A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1876-05-05 / 104. szám
104. szftm. XIV. évfolyam. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra............................................. frt. ki 6 hónapra ......................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 99 Előfizetési felhívás^ HOU“ NLIV-d.il«: évi folyamára. .i ;__i_ i Félévre................... 12 frt Ottíiii Ml. . . . 12 Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmentesítve tiz írtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, május 4. A »jámbor Hoik — a »fránya Pesti Napló« hoz. A »Pesti Napló« azt mondja, hogy még a »jámbor« »Hon« sem találja a mostani kiegyenlítést valami tökéletesnek. — Bizony nem az! S egyátalában az egész állami helyzetünk nem eszményképünk nekünk. Jobb volna angolnak, vagy francziának lennünk, vagy az északamerikai államok polgárának, ez már igaz. De miután magyarok vagyunk s Magyarország a hazánk, ez egy olyan adott helyzet ránk nézve, amelyből magunkat se kifáklyás-zenéztetni, se kimacskazenéztetni, egyszóval semmiképen kimuzsikáltatni nem engedjük. Kicsiny országban kicsiny nemzet vagyunk , ráutalva szomszédaink valamelyikének szövetségére, hogy a másik szomszéd el ne nyerjen; ez teherrel jár, elismerjük. Nemzetünk bölcsei az Ausztriával és örökös tartományaival szövetkezést találták legelőnyösebbnek s ezt a »Pesti Napló« is elismerte mindaddig, amig az ő speciális párthívei voltak a kormányon; most azonban egyenesen Magyarország végveszedelmét és tönkrejutását látja és hirdeti benne egész elkeseredéssel. Roszabbá tette talán a szabadelvű párt kormánya azt a nemzetgazdasági helyzetet, amelyet az elmúlt kormány először megalkotott, azután meghagyott? Nem. Javitotta. Az uj vámszerződésről majd szólhatunk várni" a minr av.t. megismerjnk. Annyit már eleve elösmertünk, hogy vannak annak terhes, reánk nézve hátrányos részei, melyeket módosítani kellene, és ezt megkisérleni szükségesnek is tartjuk, de ha azt változatlanul el fogja is a többség fogadni, ez bizonyára csak a kényszerhelyzet eredménye lesz, melyet nem mi teremtünk, hanem részben a múlt gazdálkodása, részben a nemzetközi és politikai konfektúrák. Egyikben sincs részünk. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a régi szerződés rész volt. S ez ellen a »P. Naplóinak soha sem jutott eszébe szót emelni, a mig az ő protectorai voltak a kormányon. Most azonban egyszerre az önálló vámterület lovagjául üti fel magát s elhíreszteli, hogy Magyarországot átalában, s minden egyes embert külön ez az egy tudna financziális zavaraiból kisegíteni. Ez lenne universal gyógyszer: aszály, árvizek, jégverés, rozsda, üzletpangás ellen; ez dologra szoktatná az oláhot, tótot és minden embert, aki beverni szeret, (lásd :P. N., máj. 3.) és kényszerítene valakit mást arra, hogy fizesse ki helyettünk az adósságainkat. Hiszen a fölött, hogy »önálló vámterület,« vagy »vámszövetség?« — »védvámok,« vagy »szabadkereskedelem?