A Hon, 1877. április (15. évfolyam, 80-105. szám)
1877-04-22 / 97. szám
IP Kiadó-kivaital: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt. 3 hónapra...........................................6 frt —kr. 6 hónapra...........................................12» ____ » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, 97. szám, XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Vasárnap, ápril 22. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A HOT XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : (a »Hon« meg jelen naponkint kétszer.) Május hóra....................... . frt. Május-júniusra .... 4 » Május—júliusra .... ({ ) Május-septemberre . . .) » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. BT Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok tere 7. szám Athenaeumépület) küldendő. AHont szerk, s kiadóhivatala. Budapest, ápril 21. Országgyűlési horoskép. Egy vészterhes háború előestéjén ült össze a képviselőház, és pedig egy oly munka elvégezésére, mely tíz év óta foglalkoztatja a közvéleményt, és különösen az utóbbi öt év óta annyi remény és illúzió tárgya volt, hogy nemcsak a most létrejött kiegyezés, de sokkal nagyobb eredmények is csalódással lettek volna fogadva a nemzet egy része által, mely a bank-és vámügy megoldásától nagyon sokat, talán mindent várt anyagi fölvirágzása tekintetében. Most még azoknak is, kik a kiegyezés elfogadását pártolják , részben legalább le kell mondaniok sok illúzióról, de ha nem is táplálták azokat, mégis nehéz lesz eloszlatni másokét, mert tagadhatatlanul , törvényeink és érdekeink oly alapjára vannak azok építve, melynek jogosultságát senki kétségbe nem vonhatja és legföljebb túlhajtását roszalhatja. Ehhez járul még két súlyos körülmény. Egyik a monarchia kereskedelmi politikája iránti bizonytalanság; másik : a külügyi bonyodalmak megmérhetlensége. — Nem úgy értjük a kereskedelmi politika tekintetében való bizonytalanságot, mintha feltételeznék a kormányról, hogy tariffa nélkül kívánja a kereskedelmi szerződést tárgyaltatni, mert akkor a haos teljes lenne, ha nem a tariffa sorsának bizonytalansága teszi jellemezhetetlenné, vagy legalább kiszámíthatlanná a monarchia külkereskedelmi politikáját. Most Németország, majd Olaszország, Francziaország, Angolország részéről fenyegethet a retorsió és nem kis küzdelembe fog kerülni a mi érdekeink megvédése, érvényesítése, nemcsak az átalános tariftánál, de a kereskedelmi szerződéseknél is. Úgy, amint a kereskedelmi politikát, az átalános tariffáról nyert átalános értesülésekből megítélhetjük, nem nevezhetjük azt haladásnak a szabad kereskedelem terén, sőt ellenkezőleg, bizonyos tekintetben visszalépést képez az, úgy a fogyasztási czikkek pénzügyi vámjai, — mint a szövészeti czikkek némely vámtételei tekintetében, úgy tudjuk, hogy ez sehol sem megy túl ama határon, melyen az 1869- ki angol pótszerződés találta a monarchia tariftáját; sőt némely, épen Magyarország által fogyasztott czikkekre nézve vámleszállitással jár, de átalában hódol az osztrák ipari követelményeknek, és a közös pénzügyi érdekeknek. Ennek jogosultságát nem tagadhatja az, ki a vámközösséget elfogadja, ha csak átalában : a czikkek megdrágításával, a közönség nagy megterhelésével nem jár, az osztrák ipar monopóliumát meg nem honosítja, ez a concessió, mely, nézetünk szerint, inkább történik előítéletnek, mint valódi érdeknek; de szövetséges társak egyezségénél egyik olyan tényező, mint a másik; ha opportunitási vagy politikai, közgazdasági okokból egyik szükségesnek tartja a szövetséget elfogadni. A vámrestitutió és fogyasztási adók kérdése, ha a reformok érdekeinknek megfelelnek, nem fog oly kemény diót képezni, mint a vámszerződés és a bankkérdés, mert itt dől el az elvi csata és ezzel együtt úgy az említett részletek, mint a Lloyd-vállalat és a quóta sorsa is. Tagadhatatlanul: anyagi, pénzügyi viszonyaink és a külügyi helyzet nyomasztó volta is befolyt a kiegyezés azon eredményére, melyet a kormány (ezt senki sem fogja kétségbe vonhatni) óriási erőfeszítés és sok önmegtagadás után mutat fel, mert ha pénzügyeink rendben vannak és ha szabadon hivatkozhatunk külhitelre, akár az osztrák bankkal, akár az osztrák kormánynyal szemben más helyzete lesz vala a kormánynak, mint volt most, miben, hogy a múltnak is van annyi, sőt több része, mint a jelen küleseményeinek és a kormány elvi álláspontjának, tárgyalási fázisainak — azt az elfogulatlan nem fogja kétségbe vonni. Ezzel konstatálni kívántuk a tényeket, jellemezni a helyzetet