A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1876-05-04 / 103. szám
mány között egyikeként a legelső megállapodásoknak egy vám tariffa jött létre, mely néhány gyártmányra, nevezetesen a szövőipar köréből és némely nyersanyagra fölemeli a vámot. Továbbá a fogyasztási czikkek egész sorozatára oly magasra emeltettek a vámok, hogy abból mintegy 10 milliónyi összbevétel származik. A vám restitutio kérdésében az osztrák kormány engedett a magyar követeléseknek, de erre vonatkozólag nem a magyar, hanem az osztrák kormány által ajánlott megosztási kulcs fogadtatott el. A fogyasztási adók kérdésében a magyarok lemondottak követelésekről. Végül a bankkérdés elvileg oly módon oldatott meg, hogy az összmonarchia jól felfogott érdekeinek megfelelőleg, a pénz- és bankügy egy része megtartatott. A magyar követeléseknek annyiban tétezik elég, hogy Pesten egy bankigazgatóság alakíttatik kiterjedt praerogativákkal s csak a bank központi igazgatásának néhány főbb pontja tartatik meg. E szerint az érczalap is a bank osztatlan birtokában marad s a bank tetszésére hagyatik, hogy a magyar kormánynyal megállapodásra jusson az iránt, hogy az érczalapnak egy része esetleg Pesten deponáltassék. Az egységes bankjegy, egységes érték és az érczalap egységének elve tehát fen van tartva , az érték különbségeknek végzetteljes eshetősége magyar és osztrák jegyekben ki van zárva « A régi »Press« ezeket mondja: »Hogy ki lett a tárgyalásban és a kiegyezésben a győztes, azt csak később fogjuk határozottan megtudni, mikor a megújított kiegyezés kiállandozta az évek próbáit. Annyi azonban bizonyos most is, hogy az összi állami, a birodalom érdekközösségének eszméje került ki győztesen a heves tusákból. És az összes állammal nyert annak minden egyes fele ; végtelenül sokat, ha az eredményt összehasonlítjuk amaz állapotokkal, melyek egy közgazdasági különválásból következtek volna; keveset, ha egoista és cauvinisztikus követelések szempontjából mérlegeljük, melyek innen is túl is a Lajthán fölhangzottak. Mindkét félnek áldozathozatalra kellett szánnia magát. A magyar minisztereknek is dicséretére válik, hogy a végsőig megtettek mindent az általuk képviselt érdekek érvényre juttatására s végül csak azon meggyőződésnek engedtek, hogy több elérhető absolute nem volt, hogy úgy a birodalom, mint szűkebb hazájok érdekei mérsékletet parancsoltak. Nem a kormányférfiak személykérdéséről, nem a Lajthán inneni, vagy túlsó parlamenti többségek pártkérdéséről volt szó. Ezt meg kellett oldani és meg is oldatott. Hogy épen parlament az is kormányok által oldatott meg, melyek oly nagy többségek fölött rendelkeznek, minővel előttök egy kormány sem, egy oly szerencsés körülmény, mely az alkotmányos rendszernek a bizdalom mindkét felében való megszilárdulására többet fog tenni, mint bármely más esemény. Ha az új kiegyezés is törvénnyé lesz, elmondhatjuk majd, hogy az alkotmányosság Ausztriában, szerencsésen kiállott minden veszedelmet és megpróbáltatást.« A »Tagespresse« így nyilatkozik : Az 1 867-ki kiegyezésnél nem kevésbé fontos a mostani. Ha az akkori kiegyezés biztosította nekünk a politikai békét benn, ez biztosítja a közgazdaságit. A vámterület külön szakításáról többé nem lesz szó. 1886-ban a vám- és kereskedelmi szerződés megújítása ebéd után kedélyes társalgás közben fog megtörténni. Előreláthatólag a magyar lapok a magyar és az osztrákok az osztrák kormány hallatlan vereségeiről fognak elmondani nagy hangú szavakat, míg az illető kormányok a parlamentek előtt sokat fognak tudni beszélni a megbecsülhetlen győzelmekről, — holott sem vereségek, sem győzelmekről nem lehet szó, csak az érdekek kiegyenlítéséről. A magyar miniszterek azon öntudattal térhetnek vissza, hogy nagy szolgálatot tettek hazájuknak , nevezetesen Tisza K. annak adta bizonyítékát, hogy becsületes czélzatokkal viseltetik azönálló közjogi rend iránt. Ezáltal elenyésztette a bizalmatlanságnak még árnyékát is, mely eddig őt léptennyomon követte.A eső sirkápolna helyén fog felállittatni. A vonatkozó részletesebb térrajzok, a lejtmérési adatok és a talajviszonyok kimutatásának kiszolgáltatása iránt a pályázni óhajtók a Budapesten székelő mérnök- és építész-egyesülethez (Budapest, V. kerület, Dorottyautcza 14. sz.) fordulhatnak. II. A síremlék külalakja. A síremlék, melyben az elhunyt földi maradványai fognak nyugodni, szabadon, nyílt helyen állandó ültetvénynyel czéloztatik körülvetetni. E síremléknek tulnyomólag építészeti jelleggel kell bírnia. A stylra nézve pályázni óhajtó művésznek teljes szabadság engedtetik. A síremlék belsejének tervezetére is kellő gond fordítandó. III. A síremlék anyaga. Az emlékmű állandóságára való tekintettel, a felhasználandó anyagnak a legtartósabb minőséggel kell birnia. Az épület külsejére a kőnemek közül a szenit, porphyr, gránit és a tömör homokkő, a márványnemek közöl, kizárólag a kemény carrararai márvány, ellenben a mű belsejében a nemes márványfajok bármelyike alkalmazható. A küldíszitésnél a bronz sincs kizárva. IV. A költség. A siremlék felállításának költsége a százezer frtnyi osztr. ért. összeget (250,000 frank) meg nem haladja. V. A pályázat módozatai. Kívántatik a siremlék tervezetének alaprajzmetszete, és homlokrajza, átalános költségvetéssel. Az alaprajzok 2 centiméter — 1 méter, a homlokrajzok 4 centiméter — 1 méter mérléptékben készüljenek, elegendőnek tartatván a homlokrajznak körvonalas modorban feltüntetése (contour Zeichnung) a tervezetnek ezen felül netán még más, esetleg távlati rajzban való külön bemutatása a pályázó művész tetszésétől függ. A benyújtandó pályaművek jeligével látandók el, és a mellékelt hason jeligét mutató zárt boríték a művész nevét és lakczímét tartalmazza. Külön kikötések tekintetbe nem vétetnek és a szabálytól eltérőleg, vagy a határidő elmúltával beérkező tervezetek a pályázatból kizáratnak. VI. A határidő: A szabályszerűen felszerelt pályaművek folyó 1876. évi szeptember hó 1-éig bezárólag az országgyűlés képviselőházának irodájába Budapestre czímezve beküldendők. A pályázat eredménye hat héttel a pályaművek nyilvános kiállítása után kellő módon közzé tétetik. Az országos bizottság, mielőtt a pályázat eredménye fölött véglegesen döntene, bel- és külföldi szaktekintélyek véleményét kérendi ki. VII. A jutalomdij. A pályaművek legjelesbjeinek jutalmazására három rendbeli pályadij tűzetik ki, mely dijak az illető szerzőknek a pályázat eredményének kihirdetése után azonnal ki fognak adatni. Az I-ső dij 2500, a II-ik dij 1500, a IIl-ik dij 1000 franc aranyban. A jutalmazott pályaművek tulajdonjoga a bizottságra száll át. A bizottság a dijkoszorúzott tervezet kivitelére magát nem kötelezi. Ellenben a pályanyertes művész, ha műve a kivitelre elfogadtatnék, a szükséges részletrajzokat, a Hamburgban megtartott németországi XV. mérnök- és építész-congressus által megállapított díjtételre (V. pont) mint maximális százalékra való tekintettel, utólagos egyezség útján megállapítandó külön díjazás mellett elkészíteni, s művén a bizottság által esetleg kívánt módosításokat megtenni tartozik. (A franczia s német nyelvű hirdetmények legközelebb szintén meg fognak jelenni az illető szaklapokban.) Kelt Budapesten 1876 év april hó, az országos siremlék bizottság nevében Gorove István s. k. bizottsági elnök. Baross Gábor s. k. bizottsági jegyző. Pályázati hirdetmény. A magyar országgyűlés által kiküldött bizottság Deák Ferencz síremlékének tervrajzára ezennel átalános pályázatot hirdet, melyben résztvenni a bel és külföldi művészek egyaránt vannak jogosítva. A lényegesb tudnivalók és feltételek a következőkben foglaltatnak: I. A síremlék helye. A síremlék Budapest főváros területén fekvő kerepes-úti köztemetőben, a második kapuval szembe Az állami vasutak kérdése Németországon. A porosz képviselőház több napi vita után elfogadta a törvényjavaslatot, hogy a poroszországi állami vasutak, a német birodalomnak adassanak el. A majoritás, mely e törvényjavaslatot elfogadta, oly csekély volt, mint Bismarck régóta nem látott. Pedig megjegyzendő, hogy e terv Bismarck kedvencz eszméje. A kezdet tehát megvolna arra, hogy az egyes német vasutak birodalmi vasutakká tétessenek. E feladatot megoldani azonban nem lesz könnyű feladat ; még csak egy eladó van; a többi német államok hátra vannak, s nagy kérdés: lehetséges lesz-e ezeket rábírni arra, hogy kövessék Poroszország példáját. És azután jön a másik nagy kérdés: vájjon a birodalom készséggel elfogadja-e az ajánlatot, megveszem annak — én igazi barátságnak, valódi felebaráti szeretetnek nézem azt. Némely emberek minden megfontolás nélkül jutnak következtetésekre — ön ezt észrevette?