« vitatkozni akár tíz esztendeig lehet. A világ első szaktudósai könyvtárakat írtak erről pro és contra, anélkül, hogy a perben bíró lett volna más, mint a tapasztalás, mely ma az egyiknek, holnap a másiknak adott igazat; ez egy örök appellata és novisatió alatt álló pör. De váljon — lelkiismerete szerint — feleljen arra a »Pesti Napló«: Magyarországra nézve pusztán nemzetgazdászati kérdése az önálló vámterület? Mi merünk rá felelni. — Az önálló vámterület ránk nézve megkezdése a nemzetgazdászati háborúnak a két ország között, — és igen könnyen lehet első lépés az Ausztriától elszakadásra vagy legalább a tisztán personális unióra. A végleteken rá lehetünk »erre« kényszerítve, de hogy kormányunk ezen kezdje, azt nincs joga a »Pesti Napló«-nak tanácsolni. Ha a szélső bal izgat erre , egészen következetes munkát végez. Anélkül, hogy illegális irányzattal gyanúsítanék ez oldal híveit, elmondhatjuk, hogy ők az uralkodó személyén kívül semmi közöset el nem ismernek Ausztriával s nem bánják, ha a harcz akármi téren lesz is megkezdve Ausztriával: ők függetlenek akarnak tőle lenni. Világos és érthetős a programmjuk, s nem is kell egyéb hozzá, mint egy Magyarország, mely kedvet és erőt érez magában Ausztriával harczra kelni s egy magyar király, a ki szükségét látja az osztrák császárnak hadat szenni. Igen, de ezen párt hívei, akkor, mikor ilyen harcz volt, maguk is oda vitték a fejüket, vagyonukat, harczoltak, vesztettek, kiülték a fogságot; rajongói a nemzeti függetlenségnek , de becsületes rajongói, akik után xicul megyünk, ugyan, aeerouált kalapot emelünk , még akkor is, mikor szidnak bennünket. De hová akar bennünket a »Pesti Napló« és asseclája elvinni ebben a »fenegyerek« álarczban ? ők, akik az államadósságok kamatqvótájának elvállalását, a hadügynek a magyar törvényhozás jogköréből a közös delegácziókra ruházását nem hirdették az ország pénzügyi megrontásának, alkotmányos önállósága megcsorbításának , hanem nevezték azt nagy államférfim remekműnek, most a »sör kérdésből« akarnak casus bellit csinálni! Mi ahogy nem neveztük az akkori, úgy nem neveztük a mostani egyezményeket sem államférfiul remekműveknek, hanem a helyzet és szükség parancsolta kölcsönös megállapodásnak. Ha lehetett jobbat csinálni, miért nem mutatta meg rá az utat a »Pesti Napló?« ő volt a kormány tanácsadója kilencz esztendeig. íme a törvényhozásban elégszer emelkedett indítvány a nemzeti önálló bank létesítésére, s mi lett rá a válasz? Az, hogy a »Pesti Napló« egyik pénzügyére az indítványozókat rósz életekkel fizette ki, az országot még roszabbal: az enquete - komédiával, a másik pénzügyére pedig bekötötte a törvényhozás száját egy czikória-bankkal. (Lásd: escomptebankról hozott törvényczikk.) S a »Pesti Napló«-nak az akkor mind nagyon jó volt. Hanem most, midőn a kormány oly intézkedést hoz létre, mely végre, ha nem is a mi ideálunk szerint, de elégséges és olcsó pénzzel fogja ellátni Magyarországon mindazt, aki hitelre érdemes ; a »P. N.« egyszerre belefut a trombitába, hogy vége van Magyarországnak, mert nem jött létre olyan bank, amely minden embert boldoggá tegyen, aki nem az. Hiszen ne essék kétségbe a »Napló: még hátra van az országgyűlés. Szedje össze a »Napló« a nézet híveit az alsó-és a felsőházban, szavaztassa le a minisztérium törvényjavaslatait, ha azok az országra nézve olyan károsak. Biztosíthatjuk felőle, hogy a Tiszakabinet nem csak minoritással nem, sőt összekorbácsolt többséggel sem; tíz-húsz szavazatnyi többséggel pedig épen nem fog vállalkozni a kormány tovább vitelére. Akkor aztán a »Pesti Napló« és asseclája átveheti a kormányt s kezdheti mindjárt az önálló vámterület és bank felállításán, amire kétségtelenül minden factorok által előlegesen biztosítva is van. Ezt tanácsolja a »jámbor« »Hon« a »fránya« »Pesti Naplónak.