A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1876-05-05 / 104. szám

104. szftm. XIV. évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás egy­ütt: 3 hónapra............................................. frt. ki 6 hónapra ......................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. 99 Előfizetési felhívás^ HOU“ NLIV-d.il«: évi folyamára. .i­ ;­­__i_ i Félévre................... 12 frt Ottíiii Ml. . . . 12 Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tiz írtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, május 4. A »jámbor Hoik — a »fránya Pesti Napló« hoz. A »Pesti Napló« azt mondja, hogy még a »jámbor« »Hon« sem találja a mostani ki­egyenlítést valami tökéletesnek. — Bizony nem az! S egyátalában az egész állami hely­zetünk nem eszményképünk nekünk. Jobb volna an­golnak, vagy francziának lennünk, vagy az északamerikai államok polgárának, ez már igaz. De miután magyarok vagyunk s Magyarország a hazánk, ez egy olyan adott helyzet ránk nézve, a­melyből magunkat se kifáklyás-zenéztetni, se kimacskazenéztetni, egyszóval semmiképen ki­muzsikáltatni nem engedjük. Kicsiny országban kicsiny nemzet va­gyunk , ráutalva szomszédaink valamelyikének szövetségére, hogy a másik szomszéd el ne nyerjen; ez teherrel jár, elismerjük. Nemze­tünk bölcsei az Ausztriával és örökös tarto­mányaival szövetkezést találták legelőnyö­sebbnek s ezt a »Pesti Napló« is elismerte mind­addig, a­mig az ő speciális párthívei voltak a kormányon; most azonban egyene­sen Magyarország végv­eszedelmét és tönkre­­j­utását látja és hirdeti benne egész elkesere­déssel. Roszabbá tette talán a szabadelvű párt kormánya azt a nemzetgazdasági helyze­tet, a­melyet az elmúlt kormány először meg­alkotott, azután meghagyott? Nem. J­avitotta. Az uj vámszerződésről majd szólhatunk várni" a mi­nr av.t. megismerjn­k. Annyit már eleve elösmertünk, hogy vannak annak terhes, reánk nézve hátrányos részei, melyeket módosítani kellene, és­ ezt megkisérleni szükségesnek is tartjuk, de ha azt változatlanul el fogja is a többség fogad­ni, ez bizonyára csak a kényszerhelyzet ered­ménye lesz, melyet nem mi teremtünk, ha­nem részben a múlt gazdálkodása, részben a nemzetközi és politikai konfektúrák. Egyik­ben sincs részünk. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a régi szerződés rész volt. S ez ellen a »P. Naplói­nak soha sem jutott eszébe szót emelni, a mig az ő protectorai voltak a kormányon. Most azonban egyszerre az önálló vámterület lo­vagjául üti fel magát s elhíreszteli, hogy Ma­gyarországot átalában, s minden egyes em­bert külön ez az egy tudna financziális za­varaiból kisegíteni. Ez lenne universal gyógy­szer: aszály, árvizek, jégverés, rozsda, üzlet­pangás ellen; ez dologra szoktatná az oláhot, tótot és minden embert, a­ki beverni szeret, (lásd :P. N., máj. 3.) és kényszerítene vala­kit mást arra, hogy fizesse ki helyettünk­ az adósságainkat. Hiszen a fölött, hogy »önálló vámterü­let,« vagy »vámszövetség?« — »védvámok,« vagy »szabadkereskedelem?