« »Oh igen,« szólt a segéd kissé megzavarodva, nem tudva: biztatásnak vegye-e ezt vagy az ellenkezőjének, »oh valóban ezt gyakran észrevettem, nagysád.« »Meggondolás nélkül tesznek ízetlen következtetéseket. Némelyek például különösnek tartanák azt, hogy mivel ön most felfedező ízlésénél és ártatlan lelkesülésénél fogva, mely életkorában természetes, vampírokban és bábamesékben gyönyörűséget talál, azért mindjárt azt higyje, hogy ezekben egy idősebb személynek is gyönyörködnie kelljen — de én ezt egyáltalában nem tartom különösnek — tökéletesen természetesnek tartom — önnél. És egyszersmind barátságosnak. Ön, úgy látom, nem csak mély gyönyört talál bármi csekélységben, mely az irodalmi téren önt megragadja, de örömmel kész is ezen gyönyörét másokkal megosztani, és ez, azt tartom, nemes és szeretetre méltó tulajdonság. Azt hiszem, nekünk minnyájunknak meg kellene osztani örömeinket másokkal, s megtenni a lehetőt, hogy egymást boldogokká tegyük; nemde ön is így gondolkozik ?« »Oh, igen, oh, igaz, valóban. Igen, nagysádnak tökéletesen igaza van.« De ekkor a segéd már félreismerhetetlenül kényelmetlenül kezdé magát érezni, daczára Laura bizalmas beszédének és csaknem rokonszenves hangjának. »Igen, valóban. Sokan azt hihetnék, hogy az, amit egy könyvárus — vagy tán segéde — az irodalomról, mint irodalomról tud, ellentétben ennek áruminőségével, nehezen szolgálhatna tájékoztatásul egy felnőtt személynek — a szellemi táplálék megválasztásánál — nem szólok a csomagoló papirosról, tyúkról, és effélékről. De én soha nem vagyok e nézeten. Érzem, hogy ön minden nekem felajánlott szolgálatát jó szívvel kínálja, és én hálásan megköszönöm, mintha az rám nézve a legnagyobb jótétemény volna. És valóban hasznomra is van, hasznomra kell lenni. Nem is lehet másképen. Ha ön megmutat nekem egy könyvet, amelyet elolvasott — nemcsak felületesen átlapozgatott, de elolvasott — és ön azt mondja, hogy gyönyörködött benne és elolvasá háromszornégyszer,akkor én tudom,hogy milyen könyvet kell — « »Kérem! —k—« »Kerülnöm. Igen valóban. Azt hiszem, e világon minden értesülésnek hasznát vesszük. Egyszermás szor utaztam vasúton — és ott, mint ön tudja, a vándor-könyvárus végignézi az embert a szemével és aztán gyilkosságról szóló könyvet ad a kezébe, ha a jámbor keresztényi olvasmányokat szereti, vagy Tupper vagy Arthur T. S. szótárát, ha a költészet kedvelője, vagy egy füzet bosszantó tréfát vagy az amerikai miscellaryt, ha rendkívüli ellenszenvvel viseltetik az irodalom ezen szívkövérítő kinövései ellen — éppen úgy, mint egy bőbeszédű jóakaró úriember egyik-másik könyvkereskedésben. — De lám, hogy elbeszélgetek itt, mintha az üzletembereknek nem volna egyéb dolga, mint egy nő beszélgetését hallgatni. De ön meg fog bocsátani, mert megfeledkeztem magamról. És meg fogja engedni, hogy még egyszer megköszönjem segítségét. Én sokat olvasok és majd minden nap be fogok ide jönni, és sajnálnám, ha azt gondolná, hogy én csak sokat beszélek és keveset veszek. Szabad kérdenem, hogy áll az idő? Ah, huszonkét percz. Köszönöm szépen. Meg fogom igazítani órámat ez alkalommal.« De úgy látszik, nem volt képes óráját kinyitni. Ismételve megkísérte, de hasztalan. Erre a segéd megkérte, reszketve a vakmerőség felett, hogy segítségére lehessen. Sikerült neki. Önelégültségtől sugárzott, a nő örvendő arczának és csábos szavakba foglalt köszönetének befolyása alatt. Aztán még egyszer pontosan megmonda az időt, és vigyázva nézte, hogy forgatja lassan a mutatókat, míg a kellő helyet baj vagy életveszély nélkül eltalálta, és azután olyan boldog volt, mint egy férfiú, ki embertársát nagy veszedelemből kiszabadítá, s hálát adott istennek, hogy nem élt hiába. Laura még egyszer köszönetet mondott neki. Szavai kellemes zeneként hangzottak az ifjú fülébe. De mik voltak az elragadó mosolyhoz képest, mellyel egész testrendszerét elárasztá! Midőn Laura magát meghajtva búcsút vett tőle, már nem szenvedett gyötrelmeket, mint