« — Az országgyűlési szabadelvű párt kör f. é. május hó 6-án d. u. 6 órakor értekezletet tart. — A képviselőház máj. 5-kén pénteken d. e. 11 órakor ülést tart. — Ghyczy Kálmán, a képviselőház elnöke. A főrendiház folyó hó 6-án délelőtt 11 órakor ülést tart dásához. Tegnap esti lapunk rövid, összevont körét a következőkkel egészítjük ki. A vámrestitutióban magyar részről eleinte a határszéli forgalom aránya szerinti osztozkodás volt követelve , azonban ennek az a hátránya lett volna reánk nézve, hogy a mi határainkon kivitt osztrák gyártmányok restitutióját is mi viseltük volna. És ez már most jelentékeny összeg lett volna , de a keleti csatlakozások kiépítésével még inkább fogna növekedni. Ezért jön elfogadva az az eszme, hogy a vámrestitutióban a monarchia két fele, az illető iparczikkek (sör, czukor stb.) előállítási arányában vegyenek részt. De ennek is két módja volt: egyik a vámelszámolás, illetőleg az, hogy a közös vámjövedelemből a megfelelő rész, mint praecipium, javunkra íratott volna ; azonban ez azért leendett reánk nézve hátrányos , mert a vámjövedelem azon része is, mely javunkra íratott volna, 30 százalék arányában különben is minket illet; ezért fogadta el és vitte keresztül a Budapest, 1876. Péntek, május 5. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. magyar kormány a másik elszámolási módot. Azt t. i., hogy minden hónapban kiszámíttatik az a különbség, ami van a mi termelési arányunk és restitutio 30 százaléka közt és a mennyivel több lenne az utóbbi összeg, mint az, mely járna a mi termelésünk után, egyenesen a mi javunkra hatik, mintha a közösügyi költségek fedezetére azt beszolgáltattuk volna. — A szombati pártkonferencián a kormány elő fogja terjeszteni a bécsi alkudozások eredményét, kérni fogja a párt nyilatkozatát e tárgyban, sőt, valószínűleg, határozatát is provokálni fogja. Az intervenzió. (Sz. Grg.) A német birodalom sajtója egy idő óta azt a taktikát kezdi praktizálni és abban leli örömét, hogy háborús híreivel, puskaporszagú czikkeivel fölzavarja a kedélyeket, átalános paniqueot terjeszt és kellemetlen hullámzásba hozza a börzéket. Hanem azért mégis »Németország a békés törekvések központja.« Most egy éve történt, hogy a »Post« harczias czikke úgy felzavarta az európai közhangulatot, hogy az angol kormány szükségesnek látta a mediációt a Franczia- és Németország közt bizonyosnak vélt háború megakadályozására. Most meg Bismarck intimus lapja, a berlini »Norddeutsche Alig. Ztg« irigyli meg collegájának babérjait s a közelgő berlini conferentia alkalmából írott czikkében, mely tegnap a börzéken átalános fölfordulást okozott, azzal üdvözli a conferentián szintén résztveendő Andrássy grófot, hogy »már most a hatalmak kötelességévé lett gondoskodni a török reformok biztosításáról,« s hogy »az átalános európai érdekek nem szenvedhetnek többé egy oly marasmus alatt, melynek végzetteljes következményeit csak idejekorán gyakorolt beavatkozás által lehet megelőzni.« Erre a magas missióra pedig monarchiánkat szemeli ki a berlini újság, mert bennünk van legtöbb képesség — neki menni fejjel a herczegovinai sziklafalaknak. — Vlóban nagyon épületes előjelek között nyílik meg a három diplomiaiausuumi értekezlete a német birodalom székvárosában ! És a nevezett lap eme nyilatkozatának annál nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk, mert nemrégiben is azzal kérkedett, hogyő »informátióit nem csak azon körökből kapja, melyekben írják, hanem azokból is, melyekben csinálják a politikát.