« vitatkozni akár tíz esztendeig lehet. A világ első szaktudósai könyvtárakat írtak erről pro és contra, a­nél­kül, hogy a perben bíró lett volna más, mint a tapasztalás, mely ma az egyiknek, holnap a másiknak adott igazat; ez egy örök appel­­lata és novisatió alatt álló pör. De váljon — lelkiismerete szerint — fe­leljen arra a »Pesti Napló«: Magyaror­szágra nézve pusztán nemzetgaz­­dászati kérdése az önálló vámte­rület? Mi merünk rá felelni. — Az önálló vám­terület ránk nézve megkezdése a nemzetgaz­­dászati háborúnak a két ország között, — és igen könnyen lehet első lépés az Ausztriától elszakadásra vagy legalább a tisztán perso­­nális unióra. A végleteken rá lehetünk »erre« kényszerítve, de hogy korm­ányunk ezen kezdje, azt nincs joga a »Pesti Napló«-nak tanácsolni. Ha a szélső bal izgat erre , egészen kö­vetkezetes munkát végez. A­nélkül, hogy il­­legális irányzattal gyanúsítanék ez oldal hí­veit, elmondhatjuk, hogy ők az uralkodó sze­mélyén kívül semmi közöset el nem ismernek Ausztriával s nem bánják, ha a harcz akármi téren lesz is megkezdve Ausztriával: ők füg­getlenek akarnak tőle lenni. Világos és érthe­­tős a programmjuk, s nem is kell egyéb hoz­zá, mint egy Magyarország, mely kedvet és erőt érez magában Ausztriával harczra kelni s egy magyar király, a ki szükségét látja az osztrák császárnak hadat szenni. Igen, de ezen párt hívei, akkor, mikor ilyen harcz volt, maguk is oda vitték a fejü­ket, vagyonukat, harczoltak, vesztettek, kiül­ték a fogságot; rajongói a nemzeti független­ségnek , de becsületes rajongói, a­kik után xicul megyünk, ugyan, aeerouált kalapot eme­lünk , mé­g akkor is, mikor szidnak bennünket. De hová akar bennünket a »Pesti Napló« és asseclája elvinni ebben a »fenegyerek« ál­­arczban ? ők, a­kik az államadósságok kamat­­qvótájának elvállalását, a hadügynek a ma­gyar törvényhozás jogköréből a közös dele­­gácziókra ruházását nem hirdették az ország pénzügyi megrontásának, alkotmányos önál­lósága megcsorbításának , hanem nevezték azt nagy államférfim remekműnek, most a »sör kérdésből« akarnak casus bellit csinálni! Mi a­hogy nem neveztük az akkori, úgy nem neveztük a mostani egyezményeket sem államférfiul remekműveknek, hanem a hely­zet és szükség parancsolta kölcsönös megálla­podásnak. Ha lehetett jobbat csinálni, miért nem mutatta meg rá az utat a »Pesti Napló?« ő volt a kormány tanácsadója kilencz eszten­deig. íme a törvényhozásban elégszer emel­kedett indítvány a nemzeti önálló bank léte­sítésére, s mi lett rá a válasz? Az, hogy a »Pesti Napló« egyik pénzügyére az indítványozókat rósz életekkel fizette ki, az országot még ro­­szabbal: az enquete - komédiával, a másik pénzügyére pedig bekötötte a törvényhozás száját egy czikória-bankkal. (Lásd: escompte­­bankról hozott törvényczikk.) S a »Pesti Napló«-nak az akkor mind nagyon jó volt. Hanem most, midőn a kormány oly in­tézkedést hoz létre, mely végre, ha nem is a mi ideálunk szerint, de elégséges és olcsó pénzzel fogja ellátni Magyarországon mind­azt, a­ki hitelre érdemes ; a »P. N.« egyszer­re belefut a trombitába, hogy vége van Ma­gyarországnak, mert nem jött létre olyan bank, a­mely minden embert boldoggá tegyen, a­ki nem az. Hiszen ne essék kétségbe a »Napló: még hátra van az országgyűlés. Szedje össze a »Napló« a nézet híveit az alsó-és a felsőház­ban, szavaztassa le a minisztérium törvény­­javaslatait, ha azok az országra nézve olyan károsak. Biztosíthatjuk felőle, hogy a Tisza­­kabinet nem csak minoritással nem, sőt ös­­­szekorbácsolt többséggel sem; tíz-húsz sza­vazatnyi többséggel pedig épen nem fog vál­lalkozni a kormány tovább vitelére. Akkor aztán a »Pesti Napló« és asseclája átveheti a kormányt s kezdheti mindjárt az önálló vám­terület és bank felállításán, a­mire kétségte­lenül minden factorok által előlegesen bizto­sítva is van. Ezt tanácsolja a »jámbor« »Hon« a »frá­nya« »Pesti Naplónak.