épen a legjobb volna. A speciális szerződés, és illetőleg la Skene-társulat védelmében a hivatalos szerző épen oly kevés sikerrel járt el. Igazolásában arra szorítkozik, hogy az árak nem nagyok, s hogy a társulat mindig megfelelt kötelezettségei­nek. Mellőzve azt, hogy ezenkívül a szerződésnek más tekintetben is vannak az államra nézve ká­ros feltételei, tekintsük, mennyiben sikerült a röpiratnak csak ezen állításait is bebizonyítani. Hogy a Skene-társulatnak fizetett árak nem nagyok, azt csak úgy tudja védeni,, hogy utal az árakra, melyeket a felszerelési bizottságok fizettek. Ez — mint ismételten kifejeztük — nem érv. Nem érv, főleg akkor, midőn tudvale­vőleg ugyancsak az állam mindent tetemesen olcsóbban szerez meg a honvédség számára, mint a hadsereg részére. Egy köpeny 2 frt 90 kr., egy zubbony 1 frt 5 kr., egy mellény 85 kr­­ral kerül többe Skenénél, mint amott, és így to­vább. Még azt sem kisérli meg a szerző, hogy az árakhoz képest a szolgáltatott czikkek minő­ségét emelje ki. Meglehet azért nem teszi, mert nem teheti. Hiszen a Skene által szolgáltatott tárgyak roszasága ellen épen a hadseregben leg­több a panasz, ez pedig a legilletékesebb bíró. Azt bebizonyíthatta szerző, hogy Skene olcsóbb, mint a régi bizottságok, kétségtelen marad azonban, hogy drágább, mint mások, és e mel­lett a­rosz. A társulat hátralékban maradását azzal ipar­kodik igazolni a röpirat, hogy kimutatja, meny­nyit állított ki e­d­d­i­g a társulat. Ez legfeljebb annyit bizonyíthat, hogy a panaszok felmerülése óta a társulat annyira­ mennyire pótolta mu­lasztását, de nem c­áfolja meg azon aggodalma­kat, melyek a múlt nyáron, e háborúviselés időpontban merültek fel, s melyek azt hangoz­tatták, hogy a sereg nincs harczképesen felsze­relve. De még most sem bízik a hadügyminiszter a Skene-consortiumban, mert hiszen az 1871-iki rendkívüli költségvetésben jelentékeny összege­ket kér a hadi felszerelés kiegészítésére s tarta­lék-készlet beszerzésére. Ha ez megszavaztatik, akkor a hadsereg lehet ugyan rögtön harczké­­pessé, de nem Skene-társulat, hanem a delegá­­ciók gondoskodása folytán, s épen az, hogy e gondoskodás szükségessé vált, bizonyítja, hogy a Skene-társulatban nem lehet bízni. Mindezekből láthatjuk, hogy a röpirat nem felelt meg feladatának, sőt épen az által, hogy a Skene-szerződés védelmére csak ily gyenge és hibás indokokat tudott felhozni, megerősíti azoknak aggodalmait, kik e szerződést káros­nak tartják az államra és a hadseregre nézve. A röpirat a delegációknak van szánva. Re­méljük, hogy figyelemmel fogják elolvasni, s meggyőződnek belőle, miszerint a Skene-társ il­lattal kötött szerződés nem védhető, s hogy en­nélfogva azt, ha nem is lehetne felbontani, leg­alább is lényegesen módosítani kell. Így nyilatkozik: „Én csak azt kívánom, hogy a mely nő dolgozni tud és akar, annak engedtessék meg dolgozni, s a mely nőnek tanulásra kedve, tehetsége van, ne akadályozzák a tanulásban.“’ Ez elvitázhatlan emberi jog, s mégis vajmi mesz­­sze állunk még attól, hogy ennek az életben ér­vény­szereztessék. Hol vannak az eszközök ? fel­sőbb tanintézetek ? reáli­s ipartanodák ? melyek­ben kiképeztetésüket elérhessék ? „Ha pedig valamely nő természetes hajlamai­­ön szorgalma­­s tehetségeinél fogva, alkalom nél­kül is annyi képességet szerzett, amennyi bizonyos munkák teljesítéséhez szükséges, akadályokat gördítnek alkalmaztatása elé; egyenesen és nyíltan, egyedül csak azért, mert nők vagyunk. Az, egyenlőség! szabadság! testvériség! nagy eszméit sokan szeretik fennen hangoztatni, és ér­dekükben követelni, míg a társadalom felerészét a n­őt, az emberiség legbecsesebb kincsei, az igaz­ság ismerete s a tudományok vívmányai hozzá­­férhetésében, és szellemi téren az önfentartási pályákon való alkalmaztatásában, minden