az alatt, mig annyi szomorú pillanatig pellengére volt állítva, hanem Laurának hódítása lajstromába tartozott és boldog rabszolgája volt, és szive keleti ormai felett felvirradt a szerelem hajnala. Azon óra körül lehetett az idő, midőn a közjótékonysági appropriationalis bizottságának elnöke megszokott jelenni. És Laura az ajtó elé lépett,kémszemlét tartani. Feltekintett végig az utczán, és csakugyan. (Folytatása következik ) veszi-e a vasutakat. A szövetségtanács még nem mondta ki döntő szavát s úgy látszik, hogy a sikerre nem nagy kilátása lehet itt Bismarcknak , mert egy tizennégy tagból álló kisebbség elegendő arra, hogy a szövetségtanácsban megbukjék az előterjesztés. S hogy az előterjesztés ellenségei képesek lesznek ezen szavazatszámot összehozni az csaknem kétségen kívül áll. Az egyes országok kormányai máris kifejezték a birodalmi kancellár kívánságával ellentétes hajlamukat, nem akarnak lemondani arról, hogy nekik saját vasutaik legyenek. Az anyagi kérdések terén a németeknél megszűnik minden kedélyesség. Nagyon féltékenyen ragaszkodik ott minden város, s minden kis iparkamara is ahhoz, hogy a mi befolyása van a közgazdasági ügyek terén, azt el ne veszítse. Márpedig mindenki tudja, hogy egy vasút nagyon sokat tehet a lokális érdekek előmozdítására, vagy háttérbe szorítására. Ebből lehet kimagyarázni azt, hogy még azon magas nagy nemzeti célok, melyeket a birodalmi vasutak eszméjének előmozdítói hangoztattak, sem Szászországban, sem Bajorországban, sem Würtembergában nem találtak viszhangra, sőt még oly férfiak mint Wirchoff és a haladási párt más kitűnő tagjai a porosz kamarában is a birodalmi érdek ellen s a partikuláris érdek mellett szólaltak fel. Azt mondták, hogyha Poroszország feláldozza vasutait akkor közgazdasága megkárosittatik, mert csak azt kell tekinteni : építene-e a német birodalom Poroszországnak annyi vasutat, amennyit Poroszország magának épített. S vájjon az úgynevezett magasabb állami érdekek mellett nem szorulna-e mindig háttérbe az egyes kisebb országok külön speciális érdeke ? Hogy a helyzetet világosan át lehessen tekinteni, tudni kell, hogy az egymás ellen küzdők négy külön csoportot képeznek. 1. A magán vasúttársulatok szigorúan conservativek, az a hajlandóságuk, hogy a forgalmi monopóliumot lehetőleg biztosítsák maguknak ; önrendelkezési jogukat a tarifa ügyben nem áldozzák fel, s a versenyt mindig le tudják rázni a nyakukról cartelszerződések által, aminek aztán a nagyközönség fizeti meg az árát. Ők szeretik ugyan a versenyt, de nem az olyat, a minőt a kereskedő közönség kíván, hanem azt, mely a vasuttársulatok szövetségére s hatalmuk növelésére vezet. 2. Az állami vasúti igazgatóságokban más érdekek uralkodnak. Ezek a versenyt mindenáron meg akarják törni, de nem az által, hogy egy uralkodó közegnek rendeljék magukat alá. Ők csak azt akarják, hogy saját államukban legyen egység a vasúti ügyekben, a szövetséges országokban nem bánják, ha fennmarad is a versenyküzdelem, sőt ezt még saját országos érdekük oltalmára szolgálónak is tekintik. Az önálló tarifarendelkezésről való lemondást pedig a teljes abdicatióval egyenlőnek veszik. 3. A birodalmi bankrendszer képviselői a vasúti kérdést egyszerűn hatalmi kérdésnek tekintik. Aki az összes németországi vasutak felett rendelkezik, az hatalmasabb ur, mint aki a mostani Németországnak parancsol; azt tartják, hogy a szövetséges állam vasutai által centralizált állammá válik s hogy a közgazdasági téren ép úgy nagyobb hatalmat képeznek a vasutak egyesítve, mint midőn a sok kis államok hadserge eggyé tömörül. Ha egyszer a vasutügy központosítva van, akkor az egész birodalom forgalmi életének is egy oly centruma lesz, ahova minden közgazdasági törekvés gravitális. És végül ezekkel szemben áll a negyedik csoport, mely a vasutak egyesítését nem politikai, hanem tisztán a közgazdasági, a commertialis érdek szempontjából kívánja. A főfelügyeleti jogot ők is a mindent szabályozó birodalmi közegnek kívánják ugyan átengedni, de a tarifa kérdése fölött a hatalmat szerintük minden egyes államban egy oly tanács intézze, melyben minden egyes érdekelt társulatnak szavazata legyen. A központi hatalommal való visszaélést vasútügyekben sokkal veszélyesebbnek tartják ők, mint a mostani zilált állapotot. Elképzelhető ezek alapján, hogy a porosz képviselőházban minő ellentétes érdekek, kézpontok és törekvések lettek a vita folyamában előtérbe hozva. A »N. Fr. Pr.