« — Az országgyűlési szabadelvű­ párt kör f. é. május hó 6-án d. u. 6 órakor értekezletet tart. — A képviselőház máj. 5-kén pénteken d. e. 11 órakor ülést tart. — Ghyczy Kálmán, a képvise­lőház elnöke. A főrendiház folyó hó 6-án délelőtt 11 órakor ülést tart­ dásához. Tegnap esti lapunk rövid, összevont körét a következőkkel egészítjük ki. A vámrestitutióban ma­gyar részről eleinte a határszéli forgalom aránya szerinti osztozkodás volt követelve , azonban ennek az a hátránya lett volna reánk nézve, hogy a mi ha­­­­tárainkon kivitt osztrák gyártmányok restitu­­tióját is mi viseltük volna. És ez már most jelenté­keny összeg lett volna , de a keleti csatlakozások ki­építésével még inkább fogna növekedni. Ezért jön el­fogadva az az eszme, hogy a vámrestitutióban a mo­narchia két fele, az illető iparczikkek (sör, czukor stb.) előállítási arányában vegyenek részt. De ennek is két módja volt: egyik a vámelszámolás, illetőleg az, hogy a közös vámjövedelemből a meg­felelő rész, mint praecipium, javunkra íratott volna ; azonban­ ez azért leendett reánk nézve hát­rányos , mert a vámjövedelem azon része is, mely ja­­vunkra íratott volna, 30 százalék arányában különben is minket illet; ezért fogadta el és vitte keresztül a Budapest, 1876. Péntek, május 5. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. magyar kormány a másik elszámolási módot. Azt t. i., hogy minden hónapban kiszámíttatik az a különb­ség, a­mi van a mi termelési arányunk és restitutio 30 százaléka közt és a mennyivel több lenne az utóbbi összeg, mint az, mely járna a mi termelésünk után, egyenesen a mi javunkra h­­­a­t­i­k, mintha a közösügyi költségek fedezetére azt beszolgáltattuk volna. — A szombati párt­kon­ferenci­­á­n a kormány elő fogja terjeszteni a bécsi alkudo­zások eredményét, kérni fogja a párt nyilatkozatát e tárgyban, sőt, valószínűleg, határozatát is provokálni fogja. Az interven­zió. (Sz. Grg.) A német birodalom sajtója egy idő óta azt a taktikát kezdi praktizálni és abban leli örömét, hogy háborús híreivel, puskaporszagú czikkeivel fölzavarja a kedé­lyeket, átalános paniqueot terjeszt és kelle­metlen hullámzásba hozza a börzéket. Hanem azért mégis »Németország a békés törekvé­sek központja.« Most egy éve történt, hogy a »Post« harczias czikke úgy felzavarta az európai közhangulatot, hogy az angol kor­mány szükségesnek látta a mediációt a Fran­­czia- és Németország közt bizonyosnak vélt háború megakadályozására. Most meg Bis­marck intimus lapja, a berlini »Norddeutsche Alig. Ztg« irigyli meg collegájának babér­jait s a közelgő berlini conferentia alkalmá­ból írott czikkében, mely tegnap a börzéken átalános fölfordulást okozott, azzal üdvözli a conferentián szintén résztveendő Andrássy grófot, hogy »már most a hatalmak köteles­ségévé lett gondoskodni a török reformok biz­tosításáról,« s hogy »az átalános euró­pai érdekek nem szenvedhetnek többé egy oly marasmus alatt, melynek végzetteljes következ­ményeit csak idejekorán gyako­rolt beavatkozás által lehet meg­előzni.« Erre a magas missióra pedig mon­archiánkat szemeli ki a berlini újság, mert bennünk van legtöbb képesség — neki men­ni fejjel a herczegovinai sziklafalaknak. — V­lóban nagyon épületes előjelek között nyí­lik meg a három diplomiaia­usuum­­i értekez­lete a német birodalom székvárosában ! És a nevezett lap eme nyilatkozatának annál na­gyobb fontosságot kell tulajdonítanunk, mert nem­régiben is azzal kérkedett, hogyő »infor­­mátióit nem csak azon körökből kapja, me­lyekben írják, hanem azokból is, melyek­ben csinálják a politikát.