A Hon, 1871. augusztus (9. évfolyam, 175-200. szám)

1871-08-19 / 190. szám

190- latin. IX. évfolyam. Pest, 1871. Szombat, augusztus 19. Reggeli kiailas. —­ 'ttsb-t­e­rvp” Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7.sz. földszint Előfizetési dij s Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .........................1. frt. 85 kr. 3 hónapra .........................5 „ 50 , 6 hónapra .........................11 . — w Az esti kiadás portai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Itogtatási díjt 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 0 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 26 kr. ßa£T~ As elöi­setési és hirdetményidij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap ssen­elui részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 22 frt — kr-Fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­­déseért felülfizetés havonkint . — , 30 kr ü®"" Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HON kiadó­hivatala. PEST, AUGUSZTUS 18. Pest, aug. 18. tt „Megengedhető e egyátalában,hogy a ministérium a költségvetési törvényben meg nem állapított kiadást utalványoz­hasson, é­s ha igen, mily kivételes ese­tekben és minő feltételek alatt?“ Ez egyike azon fontosabb kérdőpon­toknak, melyeket az állami számvevő­­szék vitatás alá bocsátott; nem annyira felelni akarunk e kérdésre, mint inkább kellő világosságba helyezni fontosságát. Az állami költségvetés megállapítása az alkotmányos életnek egyik legfonto­sabb mozzanata s mi a költségvetési tör­vényben az országgyűlés és a végrehajtó hatalomnak, — tehát a törvényhozás két tényezőjének — közös megálla­podását látjuk arra nézve , hogy minő bevételek és minő kiadások eszkö­zöltessenek egy bizonyos pénzügyi idő­szak tartama alatt. De koránt sem állítható fel általános szabály gyanánt az, hogy a költségvetési törvény által a kormányra oly kötelezett­ség háromlik, melynélfogva köteles min­den megszavazott kiadást, a megszava­zott értékig eszközölni. Valamely megta­­karításnak, épen úgy mint valamely megszavazott hitel túllépésének megvan­nak a maga természetes okai, sőt megtör­ténhetik az is, hogy okvetlenül szükséges­nek bizonyul oly kiadás, mely a költség­­vetési törvény megállapításakor nem volt előrelátható, s a kormány a mulasztás vádja nélkül a kiadást el nem halaszt­­hatta. Lehet, hogy egy állami czélokra szük­séges épületet a kormány jóval olcsóbban szerezhetett meg, s azon összegből, mely e czélra meg lön szavazva,­­tetemes meg­takarítást eszközölt; lehet, hogy bizonyos eshetőségek, munkáskéz hiánya, vagy építési anyagok drágasága folytán kény­telen volt túllépni a hitelt. Megtörténhet az is, hogy egy közút, vagy vasút,­­­­melynek kiépítésével a költségvetési tör­vény által a kormány meg lön bízva, — időközben magánvállalkozók által épül ki s a megszavazott öszszeg teljesen fö­löslegessé válik. Jöhet a kormány oly helyzetbe is, hogy fenyegető politikai vi­szonyok, vagy a jövedelmek lassú befo­lyása folytán kénytelen nagyobb pénz­készletet összehalmozni, s igy sok — már megszavazott — kiadás eszközlését elha­lasztja. Járvány, marhavész, gyakori s nagyobb tűzvészek, az élet és vagyon­biztonságnak nagyobbmérvü megzava­rása, — stb. mind oly eshetőségek, me­lyek mulaszthatlan rendszabályokat kö­vetelnek s egészen uj, vagy nagyobb­mérvü hiteleket vesznek igénybe, a­nél­kül, hogy ezekre előre számítani lehetett volna. Az ily túl kiadások, vagy megta­karításokra a kormány saját felelősségé­nél fogva