« azt mondja, hogy a szavazás eredménye nem prejudicál egyik iránynak sem , mert senki nem mondhatná meg, váljon a többség a vasútügy centralizációjában a nagy complexumok igazgatásában csakugyan feltalálni véli-e azon eszközt, mely által a jelen nagy bajain segíteni lehessen. Maga a vita is nagyon zilált volt. Camphausen és Achenbach elutasíták maguktól azon gondolatot, mintha a magánvasutakat megvétetni szándékoznának. Friedenthal miniszter ellenben egy olyan beszédet tartott, melyből azt lehet következtetni, hogy ő a tiszta állami vasutrendszer mellett van. Azonban bárminő legyen a tárgyalás lefolyása által előidézett külső hatás, s az ügy továbbfejlesztésére mutatkozó kilátás, annyi bizonyos, hogy a hozott határozat nem puszta formalitás, hanem annak, ha ténnyé válik, már magában véve is messzire kiható hordereje van. Mert a birodalmi hatalom ezáltal egyszerre oly nagy hódítást tesz, aminőt fegyver által sem lehetett volna egykönnyen kiküzdenie. A porosz tiszta állami vasutak hossza 4100 kilométer, az állami üzletben levő társulati vasutaké 2470 kilométer, ezekben együttesen pedig 600 millió tallér tőke van beruházva. Ha már most a birodalom kezébe kapja ezen complexumot, oly hatalmat képezend, mellyel minden egyes szövetségi kormánynak nagyon számot kell vetnie; s a birodalmi főfelügyelet joga a praxisban egészen másféle teend ekkor, mintha a birodalmi hatalom kezében nem volnának vasutak. A táviratok mint a tulajdonjog tárgyal. A távírdának, részint mint az egész polgárosult világon elterjedt önálló közlekedési intézetnek, részint mint a vasúti közlekedés nélkülözhetlen segédtényezőjének a közéletbe vágó jelentősége olyan nagy, miszerint az átalánosoktól sok tekintetben különböző jogviszonyainak rendezése czéljából távirdai törvények és szabályok hozattak, el annyira, hogy mai nap külön távirdajogról már úgy lehet értekezni, mint bányajogól, váltójogról vagy egyéb speciális jogról. A távirdajogban foglaltató törvényeket és szabályokat, valamint azoknak részint közjogi, részint magánjogi természetét most nem taglalgatva, ez alkalommal csupán a magyar táviratozó közönség számára némely, a távirdajogba vágó kérdéseknek a hazai magánjog szempontjából való fejtegetését kísérlem meg és felhívom az érdekeltek figyelmét a napjainkban fejlődő távirdajogra, mint egészen modern intézményre. A táviratokra vonatkozó tulajdonjog fejtegetését megelőzőleg, nézzük, hogy kinek van igénye a magántáviratokhoz, miután azok hivatalban feladattak s onnan rendeltetésük helyére továbbittattak. Arra nézve távirda rendszabályaink nyomán a következő felvilágosítást kapjuk: A távirat feladásával, annak szerzője ezen iratát vagyis az eredeti táviratot az abban foglalt levelezési titkokkal együtt a távirdaintézetre bízza. Azután az eredeti táviratok az egyes állomásoktól hónaponkint a közp. távírdai számvevőséghez, a díjszabásra és helyes kezelésre vonatkozó felülvizsgálat végett beküldetnek. Itt az Európán belüli táviratok eredetijei, illetőleg átmeneti, felvételei keltük napjától számítva 6 hónapig, Európán kívülre szóló s onnan jött táviratok 18 hónapig őriztetnek s aztán hivatalosan megsemmisittetnek. Az igy beküldött táviratokra nézve tehát a levéltárnoki tisztet a kereskedelmi minisztériumhoz tartozó központi távirdai számvevőség végzi. A megőrzési idő tartama alatt az eredeti táviratok megtekintése vagy htv. másolataik kivétele, rendszerint csak a magukat kellően igazolni tartozó feladó és czimzett feleknek vagy erre külön meghatalmazást felmutató megbízottaiknak, a távirat, helyi idő — adatainak bemondása után, — van megengedve. A táviratokat kezelő hivatalos személyzet azok tartalmát, hivatali esküvel tett fogadalom szerint, mély titokban tartani köteles. A táviratok megtekintésére, illetőleg kiadására vonatkozó kivételekül megemlitendők: 1) hogy bűnesetekben a vádlott egyének és harmadik személyek közt váltott táviratok, mig őrizetben vannak, a fenyitő biróság