« Hogy pedig legújabb »informátióját« azon körökből vette, melyekben csinálni szokták a politikát, kétségtelennek látszik. Különben mér hetek óta fáradozik azon a derék német lap, hogy megbarátkoztassa monarchiánkat és a közvéleményt az occupatió eszméjével s hogy szép szerével beleugrasson egy oly barlangba, melyre vonatkozólag mondd a róka: »Malta enim video vestigia intrantium, nulla exeuntium.« Annyi bizonyos, hogy Berlinben nagyon fáj valakinek a mi fejünk. Köszönjük a meleg érdeklődést, de nem kérünk belőle. Az osztrák-magyar monarchia eddig is eleget, valamennyinél többet áldozott a keleti béke érdekében. Busásan megfizette a hármas szövetségi tagsági díjat; megfizette a menekültekre fordított milliókban, melyekben egyik szövetségesünk sem akart részesülni; megfizette a keleti actióval járó odinuban, meg azon tekintélycsorbulásban, melyet diplomatiánk keleten szenvedett, megfizette a határok őrizete által szükségessé vált csapatmozgósításokra fordított költségekben és más egyebekben. Terheit és áldozatait kizárólag csak monarchiánk viselte a keleti actiónak, míg szövetségeseink mindig könnyebb végét fogták a dolognak — ha csak nehézségeket nem gördítettek utainkba és nem ellensúlyozták törekvéseinket Mindezen áldozatok, károk és vesződések mellett, a keleti zavarok elhúzódásából Magyarországra specialiter még azon, számokban ki sem fejezhető hátrány származott, hogy a kiegyezés a monarchia két fele között, úgy a mint létrejött, a zavaros külpolitikai helyzet nyomasztó hatása alatt jött létre. Ezt nem tagadja senki. Mi tehát és e monarchia meghoztunk minden képzelhető áldozatot. Ez nem elég? Mit akarnak még tőlünk ? Tetézzük még az eddigi áldozatokat egy költséges fegyveres expeditióval is, melyet megkezdeni könnyű, de befejezni nehéz, mely beláthatlan zavarok és felforgatásoknak lehet szülőanyja ? Nem. Anyagi helyzetünk s minden érdekünk tiltja, hogy ily nyaktörő vállalatra adjuk a fejünket. A külföldi fegyveres expeditiók beleülhettek egy kalandoros napóleoni politika keretébe, de nem illenek sehogy monarchiánk politikájába. Jó lesz, ha ezt Berlinben figyelembe veszik. Vagy komoly dolog és jelent valamit a hármas békeszövetség — vagy üres szó és nem jelent semmit. Ha komoly dolog és ha nevezetesen Oroszország őszintén akarja a pacificátiót keleten, akkor a délszláv fajok fölött gyakorolt hegemóniaszerv nagy befolyásánál fogva lehetetlen, hogy létre ne hozza a pacificátiót — ami fegyveres beavatkozásunk nélkül is. És épen ez lesz próbaköve Oroszország szövetségi hűségének. Ezen szövetségeshez forduljon tehát a berlini lap és ne mi hozzánk. Ha Oroszország nem lép közbe komolyan, határozottan és őszintén diplomátiai ügynökei által a béke helyreállítása érdekében , akkor az egész hármas szövetség nem ér egy ütőt taplót s nem egyéb diplomatiai hiábavalóság és szemkáprázatnál. Marcoartu levele. Marcoartu, a lefegyverkezés eszméjének terjesztésére sokat fáradott spanyol agitator, kinek nevét olvasóink is már ismerik, a »N. fr. Pr.