köteles, s azok jóváhagyását az országgyűlés sem tagadhatja meg, sőt a parlamenttel bíró államok­­gyakran mu­­­tatnak példát arra nézve, hogy a kormá­nyoknak nemcsak a szüksé­ges, de a hasznos túlkiadások vagy megtakarításokra nézve is megadatik a fölmentés. Az ország érdeke kívánja te­hát, hogy azon általános szabály alól — melynélfogva a kormánynak a költségve­tési törvényben meg nem szavazott ki­adást utalványoznia nem szabad — né­mely esetekben kivételt tegyünk. Nálunk abnormis az állapot e tekintet­ben. Rendezettebb háztartással bíró álla­mokban rég túl vannak már e kérdésen. A franczia alkotmány szerint valamint nem szabad oly bevételt eszközölni, mely a költségvetési törvényben nincs megálla­pítva, valamint nem szabad semmi össze­get más mint azon rovat alatt elszámolni, mely alá a törvény rendeli , úgy tiltva van az egy bizonyos czélra rendelt pénz­nek más czélra való felhasználása, a meg­szavazott hitelek túllépése s a hitelnyitás oly kiadásokra, melyekről az előirányzat­ban nincs szó. Belgiumban, hol a minisz­tereknek minden utalványozása a szám­vevőszék előleges látamozása alá van ren­delve , szigorúan megszabja az 1846. okt. 29-iki törvény,hogy a számvevőszék nem folyósíthat oly utalványt, mely nem vonatkozik bizonyos megszavazott hi­telre; saját felelősségére ugyan végre­hajthatja a miniszterül , a számvevőszék ál­tal kifogásolt utalványt, de ezen eljárá­sát a törvényhozás előtt igazolni tartozik. Poroszországban —­hol az országgyűlés budgetjoga oly heves és hosszas vitákra adott okot — az alkotmány­okmány 104. §-a szintén megszabja, hogy túlkiadások­­nál a kamarák utólagos jóváhagyása szükséges. Nálunk azonban nincs törvény , sőt még országgyűlési határozatra sem em­lékszünk, mely szabályozná a miniszte­reknek a költségvetési törvényhez s az egész előirányzathoz való alkalmazkodá­sát. Láttuk a pénzkezelésnek oly zavarát nálunk , mely azt bizonyítá, hogy a költségvetésnek az országgyűléssel együtt való megállapítását s az előirányzat in­tézkedéseit a kormány semmibe sem veszi. Láttuk megszavazott hitelek fel nem hasz­nálását, az átruházásnak az egyes róva­«■wir ii—mii unni—inm■ mmm«—minimi»—»um ■ ■, tok közti legszélesebb­­gyakorlását s e mellett meg nem szavazott kiadásokra való hitelek nyitását. Helyesen történt-e mindez? erre nézve az országgyűlésnek még nem volt alkalma nyilatkozni; szó­val nálunk sem a törvény, sem a gya­korlat nem tünteti azt fel, hogy meddig s mily értelemben kötelesek a miniszerek a költségvetéshez ragaszkodni; nincs tisz­tázva az, hogy valamely megszavazott összegnek felhasználása meddig eszközöl­hető, mert nézetünk szerint, ha az ország­gyűlés egy évben bizonyos beruházásokra megszavaz egy határozott összeget , — ez egyszersmind a Parlamentarismus el­vei nyomán azt is jelenti, hogy az or­­szággyű­lés ezen beruházások eszközlé­sét még ez évben szükségesnek találta, — nincs meghatározva az, hogy túlléphetik-e a miniszterek a számukra megszavazott hiteleket, vagy utalványoz­hatnak-e oly kiadásokat, melyek a költ­ségvetésben, sem mellékleteiben nem fog­laltatnak ? Az eddigi gyakorlat nálunk kijátsza magát a felelősség elvét és majdnem tel­jesen értékteleníti a költségvetés hatályát. Mire való annyi időt, munkát és szót pa­zarolni a költségvetés megállapítására,­­ ha a miniszterek kényük kedvük szerint eszközük a megtakarításokat, túlutalvá­­nyozásokat és hitel­átlépéseket? A költségvetés megszavazása által az ország képviselete megegyezését nyilvá­nítja a fölött, hogy mely