ebbeli határozata és a közp. táv.igazgatáshoz intézendő megkeresése folytán a kir. ügyésznek akár eredetben akár másolatban hivatalos használatra kiadatnak ; 2) polgári perekben, ha valamely távirat másolata a bíróságnak bemutatva lett s ennek alapján kéretik a perrendtartás illető szabványa értelmében az eredeti távirat közlése ; 3) ugyanitt megemlítendő a táviratok kézbesítésére vonatkozó azon kivétel, hogy törvénykezési gyakorlatunk szerint a csőd alá jutottnak szóló táviratok, úgy mint a postán érkező levelek is, ha a csődbíróság szükségesnek találja az ő megkeresése folytán nem az illető vagyonbukott czímzettnek, hanem a kinevezett tömeggondnak kézbesítendők. A gondnok a táviratok és levelek tartalmát elolvasás után a bukottal közli s ha a tömegre nem vonatkoznak, azokat neki ki is adja. Amint az előbb írtakból kitetszik, az eredeti táviratokra vagy hiv. másolataikra a czimzettnek épen úgy, mint a feladónak, saját használatára egyformán van igénye. Attól azonban lényegesen megkülönböztetni való a feladónak, mint szerzőnek a táviratokra vonatkozó tulajdonjoga, mert miután az 1861. évi országbírói értekezlet kijelenté, hogy az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvények oltalma alatt áll, igénytelen véleményünk szerint ez oltalmat hazánkban a távirat feladója mint szerző bízvást igénybe vehetné, ha ugyan e részben elmeszüleményei irodalmi vagy egyéb maradandó becset, illetőleg más tekintetben jelentőséget bírnak. Ezek előre bocsátása után annak ismertetésére, hogy mily sajátlagos tulajdonkereset tárgyai lehetnek a táviratok, a New Yorkban megjelenő »Journal of the Telegraph« legutóbbi száma nyomán közlöm a következő tanulságos jogi esetet: New Yorkban ugyanis az »Associated Press« nevű társulat a világ minden részében, nevezetesen Európában ügynököket tart a végett, hogy azok a számára a nagyobb pénzpiaczokon jegyzett tőzsdei árfolyamokat s egyéb kereskedelmi s gazdasági híreket áttáviratozzák. Nevezett társulat e táviratokat »külföldi pénzügyi hírek« (foreign financial news) czímen az amerikai hirlspóknak és más megrendelőknek, előfizetőknek a megszavait tetemes díjért engedte át használatra. E társulattól 1772-ben Kiernan F. nevű newyorki vállalkozó a szóban levő táviratoknak, megérkezésük után 15 perezre való kizárólagos használati jogát megszerezte ugyancsak a fent említett czélból t. i. hogy azokat a nála e végre megrendelést tevő hírlapoknak és más előfizetőinek pénzért átengedje. Kiernan előfizetői közt volt egy Abbott E. nevű egyén, ki az »Associated Press«-el versenyző »M. Quotation Telegraph Company ® ügynökeként az említett előfizetés útján megkerített táviratokat ez utóbbi társulatnak, melynek szolgálatában állott, haladéktalan további használatra engedte át. Így történt, hogy a M. Quotation Teleg. Comp, melynek az említett versenytársához hasonló üzletköre és saját távirda-hálózata van, előfizetőinek sokkal jutányosabban és csaknem egyidejűleg küldhette meg a többször említett táviratokat, melyek összegyűjtése, megszerzése, mint a föllebbiekből következtethetni, külön ügynöki fizetések és a drága kábeldíjak az »Associated Press«-nek illetőleg Kiernan F. nevű jogutódainak tetemes költségbe kerültek. Ennél fogva Kiernan magát jogaiban megrövidítve érezvén, a Quotation Telegr. Comp. és ennek Abbott F. nevű ügynöke ellen táviratainak jogellenes használása miatt, illetőleg azok ilyetén továbbterjesztésének eltiltása végett pert indított. Egy newyorki főbíróság e vitás ügyet érdemlegesen eldöntvén, felperes kérelmének helyt adott és alperest a megjelölt táviratok tovább terjesztésétől eltiltotta és a felszámított költségekben elmarasztalta. Az indokolásból leginkább kiemelendő, hogy a bíróság a táviratokat a tulajdonjog tekintetében a postai levelekkel egyenlő természetüeknek találta, márpedig az ottani magánjognak a postai levelekre vonatkozó szabványai szerint a tulajdonjog a levél íróját s nem a czímzettet illeti, azért per analogiam a fönforgó esetben a tulajdonjog az említett táviratok feladóival érdekközösségben levő felperesnek megítéltetett. Ez esetből azon tanulságot meríthetjük, hogy jóllehet abban nem a feladó, illetőleg szerző vindikálta magának a