mó­don, még a­ gúny keserű fegyverének felhaszná­lásával is, megakadályozni törekednek. Remélhető azonban, hogy úgy e röpirat meg­jelenése, mint az időszaki sajtó hason szellemi működése, általánosan elismert igazsággá fogja érlelni azon eszmét, hogy a nőnek nagyobb mér­­vű mivelődése, és munkajogának érvényesítése, úgy állami, mint önfentartási érdekek tekinte­téből, elkerü­lhetlenül szükséges; s a nőkér­d­é­s ez értelemben való megoldása, nem marad egyesek óhajtása, hanem a közvéleménynek sür­gető követelésévé váland. Míg jelenleg a nők alapos képezésének hiánya oly hézagot mutat fel, mind országos, mind társa­dalmi intézményeinkben, hogy ezen hézag betöl­tését égető szükségnek ismerve, a „nőképző-egy­let“ czéljául tűzte, nem csak a nevelésnek erő­sebb lendületet adni, s a nőket az eddiginél alaposabb, komolyabb és terjedelmesebb okta­tásban részesíteni, hanem másrészről alkalmat is nyújtani nekik, hogy természetükkel meg­egyező önfentartási pályákra képeztessenek. Az egylet jelen szerény pénzviszonyainál fogva kettős feladatának csak az egyik ágát karolhatta fel, t. i. az értelem fejlesztését s e czélból felállí­tott tanodáját, mely másodéve korát­­ is, 56 tanul­ni vágyó növendéknek nyújtva szellemi kiképez­­tetést, szerény anyagi erőnk mellett is örömmel mutathatjuk be a haza közönségének. Megér­demli a fáradságot, hogy a közművelődés iránt érdeklődök személyesen meggyőződjenek arról, hogy a társadalomba oltott ezen csemete, hivatva van, hogy kitű­nő tanerők vezetése, és a közönség pártolása mellett, csakhamar gyümölcsöző fává fejlődjék, s a külföldön is ritkítsa párját. Számos oly intézmény áll fenn, mind hazánk­ban, mind a külföldön, melynek nincs más alap­ja, fenntartója, mint azon tudat ezrek és százez­rek lelkében, hogy szükség van rá, se szük­ség­érzete összegyűjti éppen úgy a szegények filléreit, mint a gazdagok fényes adományait. Önökhöz fordulunk tehát kérelmünkkel, hazánk­­ lelkes hölgyei! Sorakozzanak e tanoda felsegé­­léséhez, járuljanak hozzá: alapítványnyal, tag­­díjjal, vagy további kötelezettség nélküli ado­mánynyal, tehetségük szerint. Mutassuk meg mi nek is, hogy a művelődést nemcsak szeretni, hanem eszközölni is tudjuk; mutassuk meg, hogy jogunk van hozzá­, mert érdekében áldozni készek vagyunk! Nemkülönben kérjük önöket is tisztelt ember­­barátok! kik oly szerencsések jeles tanodát istél reményét élvezhetni, ne vonják meg pártfogásu­kat ez intézettől. Oly kedvező alkalom a farsang, vigadva áldozni emberbaráti intézmények fel­­segélésére, jutassanak rendezendő báljaik jöve­delmeiből a „nőképző-egylet“ pénzalapja ja­vára is! Bármily csekély adomány őszinte köszönettel fogadtatik s lapok utján nyilvánosan fog nyug­­tattatni. A szíves adakozásokat kérjük: Gr. Teleki Sándorné egyleti alelnökhöz (Szervita-tér 2-dik sz.) vagy a következő választmányi tagok vala­melyikéhez küldetni: Beniczky, gr. Keglevich Stephánia (Kerepesi út 69.), Balogh­ László Anna (Kerepesi út bazár­épület), és Kubinyi Vilmosné (nádor utcza 24.) Veres Pál­né szül. Beniczky Hermin néképző egyleti elnök. A közös hadügyminisztérium Skene-társulat, és a 4*$. A közös hadügyminisztérium megszakí­totta a hallgatást, melyet eddig jónak látott kö­vetni, s egy röpiratban síkra száll, hogy mentse magát, s védje Skénét a felszerelési szerződés ellen minden oldalról intézett támadások elle­nében. A röpirat czíme: „Die Heereswaltung und die Gesellschaft für Heeresausrüstung.