adónemek sze­dessenek be, é­s hova fordíttassanak. Az országos pénzügynek e két mozzanata el­lenőrzést igényel a képviselő testület ré­széről. Ezen ellenőrzést részben a szám­vevőszék gyakorolja, de ezen ellenőrzés — a törvény szerint — csak odáig ter­jed, hogy konstatáltalak, vájjon az utal­ványozások a költségvetést megállapító törvény felhatalmazása alapján történ­tek-e? Ily módon a minisztereknek tág kör van nyitva a felhatalmazás nélküli utalványozásra, — s arra nézve sincs semmi határozott rendelkezés, melynél fogva a történt túllépéseket vagy a költ­ségvetési törvény áthágását igazolni tar­toznak az országgyűlés előtt. A számvevőszék által feltett kérdés tehát kapcsolatban áll az országgyűlés budgetjogával, a­mennyiben ennek bizto­sítékát képezi. Megoldását úgy kell esz­közölnünk, hogy egy részről az ország­­gyűlés budgetjoga illustriussá ne váljék , s hogy másrészről a kormánynak mint­­ felelős végrehajtó hatalomnak a tör­vény korlátain belül elég széles hatáskör engedtessék arra nézve, hogy előre nem látott sürgős, rendkívüli és halasztást nem tűrő esetekben megtehesse mindazt — sa­ját felelősségének súlya alatt — a­mit az ország érdeke kíván, Pest megye szervezéséről. Áttérek már most a czikk azon részére, mely a főszolgabirák megtartásár­ól szól, s mely úgy látszik, a támadás fő fegyvereként szerepel, miután a főszolgabírói institutiót a megye részé­ről a jelenlegi főszolgabírák irányában hozott kedvezésnek jelezi. Hibáztatja czikkíró úr, hogy az albizottság fő és alszolgabírákat javasol rendszeresíttetni, hi­báztatja azért, mert —­ mint állítja — ezen ter­vezet a törvénynyel is alig volna összeegyeztet­hető, s azon ügyek, melyeket a főszolgabíró az egész járásban intéz — katonai és közmunka ügyek — a kerületi szolgabirák által legköny­­nyebben s leggyorsabban elintézhetők volnának, — s végre felkiált, hogy a jelenlegi főszolgabí­rák kedvéért kár volna ilyen anomáliát te­remteni. A dolog ennyiben áll: Az albizottság minden járásban megállapította a kerületek számát, s e kerületek élére minde­nüvé egy külső tisztviselőt tervez, e tisztviselők egyikét azonban felruházandónak véli a főszol­gabírói czimmel és fizetéssel azért, mert ezen tisztviselő egy nagyobb terület (járás) katona és közmunka ügyeivel bízatnék meg, melyek mint­egy reservált tárgyai a szóban forgó tisztviselő­nek (főszolgabírónak); e tárgyak természetüknél fogva olyanok lévén, melyeket öszpontosítani épen a gyors és pontos közigazgatás érdekében szükséges. A szolgabíró azonban saját hatáskörében egészen független a főszolgabírótól, ez vele nem rendelkezik, egyenes összeköttetésben áll az alis­pánnal, innét veszi közvetlen utasításait, egye­nesen ennek — illetőleg a megyének — felelős, s ellenében az alispánhoz történik a fellebbezés, — mig a főszolgabíró saját kerületére nézve az összes közigazgatási, — s a katona és közmunka ügyekben az egész járásra nézve az első fórum. így állván a dolog, tekintsük meg közelebbről czikkiró úr azon állítását, hogy a tervezetet a törvénynyel alig lehet összeegyeztetni; idézem a köztörvényhatóságokról szóló törvény 61. §-át, épen azt, a­melyre ő is hivatkozik, épen azon szavakat, melyekkel állítását ő támogatja: „a szolgabíró a járás első tisztviselője, felügyel a hatósága alatt álló községekre és gyako­rolja azon jogokat és teljesíti azon­ kötelességeket, melyeket a törvény és sza­b­á­l­y­r­e­n­d­e­l­e­­tek reá ruháznak.