tulajdonjogot, hanem a feladóval érdekközösségben levő s igy jogilag azzal egy személynek tekinthető vállalkozó, e tulajdonjog mégis megitéltetett a részére ; annál inkább megítélhető lenne ily tulajdon, ha ezt a feladó még gyökösebb t. i. szerzői jogczimen keresné. Ez alkalommal végül átalános tudnivalókal megjegyezzük még, hogy az eredeti távirat nem azon távirati tudósítás, mit a hírlapok saját levelezőiktől e czímen közzé tesznek, hanem amint a kezdetben előadottakból kitetszik, azon irat, mely letáviratozás végett a hivatalban feladatok, valamint hogy a távirat (telegramm) elnevezés helyett korábban fölváltva használni szokott sürgöny (depesche) elnevezés, a múlt évben Szt.Pétervárott tartott nemzetközi távirdai értekezlet ebbeli határozata szerint, értelemzavar kikerülése végett hivatalosan mellőzendő, ennek folytán a szóban levő fogalom megjelölésére a távirat szó a kizárólagosan jogosult. Garay János. A főjegyző jelenti, hogy a fővárosi gyógyszertárban a megválasztott gyógyszerésznek Urbán Józsefnek megválasztatását a belügyminisztérium jóváhagyta. Tudomásul vétetik. A közgyűlés ezután napirendre tér. A napirend első tárgya a tanács és jogügyi bizottság előterjesztése a zálogra kölcsönző üzletekre alkalmazandó szabálytervezet megállapítása tárgyában. E tárgyban az iparrendészeti bizottság a tanáccsal egyetemben már dolgozott ki egy javaslatot, mely a közgyűlésnek egyszer már be is terjesztetett. Akkor azonban a közgyűlés nem vette az ügyet tárgyalás alá, hanem elrendelte, hogy a rendkívül fontos ügyet az iparrendészeti bizottság a jogügyi bizottsággal együttesen is tárgyalja, s ezzel együtt terjesszen elő javaslatot. A javaslat fekszik most a közgyűlés előtt. Mielőtt a tervezet tárgyalás alá vétetnék, Ráth (gyáros) átalánosságban két indítványt terjeszt a közgyűlés elé. A zálogkölcsönző intézetek szabályozásával ugyanis ez intézetek száma tetemesen csökkenni fog, s így a közp. kir. zálogház forgalma is apad, azért azt indítványozza Ráth, hogy a főváros is helyezzen el a kir. zálogházba magántermészetű betéteket, mint azt egyéb intézetek, pl. a postahivatal, teszik. Másik indítványa ez: keressék fel a keresk. minisztérium, hogy igyekezzék a kir. zálogházat újjá szervezni, s minél előbb még legalább két ily intézetet létesíteni. Ezek egyike, szóló nézete szerint, a Duna jobbpartján, a másik a Terézvárosban lenne elhelyezendő. Ez indítványokat a közgyűlés később, midőn a szabályrendeletet már megállapította, vette tárgyalás alá. Tárgyalás alá vétettek ezután a beadott tervezetnek egyes pontjai. Az első pontnál, mely elrendeli, hogy az ily üzletek tulajdonosai mielőtt iparengedélyért folyamodnának, 10,000 frt biztosítékot tartoznak letenni. Tavaszi azt indítványozza, hogy 10.000 frt helyett 6000 vétessék föl a szabályzatba. A közgyűlés Tavaszi indítványát elveti. A szabálytervezet szerint az egyes zálogüzletek tulajdonosai nyithatnak fióküzleteket is, azonban minden egyes fiók után szintén 10.000 frtot tartoznak biztosítékul letenni. Ráth (gyáros) itt nagy összegnek tartja a 10.000 frtot, mivel így az alsóbb néposztálynak szükséges zálogüzletek tetemesen megfogyatkozhatnak. A közgyűlés Szabóky felszólalása után a 1 10.000 frtot fogadja el. Ráth kimondatni kívánja azt is, hogy hamis bukásban bűnösnek talált egyéneknek ne engedtessék meg zálogüzletet nyitni. Stiller azonban kifejti, hogy a zálogüzlet is iparág lévén, iparának folytatásától bármely bűnöst sem lehet eltiltani. Rath erre indítványát visszavette. A szabályrendelet részletesen intézkedik arról, hogy mily tárgyakat lehet elzálogosítani, milyeneket nem. E kérdés fölött hosszabb vita támad. A szabályzat szerint átalában zálogba szabad venni minden ingó tárgyat, mely köztulajdont képez, vagy melynek tartása tűzveszéllyel nem jár. Ráth indítványozza, hogy engedtessék meg a hivatalnokok fizetési iveit, továbbá az egyes intézetek által kiadott zálogjegyeket zálogba venni. A közgyűlés az első indítványt (a hivatalnokok fizetési ivekre vonatkozólag) elveti, a másodikat elfogadja. Ka an aggodalmát fejezi ki a fölött, hogy a szabályzat minden ingó tárgy elzálogosítását megengedi. Felemlíti, hogy fordult elő eset, midőn egy család gyermekét akarta zálogba tenni. Indítványozza, hogy csak oly ingó tárgyak legyenek elzálogosíthatók, melyek »forgalomban vannak.