«-hez egy búcsúlevelet intézett, melyből érdekesnek látjuk átvenni a következőket: Miután elismeréssel emlékezett meg Andrássy gróf békeszeretetéről és azon szolgálatokról, melyeket az ügynek az öreg Fischhof tett, igy folytatja Marcoartu: ___A „HON“ TÁRCZÁJA. Berzsenyi Dániel: (A százados emlékünnep alkalmából.) I. A múlt századnak vége s még a jelennek kezdete is szomorú időszak a magyar irodalom és nemzetiség történetében. A közöny, tétlenség és hanyatlás kora. Nagyjaink, a nemzet főurai, kik csak imént is még kezdeményezői vagy legalább buzgó tényezői voltak minden irodalmi mozgalomnak s példaadásukkal a követők egész csoportját vonzották a kezükben magasra emelt lobogó alá, letépve nemzeti fényes bélyegüket, idegen udvar légkörében sütkéreztek, s mint a költő mondja, »sok nagyjainknak balgatag udvarin már a magyarnak hire sem hallatott.« Az előkelőség könnyelműsége a közép osztály körében is csakhamar elharapózott, s az a réteg, melyet odáig a magyar nemzetiség színének és javának méltán tartottak , a köznemesség lassankint szintén rabjává lett a külföldi divatoknak s kezdte nyelvét elhanyagolni, mintha az idegen öltözék egyúttal idegen erkölcsöket is követelt volna. A magyar irodalom főurainknál zárt ajtókra talált vagy lealacsonyító hízelgések árán koldult kegyelemkenyeret, népet pedig, mely költőit megértse s az ének hangján lelkesülni, tettekre buzdulni tudjon, hiába keresett. Ily viszonyok közt nem csoda, ha a költészet buzdítás és pártfogás nélkül csupán egyes lelkesebbeknek magános falai között tenyészett, s lassankint még a hivatottak is visszavonultak az irodalmi pályától, mely művelőitől nem ritkán keserű nélkülözéseket követelt. De szerencsére voltak olyanok is, ik a szomorú idők daczára hívek maradtak lelkük jzményéhez, s »dijt és pályalombot nem várva« fáldoztak egy szebb jövőnek reményében. Kazinczy erencz, irodalmunk halhatatlan érdemű regenerator a dicsőség- és tettvágy kettős rugójától ösztönöztve, lázas buzgalommal szegődött a nemes ügy rostolává s példaadásával csakhamar maga mellé vette a jobbakat, hogy fölrázza szendergéséből a igáról megfeledkezett nemzedéket. De Kazinczynak közvetlen környezetének iránya inkább tudomás, mint költői jellegű volt, s ez okból a nyelv üében megindított nagy mozgalom zászlóvivői nemzet tömegére gyors és közvetlen hatást nem gyakorolhattak. Ez idők tagadhatatlanul leggeniálisabb költője Csokonai a Széphalomról kiindult mozgalommal szemben csaknem teljesen elszigetelt álláspontot foglalt el, s nem sokára be is végezte fényes, de rövid pályafutását, míg Kis János bölcselkedő múzsája nem volt alkalmas arra, hogy az uj iránynak a költészet mezején az olvasók nagy tömegében is híveket és diadalt szerezzen. E dicsőség Berzsenyi számára volt fenntartva, kinek múzsája valóságos hajnalcsillagként jelent meg a magyar költészetnek szürkülő egén. Berzsenyit tehetsége, születése s életkörülményei egyaránt fölhívták arra, hogy az elhagyatás e szomorú napjaiban az ébredező nemzeti szellem költői képviselője gyanánt szerepeljen. Míg egyrészről költői geniusa, ritka tüzével és ragyogásával, gyors hódításokra született, másrészről a sors kedvezése oly körülmények közé juttatá őt, hogy az eszme kultuszának egész odaadással élhetett s a legszabadabb röptű tehetség szárnyalását is oly könnyen megakadályozó nélkülözésekkel sohasem kellett megismerkednie. E mellett jó költő, ki eredetét Zrínyi, Nádasdy, Gyulafivérből vette s jobbanyáiban Csebi Pogány Ilkót és »ezüst medenczékben mosdó« Török Magdolnát látott, philosophiai csendben, gazdálkodva és olvasgatva élő atyjának házában az erény- és honszeretet ritka példányképeivel is jókorán megismerkedett s mintegy kedves hivatásának, sőt őseiről öröklött kötelességének tekinté, hogy a régi dicsőség és hazafius nemes erények dalnoka legyen. Atyja kedvezett hajlamainak, erejét edzve, kényére hagyva nevelte, s csak tiz éves kora után küldte a soproni iskolába, hol társait a tudományokban csakhamar elérte, testi ügyességben pedig mind felülmúlta. »Én egykorúim közt — írja Kazinczynak — a legelső magyar tánczos voltam, lovat, embert, asztalt átugrani nékem játék volt. Sopronban magam tizenkét németet megvertem és azokat a város tavába hánytam.