“ Mutasson nekem czikkíró úr, akár a megyék, akár a községek rendezéséről szóló törvényben olyan pontot, mely világosan kimondaná, hogy a katonai és közmunka ügyek más elnevezésű tisztviselő által nem végezhetők, csak egyedül a kerületi szolgabíró által — és én megadom magamat; de midőn a hivatkozott" törvény fen­tebbi szavai a hatáskörnek szabályrendeletekbe való körülírását i­s kilátásba helyezik, ha a megye szabályrendeletileg elhatározza, hogy a katonai és közmunka­ügy a járási főszolgabí­rák teendői közé soroztassék, — nem állhat meg czikkíró úr magyarázata, mert épen a tör­vény és ebből vont logikai következtess c­áfol­­ja meg. Vagy talán a járási és főszolga­bírói elnevezések ellen van kifogása, itt ismét utalok a törvényre, mely széltében hosszában használja a járási kifejezést, s egy szakaszában világosan kimondja, hogy a hagyo­mányos elnevezések fentarthatók. Fentebb körvonalaztam a szolgabíró függet­lenségét a főszolgabírótól, s kimutattam,hogy az saját hatáskörében teljesen koordinált állás a főszolgabíróéval. — Nagyon téved tehát czikk­író úr azon kitételével, hogy a főszolgabíró az alispán és szolgabíró közé, mint külön hatóság ékeli be magát, a­minek az lesz következménye, hogy a közigazgatást nem hogy gyors­taná, hanem hosszadalmasabbá teszi, m­e­r­t a f­ő­­szolgabíró úgy, mint a szolga­­la­iró saját teendőire nézve egye­nes összeköttetésben, egyenes felelőséggel van az alispánhoz illetőleg a megyéhez. Vizsgáljuk már most azt, hogy szükséges-e a katonai és közmunka ügyeket egy kézben t. i. főszolgabíróéban összpontosítani. — Nem mara­dok meg az apodictikus állításnál, hanem igyek­szem azt be is bizonyítani. Lássuk a katona ügyeket és illustráljuk pél­dával : a kecskeméti járás­­egy sorozó kerü­letet képez, közigazgatási kerület terveztetik benne három; kérdem már most: nem czél­­szerűbb-e egy emberre bízni azt, hogy gondos­kodjék, miszerint az ujonczozás idejére a had­kötelesek az egész sorozó járás területéről meg­jelenjenek ? nem helyesebb-e az egész sorozó járás felszólamlási ügyeinek intézését egy em­berre bizni akkor, midőn az egész sorozó járás részére csak egyszer s egy helyen jön össze a polgári és katonai bizottság ? lehet e a sors­húzást, mely az egész sorozó járás­ra kiterjed, több ember által több kerü­letben végeztetni ? okos eljárás volna-e ugyan­azon sorozó járás avató íveit annyi felé szedni szét, a­hány közigazgatási kerület szükséges? Feleljen ezekre czikkíró úr, én azonban azt hi­szem, hogy az általam felvetett néhány kérdés már maga felelet. Lássuk a közmunkát. E tárgynál még szük­ségesebb a járások fentartása. Elismert dolog, hogy főképen közmunkarendszerünk jelen elkor­hadt állapotában — értem a természetbeni le- szolgálást és az önkénytes megváltás rendszerét — sokkal czélszerű­bb az olyan kezelés, mely­nek hatása egy nagyobb vidékre terjed ki, mert az erő oda fordíttathatik, a­hol az épen szük­séges. Pest megyében a közmunka­ügy élén jelenleg is a főszolgabirák állanak,minden járásnak meg van a maga úti alapja, mely az illető járás vált­­ságpénzeiből alakittatik, az egyik járás lakossá­ga jobban felfogja érdekét s közmunkáját leg­nagyobb részt igyekszik megváltani, a másik kényelmesebbnek találja, ha természetben dol­gozza le, azaz legnagyobbrészt elpipázza úgy, hogy a temérdek erőnek alig van látszata, és az eredmény az, hogy míg az egyik járás útialapja közel 30.000 forint­ból áll, a másiké alig 2000 frt. Már most oszszuk a megyét még több részre; az egyik kerület meg fogja váltani, a másik nem; az egyiknek van utialapja, a másiknak nincs ; s mi lesz az ered­mény­e az , hogy ha egy olyan kerületnek kell hidat csináltatni, melynek utialapja épen nincs vagy igen korlátolt, nem lesz pénze reá, s a közlekedés fennakad, míg most az olyan járás is, melynek aránylag jelentéktelen úitalapja van, úgy a­hogy segíthet magán. Ezt pedig a megye magától nem orvosolhatja, mert ezen csak a jelenlegi közmunkarendszernek gyökeres reformja segíthet, az t. i., ha adó­alap­ra fektettetik ; ez az országgyűlés dolga, a­mit a megye már régen kérelmezett is. A megye leg­feljebb azt tehetné meg, hogy a járások útalap­jait összefoglalná, ez meg a legszembeötlőbb igazságtalanság volna, mert épen azt a vidéket sújtaná vele, mely a tömeges megváltás által igyekszik jó közlekedési eszközökre szert tenni. De tekintsünk a megye területének egy részén átvonuló védgátakra, melyek több szolgaidrós ke­rületet fognak érinteni,nem jobb-e, hogy veszély idején a szükséges erő és pénz feletti rendelke­zés egy kézben van, mintha többfelé elágazó,s ta­lán homlokegyenest ellenkező intézkedések tör­­ténnének ? Ki rendelkeznék a járási mérnökkel? minden szolgabiró ? gyönyörű gazdálkodás volna ! egyik ide tűzne neki terminust, a másik amoda külde­né, meglehet egy ugyanazon napon , s a mérnök nem tudná, hova menjen, melyik utasítást kö­vesse. Vagy talán minden szolgabirói kerületre adna czikkiró úr egy mérnököt ? s minden olyan tiszt­ A HON TÁRCZÁJA. Az „önképző körök“-ről. (..) Szerencsénk van, a „középtanodai tanár­egylet“ közgyűlését illetőleg, a „Reform“ egyik vezérczikkirójával nem lenni egy véleményen. E vezérczikkíró azt mondja: „meddő volt az egész közgyűlés, csak beszélni tudtak, cselekedni nem.” E pálcratörésben j­ogosutlan követelés rej­ük, miután a tanárgyűlés nem törvényhozás, mely­től bevégzett reformokat várhatunk, hanem csu­pán oly tanácskozó testület, melynek ereje esz­mecserékben s vitatárgyak megállapításában fekszik, s mely (valamint a jogászgyülés is) csak hasznosaknak elismert elveket, nézeteket mond ki, s legfölebb egy-egy tárgyban emlékiratokat készíthet, „schutzbares Material“ gyanánt a kor­mány vagy törvényhozás számára. Egyéb cse­lekvési köre nincs. Ily közgyűlések hatását tehát bajos dolog a párbeszéd utosó pontja után azonnal megítélni, mert e hatás csak később nyilvánulhat, a sze­rint, a­mint az összegyűlt s egymással megis­merkedett tanárok érvényesítni törekszenek a fölmerült javaslatokat, elveket és eszméket, me­lyek közül nem egyet alkalmuk és hatalmuk van tanodáik körében azonnal életbe léptetni vagy ignorálni. Csak egyet említünk ezek közül, és­pedig olyat, mely minden gondolkodó ember előtt fon­tossággal bír, mert ez az ifjúság irodalmi neve­lését illeti, az önképző körök ügyét. Tudva van, s azért csak röviden érintjük, hogy egy fiatal tanár, ki az irodalomban is jó névvel bír, károsnak nyilvánítá az önképző kö­rök ama túlcsapongásait, (lapszerkesztést, korai irkálást a nyilvánosság számára, sat.) melyek idő előtti olcsó és csalfa sikerekkel járván, a fiatalságot a komolyabb tanulmányoktól elszok­tatják, s haszon helyett kárt tesznek. A közgyű­lés helyesli a nézetet, s valószínű, hogy jövőre a tanárok nagyobb gondot fognak fordítani az önképző körökre, melyek okvetlenül haszno­sak, sőt szükségesek is ugyan, de szabályozni kell, mint a világon mindent, hogy czéljainak megfeleljenek. S ha e felszólalásnak egyéb haszna nem is lenne, mint az, hogy a tanárok figyelmét na­gyobb és komolyabb mértékben vonja az isko­lai ifjúság irodalmi képzésére, s ha a