“ Egy bevezetésre és hat fejezetre oszlik. A bevezetés általánosságban tárgyalja, hogy a hadsereg ere­je leginkább rögtöni harczképességében állt azután a mi hadseregünkre térve át, elmondja, hogy élő anyaga (a katonák) kitűnő, hogy fegy­vere is van elég, s e szerint csak a ruházatot s felszerelést kell tekintetbe venni; ezt is főleg azért, mert újabban igen sok oldalról lett meg­támadva. E megtámadásokat a röpirat a rend­szer­változtatásnak tulajdonítja. Ebből kiindulva az első és második fejezet a régi rendszert ismerteti, midőn a felszerelési bi­zottságok útján gondoskodtak a seregről. Ki­mutatja e rendszernek hátrányosságát és káros voltát. A harmadik fejezet az új rendszert ismerteti, melynek alapja, hogy a felszerelési tárgyak be­szerzése egy nagy tőkével bíró, s biztosítást nyújtó vállalatra bizassék. E rendszert tartja egyedül üdvösnek, és egyúttal a negyedik feje­zetben a Skene-társulattal kötött szerződést is ismerteti, kiemeli czélszerűségét és előnyeit a régi rendszerrel szemben. Az ötödik fejezet a Skene-társulat lanyhasága ellen intézett vádakat iparkodik megc­áfolni, s felemlíti, hogy’ most is lehetséges már felsze­relni 759­­00 gyalog és 57000 lovas katonát, úgy hogy háború esetén alig 4000 emberre kell pótlólag megszerezni a hiányzó felszerelést. - •­egip­zet az előbbi rendszer költsé­­ gelhívás a nőnevelés ügyében. „A nők munkaképessége és munkajoga“ érde­kében Illésy György tíz legközelebb megjelent jeles röpiratának 46-dik lapján olvasható azon kitételre nézve, hogy az országgyűlés a „nőképző­ egylet“ részérel segélypénzt szavazott meg, a valóság felderítése végett ki kell jelentenem, miszerint a „nőképző­­egylet'' az országgyűlés által segélypénzben nem részesült. Benyújtott ugyan, a magyar nők ezreinek aláírásával támogatva, egy országos női minta főtanoda felállítását kérelmező folyamod­ványt a képviselőházhoz, mely annak helyes­lésével is találkozott, de eddigelé eredmény nél­kül maradt. A fentnevezett röpiratban a szerző többi között Francziaország pénzügyi helyzete. A kormány Toursból Bordeauxba lett átke­lése előtt egy új rendeletet­­bocsátott ki, mely szerint a nov. 14-ei rendeletben engedélyezett elhalasztása a kereskedelmi váltók kifizetésének 1871. jan. 15-ig hosszabbittatik meg. Emlitni is tán fölösleges, hogy ezen új haladék mily nyo­masztó és kellemetlen a váltó­ tulajdonosokra. A kormány a bábom kitörése óta nem volt sem­mi tekintettel azok irányában, holott a kereske­delem érdekében több előnyben kellett volna a tulajdonosokat részesíteni, mint az adósokat. A távirda naponta 2—3-szor van igénybe véve,hogy holmi kis csatabirt szétvigyen Francziaország­ba, míg hallgat oly fontos körülményekről, me­lyek nem csak az országban levő bankárokat, kereskedőket és iparosokat, hanem mindazokat érdeklik, melyek Francziaországgal, üzleti ösz­­szeköttetésben állanak. A vasutak megszakításával a postai közleke­dés szerfelett nehézkes. Alig érkezett a kormány Bordeauxba, már­is rendeletet adott ki, mely tilt minden kereskedel­mi forgalmat, legyen az be- vagy kivitel, tekin­tet nélkül a lobogóra, a csatornának Caen és St.­­Valery sur- Somme közötti részén, kivéve Havret. E rendszabály alapjául felhozatott, hogy Rouen- Fecaupu és Dieppe az ellenség által vannak el­foglalva, de midőn a rendelet a parti városokba érkezett, az ellenség mind a két utóbb nevezett városból kivonult. Míg a bordeauxi kormány ily módon zárolja el a kikötőket a kereskedelem elöl, addig Lillé­ben a honvédelmi biztos épen ellenkezőt rendelt el. A parti kereskedés eddig csak a franczia lo­bogónak volt megengedve. Miután Dü­nkirchen­­ben oly nagy mennyiségű áruczikk van letéve, hogy az ész­aki vasút, melynek állomásai és vagyonai betelve vannak, nem viheti tovább, és miután a közlekedés megszakítása a gyám­okok­­nak északon és a fogyasztóknak Francziaország többi részeiben némi károkat okozna, a­mennyi­ben sok árut nem lehetne a sereghez vinni, és miután erre a franczia hajók nem elégségesek, megengedtetett, hogy a Nord, Pas de Calais és Somme megye kikötőiből az áruczikkeket a sem­­eges hajók szállítsák más franczia kikötőkbe.

Next