« E szabad nevelés okozta, hogy a komolyabb iskolai tanulmányokkal sohasem tudott egészen megbarátkozni, míg Horáccal és Gessnerrel már tanuló korában örömest társalkodóit, sőt titokban verselgetett is. A gondos atya két ízben tett kísérletet, hogy belőle tudományos embert faragjon, de miután látta, hogy minden törekvése hiábavaló, végleg hazavitte őt, falusi gazdaságához. A csöndes házi tűzhely mellett, classical műveltségű atyja oldalán, ismerkedett meg aztán a latin prózaírókkal, míg Róma költőit, el lévén tőlük tiltva, csak éjjel, titokban olvashatta. E foglalkozásai közben lassankint eredeti költeményei is szaporodtak, bár ekkor még senki sem álmodta, hogy a nyugalom óráiban, csupa kedvtelésből beirogatott papírlapok egykor a jókat és bátrakat erejüknek tudatára ébresztik, az »arany kalásszal biztató föld« szerényen rejtőző gazdájának pedig ércznél maradandóbb hírnevet szereznek! Az atyai ház szigora azonban csakhamar béke gyanánt nehezült a gyorsan és hatalmasan fejlő szellemre, s az atya és fiú viszonyát szakadás bontá föl. »Én őt nem vádolom — írja Kazinczynak 1810. szept. 1. — sőt azt vallom, hogy ő tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mér Szktilulj llcint;III zabolázni akarta. Ebből harcz lett, és örökös idegenség. Az ő háza nékem Munkács volt, melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harcz az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte és érlelte. Csakhamar jobb gazda lettem, mint az atyám; somogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy szintén egy igen szép szőlőt, mely hat s hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mindezen felül pedig szerzettem magamnak egy oly kincset, mely mindezeknél véghetetlenül többet ér — a tudományokat és a te barátságodat.« Az elköltözés, melyről e levél szól, 1800-ban történt. Sömgyénben vette nőül a tizennégy éves Dukai Takács Zsuzsánnát s itt élt mint szorgalmas gazda és gyermekeinek gondos nevelője, elvonulva, tanulva és folyvást dolgozgatva, egész 1808-ig, midőn atyjának halála után lakását Niklára, a bajnokok vérével öntözött szép Somogyba, tette át. Ez a nyolcz év volt életének legszebb szakasza, melyet Horác boldog embere gyanánt a mező egyszerű és csöndes örömei közt töltött, tanulva »mint kell az idővel élni, s bölcsen örülni.« A habok üldözését fiatal feleségének oldala mellett nézte mosolyogva, kiről tréfásan írja: »Ha módiruhák helyett jószágot szerzek,nem zúgolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokratesként csak úgy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.« A sömgyéni tartózkodást azonban nem a vagyon gyarapítása, hanem egy más körülmény tette nevezetessé. A falusi udvarház magába vonult, csöndes lakosát versei mellett itt lepte meg Kis János s itt kéréséröl levelével Kazinczy Ferencz. Berzsenyi örömkönyekkel fogadta a mester közelítését s ekkor tett fogadást, hogy jövőre minden erejét az irodalomnak fogja szentelni. »ígérem — irta — hogy mind azon időm, melyet magamtól, feleimtől, szorosabb függezeteimtől elragadhatok, a tudományoké, hazámé. Egy oly férfiúnak serkentése, kinek ítéletét úgy nézem, mint egy nemzetnek szavát, lekötelez engem...