tanárgyű­­lésen egyéb sem történt volna, (holott történt biz ott más figyelemre méltó is,) már nem lehet mondani, hogy az egész közgyűlés meddő volt. Az önképző körök hasznos voltát fölösleges fejtegetni. Minden körülmények közt, de kivált alkotmányos országban, hol soknak és sokfélét kell írni vagy szónokolni, az irodalmi és szép­­tani képzettség a műveltség egyik elengedhetlen kelléke. Nem csak az íróknak van szükségük ízlésre és irályra, formaérzékre és a szép iránti fogékonyságra, hanem mindenkinek, ki a nyil­vános vagy társas életben jelentős számot kíván tenni.­­ e kellékek korai elsajátítására kell hatni az iskolák önképző köreinek, s ha erre kellőleg hatnak, akkor valóban oly intézményt képeznek, mely különös figyelemre méltó. E „körök“ folytonos működéséről bírálatot mondani így távolról igen bajos, de ha a kia­dott „Évkönyvek“ az évi működés hű tükrét képezik, (pedig egyéb czéljuk és feladatuk nem lehet,) akkor mégis kötelességünk bírálatot mondani róluk, mert ez „Évkönyvek“ legna­gyobb része azt bizonyítja, hogy önképző kö­reink nem azok, a­miknek lenniök kellene, mert áldatlan egyoldalúságban szenvednek, mester­kélt versifikálás és nem komoly irodalmi kép­zés fészkei, és hogy ennélfogva a tanárok (ke­vés helyet kivéve)nem igyekeznek ez önképző mű­ködést szabályozni, kijelölve a jó irányokat s a munkálkodás sokféleségét a hivatások és képes­ségek különbözései­ szerint. S ez nagy mu­lasztás, annál is inkább, mert a fiatal tanulók magukban annál inkább hajlanak az egyoldalú belletrisztikai munkálkodásra, mivel ez náluk a dolog könnyebb végét képezi, s a végett, hogy „Ö“-t néhány rögecses versszakban, obu­gát rí­mek pengetésével megénekeljék, bizony kevéssé kell törni a fejüket. Már pedig az ily évkönyvekből ép azt szeret­nék látni, (miután csak ebből volna igazi haszon), hogy a körök tehetséges, ifjú tagjai az irodalom­mal alaposabban foglalkoznak, s ismernek és ismertetni tudnak oly írókat is, kiktől ízlést, stylt és formaszépséget tanulhatnak. Ennek azonban kevés nyoma van a most kiadott „Év­könyvekében. A bajai még legkielégítőbb e tekintetben, mivel ebben több fordítást talá­lunk (bár csak kis adagokban) külföldi jelesb­irók műveiből is, mi azt bizonyítja, hogy ez ifjak két vagy három nyelvet is értenek, s így már­is kulcsuk van a világirodalom több kincstárához. Mint jellemzőt, meg kell említenünk azt is, hogy e fordításokkal foglalkozott bajai ifjaknak majd mind német és pedig izraelita német nevük van. A pécsi és kassai évkönyvek is arra mutatnak, hogy ott jó és buzgó tanárok irányadásai szerint szoktak munkálkodni. Sajnos ellenben, de tény, hogy a protestáns iskolák „önképző“ évkönyvei kevésbbé felelnek meg az igényeknek. Ezekből csak azt látjuk, hogy az ifjak szeretnek zsenge versekben csicse­regni s próbálnak novellákat irogatni, a­nélkül azonban, hogy akár a verselési technika, akár némi lélektani tanulmány elsajátításáról tenné­nek tanúbizonyságot. Pedig ép a protestáns isko­lákban kellene a haladás nagyobb nyomait mu­tatni föl, miután ezeké az érdem, hogy önképző köröket először alakítottak. A mulasztás azon­ban főkép a tanárokat terheli, mert az ifjakat kimenti fiatalságuk, mely oly könnyen enged a „szent láznak“, a mint ők nevezik, de a minek igaz neve legtöbbször nem egyéb, mint verselési viszketeg. S e viszketeget kell a tanároknak jó irányba vezetni. Majd minden protestáns önkép­zőkör múltja mutat föl oly ifjakat, kikből utóbb az ország jeles írói, költői lettek. Sáros-Patak ifjúsága