« Hogy pedig legújabb »informátióját« azon körökből vette, melyekben csinálni szokták a politikát, két­ségtelennek látszik. Különben mér hetek óta fáradozik azon a derék német lap, hogy megbarátkoztassa monarchiánkat és a közvéleményt az occupa­­tió eszméjével s hogy szép szerével beleug­rasson egy oly barlangba, melyre vonatkozó­lag mondd a róka: »Malta enim video vesti­gia intrantium, nulla exeuntium.« An­­­nyi bizonyos, hogy Berlinben nagyon fáj va­lakinek a mi fejünk. Köszönjük a meleg ér­deklődést, de nem kérünk belőle. Az osztrák-magyar monarchia eddig is eleget, valamennyinél többet áldozott a keleti béke érdekében. Busásan megfizette a hármas szövetségi tagsági díjat; megfizette a mene­kültekre fordított milliókban, melyekben egyik szövetségesünk sem akart részesülni; megfizette a keleti actióval járó odinuban, meg azon tekintélycsorbulásban, melyet diplomatiánk keleten szenvedett, megfizette a határok őrizete által szükségessé vált csa­­patmozgósításokra fordított költségekben és más egyebekben. Terheit és áldozatait kizá­rólag csak monarchiánk viselte a keleti actió­­nak, míg szövetségeseink mindig könnyebb végét fogták a dolognak — ha csak nehézsé­geket nem gördítettek utainkba és nem ellen­súlyozták törekvéseinket Mindezen áldozatok, károk és vesződések mellett, a keleti zavarok elhúzódásából Magyarországra specialiter még azon, számokban ki sem fejezhető hátrány származott, hogy a kiegyezés a monarchia két fele között, úgy a mint létre­jött, a zava­ros külpolitikai helyzet nyomasztó hatása alatt jött létre. Ezt nem tagadja senki. Mi te­hát és e monarchia meghoztunk minden kép­zelhető áldozatot. Ez nem elég? Mit akarnak még tőlünk ? Tetézzük még az eddigi áldoza­tokat egy költséges fegyveres expeditióval is, melyet megkezdeni könnyű, de befejezni ne­héz, mely beláthatlan zavarok és felforgatá­soknak lehet szülő­anyja ? Nem. Anyagi hely­zetünk s minden érdekünk tiltja, hogy ily nyaktörő vállalatra adjuk a fejünket. A kül­földi fegyveres expeditiók beleülhettek egy kalandoros napóleoni politika keretébe, de nem illenek sehogy monarchiánk politiká­jába. Jó lesz, ha ezt Berlinben figyelembe veszik. Vagy komoly dolog és jelent valamit a hármas békeszövetség — vagy üres szó és nem jelent semmit. Ha komoly dolog és ha nevezetesen Oroszország őszintén akarja a pacificátiót keleten, akkor a délszláv fajok fö­lött gyakorolt hegemóniaszerv nagy befolyá­sánál fogva lehetetlen, hogy létre ne hozza a pacificátiót — ami fegyveres beavatkozásunk nélkül is. És ép­en ez lesz próbaköve Orosz­ország szövetségi hűségének. Ezen szövetsé­geshez forduljon tehát a berlini lap és ne mi hozzánk. Ha Oroszország nem lép közbe ko­molyan, határozottan és őszintén diplomátiai ügynökei által a béke helyreállítása érdeké­ben , akkor az egész hármas szövetség nem ér egy ütőt taplót s nem egyéb diplomatiai hiábavalóság és szemkáprázatnál. Marcoartu levele. Marcoartu, a lefegyverkezés eszméjének terjesz­tésére sokat fáradott spanyol agitator, kinek nevét olvasóink is már ismerik, a »N. fr. Pr.«-hez egy bú­csúlevelet intézett, melyből érdekesnek látjuk átvenni a következőket: Miután elismeréssel emlékezett meg Andrássy gróf békeszeretetéről és azon szolgálatokról, melye­ket az ügynek az öreg Fischhof tett, igy folytatja Marcoartu: ___A „HON“ TÁRCZÁJA. Berzsenyi Dániel: (A százados emlékünnep alkalmából.) I. A múlt századnak vége s még a jelennek kez­dete is szomorú időszak a magyar irodalom és nem­zetiség történetében. A közöny, tétlenség és hanyat­lás kora. Nagyjaink, a nemzet főurai, kik csak imént is még kezdeményezői vagy legalább buzgó tényezői voltak minden irodalmi mozgalomnak s példaadá­sukkal a követők egész csoportját vonzották a kezük­ben magasra emelt lobogó alá, letépve nemzeti fényes bélyegüket, idegen udvar légkörében sütkéreztek, s mint a költő mondja, »sok nagyjainknak balgatag udvarin már a magyarnak hire sem hallatott.