« A közönség azonban ekkor még épen nem ismerte Berzsenyit. Lángoló szózata: a »Romlásnak indult hajdan erős magyar« csak kézirati másolatokban keringett a meghittebbek között, s Kazinczy fáradozásai, ki a versek gyűjteményének kiadót keressitt, nem vezettek semmi eredményre. Szomorú idők voltak ezek, midőn a költő nem talált közönséget s magános falai közt volt kénytelen elsírni kényeit a múló dicsőség után. Mindez igen elbusitá, de már ezt megelőzőleg is voltak kellemetlenségei. Az 1809 -i háború fölverte csöndes nyugalmából, később az esőzések vetéseit tették tönkre s ötszáz kedves selyembirkáját ölték meg, az 1811-ki pénzváltozás pedig párosulva a pusztító jégesővel és házának ledőlésével, arra kényszerítő, hogy továbbra is Somogybán »számkivetésének helyén« maradjon, bár mindig föloldhatatlan kötelékek vonták ama földhöz, mely »szebb korának napjait látta.« E bajok, noha egy időre hűtlenné tették a költészethez, lelki erejét és vidámságát meg nem törhették. Uj házának felavatását már 1812. ápril 2-án kedélyes levélben jelenti Kazinczynak : »Ma rakodtam uj szobáimba, letettem nyaszolyámat azon szegletben, melyben én haldoklani fogok ; elgyujtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissza fogom kérődzeni, s vénségemet melengetni. Barátom, ez a nap nekem ünnep ; örülök mint az én gyermekeim, kik most a candallót körülfogták és tapsolnak. Örülj velünk te is. Házam szép felemelt helyen vagyon, és ablakom alatt hatvan holdakból álló kertem nyúlik el, melynek végében a sásos folyó, és a mellett százötven holdas szántóföldem. Még ezenkívül is van itt egy igen szép házhelyem, mely nyolczvanhat holdakat tesz, és egy kis nyires van benne ; erre Farcsi (Farkas) fiamnak épitek lakóhelyet; a többinek már vagyon Hetyén és Semgyénben, s mindenik becsületesen élhet.... én pedig énekelhetek.« S hogy csakugyan énekeljen, ezt nemsokára az egész nemzet szívből jövő szavazata kívánta és követelte. A versek gyűjteménye ugyanis Helmeczy buzgólkodása folytán végre (1813.) megjelenhetett, s Berzsenyi egy napon azon vette észre magát, hogy korának legörömestebb olvasott, sőt ünnepelt költőjévé lett. Szana Tamás: Az aranyozott kor. Amerikai regény. írták Twain Márk és Warner Hároly Dudley. (53. Folytatás.) XXXVII. FEJEZET. ^ *=nr* fen Vi w »Usa ogn’ arte la donna, onde sia cólto Nella sua rete alcun novello amante ; Né con tutti, né sempre un stesso volto Serba, ma cangia a tempo atti e sembiante« Tasso. Az elnököt sehol nem lehetett látni. Ilyen csalódások ritkán fordulnak elő regényben, de gyakran az életben. Laurának uj tervet kellett kigondolnia. Egy névjegyet küldött az elnöknek azon kérésemmel, lenne szíves őt este meglátogatni , amit meg is tett. A tiszteletreméltó Buckstone urat napsugáros mosollyal fogadta és szólt: »Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy egy névjegyet küldjek önnek, Buckstone ur, mert ön abban a hírben áll, hogy mit sem törődik a mi nemünkkel.« »Ej, akkor a hit igaztalan irántam, Hawkins kisasszony. En nős voltam valamikor, nem mellettem szól-e ez ?« »Oh igen, azaz, vehetjük így is amúgy is. Ha megtanulta ismerni azt, amit tökélynek lehet nevezni egy nőben, nem lehet-e akkor azt következtetni, hogy ami alatta áll annak, önt többé nem érdekelheti.« »Ha így volna is a dolog, kegyedre ez még sen*