ma is büszke Erdélyi Jánosra, Szemere Bertalanra a „Parthenon“ idejéből s Tompa Mi­­hályra ; a pápaiak Petőfire és Jókaira; az eper­jesiek Sárosy Gyulára stb. Ily kitűnőségek mint­egy hagyományos vágyat keltenek mindenütt, a­hol működni kezdtek, a fiatalság nagyra törekvő lelkében. Mindegyik, kiben él a mozgató jelszó : „előre“, szeretne hozzájuk hasonló pályát törni, s a kedvet hivatásnak tekintve, fűzfavessző-pari­páikról azt hiszik, hogy az a szárnyas ló, mely a Parnasszusra ragadja őket. S hányadikban van hivatás ? Bizonyára majd mindenikben van valamire, de koránsem egyre. E különféle hivatásokat kutatni, kijelölni, a hamis útról le, s az igaz útra rábeszélni: ez volna ama derék tanárok feladata, kik az önképző körök működését szabályozzák. Ez esetben az évkönyvek nem a már szereplő írók működé­sének bágyadt utánzatát, hanem az iskolai sok­ágú törekvés érdekes tükörét képezhetnék. Ez esetben az önképző kör valódi tenyészháza le­hetne a jövő értelmiségének, s nem egy csomó „elhibázott élet“ , hamis irodalmi étvágy ke­rülne ki onnan, hanem sok jó stylista, ízléses, fogékony, irodalmilag művelt ifjú. Természete­sen, a tanároknak nem kellene sajnálni a fárad­ságot a felolvasásoktól, kritikáktól és semmi olyantól, mi buzdít és tájékoz. Egyiket a vers, másikat a komolyabb fejtegetés, harmadikat a fordítás, negyediket a szónoklat ápolására kel­lene serkenteniük, a szerint, a mint képességük csillámait észrevették. S korán hozzá szoktatni mindenekelőtt a gondolkozáshoz, ítélethez, ön­­bírálathoz, mert akkor maguknak az ifjaknak sem telnék sok kedvük zsenge lapok kiadásá­ban, szépirodalmi szerkesztők korai ostromlásá­ban stb. s megtanulnák a tiszta papírt megtűrni maguk előtt akkor, ha nincs gondolatuk vagy hangulatuk. Igyekeznének tanulmányaik tükörét adni, fordítva az ó és új világ jeleseit, s utánzoit népdal és szerelmi ágaskodás helyett kapnánk tőlük ma egy ódát Horatiustól vagy egy szónok­latot Cicerótól, holnap egy chansont Beranger­­től vagy egy essay-töredéket Macaulaytól. S nem csak a szülők örvendhetnének, s hanem min­denki, hogy ime, fiaik mennyire jó példányokon tanulják az­ ízlést és irályt, értve idegen nyelve­ket, s jól írva az anyait! S ismertetnék bővebb mértékben, mint n­őst, régibb hazai íróinkat, tanúságát adva a magyar irodalom ismeretének, s bizonyára e kedvencz tantárgyakból is igye­keznének egy-egy kis komolyabb munkát ösz­­szeállítani, talán oly forrásokból, melyek az is­kolai stúdium szűk körén kivül esnének.Szóval, nem korai meddő hiúság, hanem az önképzés komoly becsvágya szolgálna iránytűjük gyanánt. S e komoly becsvágy fölébresztése képezi­­a tanárok föladatát, s ha ez irányban a tanári köz­gyűlésen fölmerült kérdés jól hatott, akkor re­mélnünk lehet, hogy pár év múlva az önképző körök sokkal különb évkönyvekkel fognak mű­ködésük iránt figyelmet ébreszteni, mindeddig, nem törekedve valamennyien a költők babérjára, kikről egy olasz író jól mondá : „dicső nép, mi­dőn nem nevetséges, s nevetséges, midőn nem dicső“ , hanem kimutatva képességeiket és ta­nulmányaikat különféle irányban, s reményt adva, hogy a jövő nemzedékek a nyilvános élet minden ágában az ízlés több finomságát, a nyelv alaposabb ismeretét, a kifejezések nagyobb sza­batosságát s a formák művészibb érzékét fogják bírni, mint a mai világ igen sok szereplő, irkáló és szónokolgató egyénisége. De e czél elérésére nem áldatlan verifikálásra, hanem igazi becs­vágyra és korán kezdett komoly tanulmányra van szükség.

Next