« Az előkelőség könnyelműsége a közép osztály körében is csakhamar elharapózott, s az a réteg, melyet odáig a magyar nemzetiség színének és javának méltán tar­tottak , a köznemesség lassankint szintén rabjává lett a külföldi divatoknak s kezdte nyelvét elhanyagolni, mintha az idegen öltözék egyúttal idegen erkölcsöket is követelt volna. A magyar irodalom főurainknál zárt ajtókra talált vagy lealacsonyító hízelgések árán koldult kegyelemkenyeret, népet pedig, mely költőit megértse s az ének hangján lelkesülni, tettek­re buzdulni tudjon, hiába keresett. Ily viszonyok közt nem csoda, ha a költészet buzdítás és pártfogás nélkül csupán egyes lelkeseb­beknek magános falai között tenyészett, s lassankint még a hivatottak is visszavonultak az irodalmi pá­lyától, mely művelőitől nem ritkán keserű nélkülö­­zéseket követelt. De szerencsére voltak olyanok is, ik a szomorú idők daczára hívek maradtak lelkük jzményéhez, s »dijt és pályalombot nem várva« fá­­ldoztak egy szebb jövőnek reményében. Kazinczy erencz, irodalmunk halhatatlan érdemű regenerato­­r a dicsőség- és tettvágy kettős rugójától ösztönöz­­tve, lázas buzgalommal szegődött a nemes ügy rostolává s példaadásával csakhamar maga mellé vette a jobbakat, hogy fölrázza szendergéséből a igáról megfeledkezett nemzedéket. De Kazinczynak­­ közvetlen környezetének iránya inkább tudomá­­­s, mint költői jellegű volt, s ez okból a nyelv üében megindított nagy mozgalom zászlóvivői nemzet tömegére gyors és közvetlen hatást nem gyakorolhattak. Ez idők tagadhatatlanul leggeniáli­­sabb költője Csokonai a Széphalomról kiindult moz­galommal szemben csaknem teljesen elszigetelt ál­láspontot foglalt el, s nem sokára be is végezte fé­nyes, de rövid pályafutását, míg Kis János bölcsel­­kedő múzsája nem volt alkalmas arra, hogy az uj iránynak a költészet mezején az olvasók nagy töme­gében is híveket és diadalt szerezzen. E dicsőség Berzsenyi számára volt fenntartva, kinek múzsája valóságos hajnalcsillagként jelent meg a magyar költészetnek szürkülő egén. Berzsenyit tehetsége, születése s életkörülményei egyaránt fölhívták arra, hogy az elhagyatás e szomorú napjaiban az ébredező nemzeti szellem költői képvi­selője gyanánt szerepeljen. Míg egyrészről költői ge­­niusa, ritka tüzével és ragyogásával, gyors hódítá­sokra született, másrészről a sors kedvezése oly kö­rülmények közé juttatá őt, hogy az eszme kultuszának egész odaadással élhetett s a legszabadabb röptű te­hetség szárnyalását is oly könnyen megakadályozó nélkülözésekkel sohasem kellett megismerkednie. E mellett jó költő, ki eredetét Zrínyi, Nádasdy, Gyulafi­vérből vette s jobbanyáiban Csebi Pogány Ilkót és »ezüst medenczékben mosdó« Török Magdolnát lá­tott, philosophiai csendben, gazdálkodva és olvasgat­va élő atyjának házában az erény- és honszeretet rit­ka példányképeivel is jókorán megismerkedett s mint­egy kedves hivatásának, sőt őseiről öröklött köteles­ségének tekinté, hogy a régi dicsőség és hazafius ne­mes erények dalnoka legyen. Atyja kedvezett hajlamainak, erejét edzve, ké­nyére hagyva nevelte, s csak tiz éves kora után küld­te a soproni iskolába, hol társait a tudományokban csakhamar elérte, testi ügyességben pedig mind fe­lülmúlta. »Én egykorúim közt — írja Kazinczynak — a legelső magyar tánczos voltam, lovat, embert, asz­talt átugrani nékem játék volt. Sopronban magam tizenkét németet megvertem és azokat a város tavá­ba hánytam.