« Felvilágosítják, hogy a szabályzat szövegében a »tárgy« szó kizárja azon lehetőséget, hogy gyermekeket (tehát személyeket) lehessen elzálogosítani, s a közgyűlés a Kaan indítványozta pótlékot nem fogadta el Kiemeljük a szabályzatnak azon figyelemre méltó pontját, mely a zálogüzlettel űzött legnagyobb visszaéléseket szünteti meg, s melyet a közgyűlés egyhangúlag elfogadott. Azt t. i., mely szerint megtiltatik, hogy a zálogosító bizonyos időpontig az állítólag eladott tárgyat visszaválthassa, ennek lejártával azonban tulajdonjogát elveszti. Hosszas vita támadt azon kérdés fölött, hogy szabad-e a zálogra kölcsönzőnek a zálogbavett tárgyat még egyszer elzálogosítani. Ráth megengedhetőnek tartja, hogy e tárgyakat a kir. zálogházban el lehessen zálogosítani. A közgyűlés Mátyás felszólalására nagy többséggel elveti Ráth indítványát. — A zálogközvetítésekre nézve, melyek a kir. zálogház fiókjaiul tekinthetők, az határoztatott, hogy ezek a náluk zálogba tett tárgyat az elzálogosítás után azonnal tartoznak a kir. zálogháznak átadni, s az arról szóló jegyet legalább 3 nap alatt tartoznak a kir. zálogházból kivenni. A további szakaszok közül megemlítendők ezek: A zálogra kölcsönzőnek a kamatlábon kívül egyéb illetéket követelni tilos ; a kamatláb a zálogüzlet helyiségében feltűnő helyen kifüggesztendő. — A kiváltási határidő leteltével, az elzálogosított tárgyak a tulajdonosok értesítése nélkül elárverezhetők, az árverés eredményéből először a kölcsönző költségei (a kölcsönzött összeg és a kamatok) fizetendők ki; a fennmaradt összeg a fővárosi letéti pénztárban tétetik le, s ha a tulajdonos 1 évig nem jelentkezik, az összeg a szegények alapja javára fog fordíttatni. Ha a zálogba tett értékpapírok értéke időközben oly mérvben csökken, hogy a kölcsönzött öszeg veszélyeztetve van, a zálogba vevő tartozik a papír elzálogosítóját, kinek lakását és nevét az értékpapír elzálogosításakor mindig föl kell jegyezni, felszólítani, hogy a különbözetét egyenlítse ki, mit ha a papír tulajdonosa megtagad, a zálogba vevő a papírt azonal eladhatja. A szabályzatnak utolsó pontja az, hogy minden most fenálló zálogkölcsönző üzlet tulajdonosa köteles e szabályzatban foglaltaknak azok életbe lépése után 30 nap alatt eleget tenni, a mit ha elmulaszt, üzlete azonnal bezáratik. A tárgyalás befejeztetvén, a szabályzat a tett változtatásokkal együtt össze fog állíttatni s a belügyminiszternek fölterjesztetni. A közgyűlés azután Ráth fentebbi indítványát veszi tárgyalás alá. Az első indítványra vonatkozólag, hogy t. i. a főváros helyezzen el pénzeket a kir. zálogházban, a tanácshoz utasittatik. A második indítvány részét, mely szerint a keresk. miniszter felszólítandó lenne, hogy a kir. zálogházat újjászervezze, a közgyűlés nem fogadja el, minthogy ily felszólítás csak oly módon lehetséges, ha a feliratban a zálogházon életbe léptetendő változtatások is ki lennének jelölve. A két újonan felállítandó kir. zálogházra vonatkozó indítvány elfogadtatott, s ily értelemben a főváros feliratot is fog a keresk. miniszterhez intézni. A közgyűlés holnap folytattatik. A fővárosi bizottság közgyűlése. — I. nap. — — május 3. Mielőtt a közgyűlés napirendre térne, Barna főjegyző jelenti, hogy Fáik Miksa a főváros pénzügyi és gazdasági bizottságának tagja e tagságról lemondott, mivel elfoglaltatás miatt annak ülésein nem vehet részt. Minthogy a gazdasági bizottsági tagságról utóbbi időkben többen lemondtak, azért a közgyűlés felszólítja a tanácsot, hogy az itt üresedésben levő helyekről a jövő ülésben tegyen jelentést. KÜLFÖLD: A félhivatalos »Turquie« a legutóbbi montenegrói eseményekről a következőket írja : »Informatióink szerint Zichy grófhoz Ferencz József császár meghagyásából egy sürgöny jött, melyben ő felsége alkalomszerüleg értésére adta az ottomán kormánynak, hogy tartózkodni fog minden hirteleni actiótól Montenegró ellen s azon biztosítást adta, hogy e fejedelemségtől kívánni fogja a Niksics élelmezésére szükséges élelmiszerek szállításának megengedését. Kijelenté még a császár, hogy minden igyekezetét arra