« E szabad nevelés okozta, hogy a komolyabb iskolai tanulmányokkal sohasem tudott egészen meg­barátkozni, míg Horáccal és Gessnerrel már tanuló korában örömest társalkodóit, sőt titokban verselge­­tett is. A gondos atya két ízben tett kísérletet, hogy belőle tudományos embert faragjon, de miután látta, hogy minden törekvése hiábavaló, végleg hazavitte őt, falusi gazdaságához. A csöndes házi tűzhely mel­lett, classical műveltségű atyja oldalán, ismerkedett meg aztán a latin prózaírókkal, míg Róma költőit, el lévén tőlük tiltva, csak éjjel, titokban olvashatta. E foglalkozásai közben lassankint eredeti köl­teményei is szaporodtak, bár ekkor még senki sem álmodta, hogy a nyugalom óráiban, csupa kedvte­lésből beirogatott papír­lapok egykor a jókat és bátrakat erejüknek tudatára ébresztik, az »arany kalás­szal biztató föld« szerényen rejtőző gazdá­jának pedig ércznél maradandóbb hírnevet sze­reznek! Az atyai ház szigora azonban csakhamar béke gyanánt nehezült a gyorsan és hatalmasan fejlő szellemre, s az atya és fiú viszonyát szakadás bontá föl. »Én őt nem vádolom — írja Kazinczynak 1810. szept. 1. — sőt azt vallom, hogy ő tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az én szilajságomat nem mér­ Szktilulj llcint;III zabolázni ak­arta. Ebből harcz lett, és örökös idegenség. Az ő háza nékem Munkács volt, melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jó­szágomon magamat meghúztam. De a harcz az én lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte és érlelte. Csakhamar jobb gazda lettem, mint az atyám; so­mogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy szintén egy igen szép szőlőt, mely hat s hétszáz akó legjobb bort te­rem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mind­ezen felül pedig szerzettem magamnak egy oly kin­cset, mely mindezeknél véghetetlenül többet ér — a tudományokat és a te barátságodat.« Az elköltözés, melyről e levél szól, 1800-ban történt. Sömgyénben vette nőül a tizennégy éves Dukai Takács Zsuzsánnát s itt élt mint szorgalmas gazda és gyermekeinek gondos nevelője, elvonulva, ta­nulva és folyvást dolgozgatva, egész 1808-ig, midőn atyjának halála után lakását Niklára, a bajnokok vé­rével öntözött szép Somogyba, tette át. Ez a nyolcz év volt életének legszebb szakasza, melyet Horác bol­dog embere gyanánt a mező egyszerű és csöndes örömei közt töltött, tanulva »mint kell az idővel élni, s bölcsen örülni.« A habok üldözését fiatal feleségé­nek oldala mellett nézte mosolyogva, kiről tréfásan írja: »Ha módiruhák helyett jószágot szerzek,nem zúgolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálá­sért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokrates­­ként csak úgy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.« A sömgyéni tartózkodást azonban nem a va­­­­gyon gyarapítása, hanem egy más körülmény tette­­ nevezetessé. A falusi udvarház magába vonult, csön­des lakosát versei mellett itt lepte meg Kis János s itt kérésé­röl levelével Kazinczy Ferencz. Berzsenyi örömkönyekkel fogadta a mester közelítését s ekkor tett fogadást, hogy jövőre minden erejét az irodalom­nak fogja szentelni. »ígérem — irta — hogy mind azon időm, melyet magamtól, feleimtől, szorosabb függezeteimtől elragadhatok, a tudományoké, ha­zámé. Egy oly férfiúnak serkentése, kinek ítéletét úgy nézem, mint egy nemzetnek szavát, lekötelez engem...« A közönség azonban ekkor még épen nem is­merte Berzsenyit. Lángoló szózata: a »Romlásnak indult hajdan erős magyar« csak kézirati másolatok­ban keringett a meghittebbek között, s Kazinczy fá­­radozásai, ki a versek gyűjteményének kiadót kere­­ssit­t, nem vezettek semmi eredményre. Szomorú idők voltak ezek, midőn a költő nem talált közönséget s magános falai közt volt kénytelen elsírni kényeit a múló dicsőség után. Mindez igen elbusitá, de már ezt megelőzőleg is voltak kellemetlenségei. Az 1809 -i háború föl­verte csöndes nyugalmából, később az esőzések veté­seit tették tönkre s ötszáz kedves selyembirkáját öl­ték meg, az 1811-ki pénzváltozás pedig párosulva a pusztító jégesővel és házának ledőlésével, arra kény­szerítő, hogy továbbra is Somogybán »számkivetésé­­nek helyén« maradjon, bár mindig föloldhatatlan kö­telékek vonták ama földhöz, mely »szebb korának napjait látta.« E bajok, noha egy időre hűtlenné tet­ték a költészethez, lelki erejét és vidámságát meg nem törhették. Uj házának felavatását már 1812. ápril 2-án kedélyes levélben jelenti Kazinczynak : »Ma rakodtam uj szobáimba, letettem nyaszolyámat azon szegletben, melyben én haldoklani fogok ; el­­gyujtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissza fogom kérődzeni, s vén­­ségemet melengetni. Barátom, ez a nap nekem ün­nep ; örülök mint az én gyermekeim, kik most a candallót körülfogták és tapsolnak. Örülj velünk te is. Házam szép felemelt helyen vagyon, és ablakom alatt hatvan holdakból álló kertem nyúlik el, mely­nek végében a sásos folyó, és a mellett százötven holdas szántóföldem. Még ezenkívül is van itt egy igen szép házhelyem, mely nyolczvanhat holdakat tesz, és egy kis nyires van benne ; erre Farcsi (Far­kas) fiamnak épitek lakóhelyet; a többinek már va­gyon Hetyén és Semgyénben, s mindenik becsülete­­sen élhet.... én pedig énekelhetek.« S hogy csakugyan énekeljen, ezt nemsokára az­­ egész nemzet szívből jövő szavazata kívánta és köve­telte. A versek gyűjteménye ugyanis Helmeczy buz­­gólkodása folytán végre (1813.) megjelenhetett, s Berzsenyi egy napon azon vette észre magát, hogy korának legörömestebb olvasott, sőt ünnepelt költő­jévé lett. Szana Tamás: Az aranyozott kor. Amerikai regény. írták Twain Márk és Warner Hároly Dudley. (53. Folytatás.) XXXVII. FEJEZET. ^ *=nr* fen Vi­­ w »Usa ogn’ arte la donna, onde sia cólto Nella sua rete alcun novello amante ; Né con tutti, né sempre un stesso volto Serba, ma cangia a tempo atti e sembiante« Tasso. Az elnököt sehol nem lehetett látni. Ilyen csa­lódások ritkán fordulnak elő regényben, de gyakran az életben. Laurának uj tervet kellett kigondolnia. Egy név­jegyet küldött az elnöknek azon kérésemmel, lenne szíves őt este meglátogatni , amit meg is tett. A tiszteletreméltó Buckstone urat napsugáros mosol­lyal fogadta és szólt: »Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy egy névjegyet küldjek önnek, Buckstone ur, mert ön abban a hírben áll, hogy mit sem törődik a mi nemünkkel.« »Ej, akkor a hit igaztalan irántam, Hawkins kisasszony. En nős voltam valamikor, nem mellet­tem szól-e ez ?« »Oh igen, azaz, vehetjük így is amúgy is. Ha megtanulta ismerni azt, amit tökélynek lehet ne­vezni egy nőben, nem lehet-e akkor azt következ­tetni, hogy ami alatta áll annak, önt többé nem ér­dekelheti.« »Ha így volna is a dolog, kegyedre ez még sen*

Next