és nem következtetést vonni a kiegyezésre nézve. Mert, amennyiben a képviselők hangulatát ismerjük, azt konstatálnunk kell, hogy a részletekre sokan nagy súlyt fektetnek, úgyhogy többen elhatározásukat is ezek ismeretéről feltételezték. És ezt mi helyeseljük. Mert a priori állást foglalni az önálló vámterület és független bank mellett — és, az időre való tekintet, az alkotmányos tényezők számba vétele, az ország anyagi, pénzügyi erejének mérlegelése nélkül — kikiáltani két elvi / ../i rét, melyet- --------- . . . . politikai, sem anyagi eszközeink; nindig koczkázat, mely valóságos erkölcsi és myagi vereséggel járhat a nemzetre, ha azokat valósitani nem tudja ; de főleg veszélyes most, mikor a külhitel előlünk elzárkózott. Ausztriával csak erőszakos szakítás árán lehetne ez elveket valósítni és a külügyi helyzet, az uralkodó állása épen nem kedvező az ilyen jogosult, de vészterhes kísérletre. De viszont sokkal nagyobb fontosságuk van ily nagy horderejű kérdésekben a részleteknek, hogy sem azok lelkiismeretes megvizsgálása nélkül még a vám- és bankközösségnek, állandó vagy ad hoc barátai is, tiszta opportunitásból a prior lekössék azok elfogadására magukat. És átalában, még az elvi ellenfelek részéről is, nagyon kívánatosnak tartjuk azt, hogy a kérdések érdemlegesen, tárgyilagosan megvitatva legyenek, hadd legyen posit ive kimutatva a nemzet előtt, mennyi az illúzió és mennyi a valóság azon számításokban, melyek e kérdésekben, oly sokféle alakban foglalkoztatók a közvélemény képzelő tehetséget ; mert ez szükséges, nemcsak a bírálat és elhatározás, de a jövő törekvései szempontjából is; mert jogosult és sikeres a kiegyezés mellett és ellen az agitatió azon mértékben lesz, melyben tárgyilagos okok és adatok szólanak mellette vagy ellene. Hogy a szenvedélynek itt helye nincs, az a dolog természetéből foly; de hogy uralkodni fog sokakon, az nagyon valószínű. Pedig nagyon kívánatos, hogy a hazafiság erényét ne monopolizálják azok, kik legnagyobbat kiáltanak, hanem bírják azok is, kik legtöbb önfeláldozással dolgoznak. Ha a kiegyezési viták alatt ez a nézet (megjárja kötelességnek is) érvényesülne, akkor az ország hasznát venné azoknak, máskülönben csak gyúanyag lesz belőlük. Ha ugyan a nagy európai conflagratió el nem fojtja a mi pártszenvedélyünk kisebb lángját, ami aztán a kiegyezést is levenné a napirendről. Ez azonban nem lenne oly nagy baj, hogy miatta minden áron óhajtsuk a békét, bár nem keressük a háborút és szükségesnek tartjuk a kérdések nyugodt elintézését. — A fővárosi nagyiparosok Trefort miniszternél. Trefort miniszter tegnap d.efogadta azt a küldöttséget, melyet a fővárosi nagyiparosok a párisi világkiállítás érdekében f. hó 15-én tartott ülésben e czélra megválasztottak. Falk Zsigmond a 100-as bizottság elnöke, röviden előadja a bizottság kérelmét, mely abból áll hogy a miniszter a kiállítás czéljából teendő előkészületeknél az iparosokat is meghívni kegyeskedjék. E czélból a százas bizottság kebeléből egy 25 tagból álló szűkebb bizottságot választott, mely úgy a magas kormánynak, valamint a kiállítási központi bizottságunk jó szolgálatait felajánlja. Ez után Fálk Zs. átnyújtja a miniszter úrnak a 100-as bizottságnak erre vonatkozó írásbeli előterjesztések valamint a 15-ei ülésnek jegyzőkönyvét. A miniszter úr örömét fejezi ki a küldöttség előtt azon érdeklődésért, melylyel a fővárosi nagy iparosok a kiállítás iránt viseltetnek, és a küldöttség nyilatkozatát annál örömestebb veszi tudomásul, mivel a kormánynak többféle okból részvétét a párizsi világkiállításon hivatalosan kijelenteni kellett. Azon okok politikaiak, financziálisok és a két állam jó viszony közti fentartására vonatkoznak. Kiváltkép pedig örül a fővárosi nagyiparosok mozgáseren" az ufón reményű elérhetének. A miniszter úr továbbá kinyilatkoztatja, hogy a hazai ipar emelését mindig szívén hordja, saját személyét illetőleg pedig megjegyzi, hogy a hazai gyártmánynak előnyt ad akkor is, ha az a külföldinél valamivel drágább is. Miután a miniszter úr még a küldöttséget a megkezdett munkában való kitartásra buzdítja, egyszersmind felhívja, hogy tovább is kérelmükkel hozzája forduljanak és ezzel a küldöttséget kegyesen elbocsátja. Ez után a küldöttség Gr. Szapáry Gyula excell, mint a párizsi kiállítás elnökénél kívánt tisztelegni, azonban arról értesült, hogy ő excellentiája jelenleg a fővárosban nincsen. — Az orosz hadi manifestum. Bukarestből ápril 16-ki kelettel írják a berlini »Germaniá«-nak, hogy Károly román fejedelem már megkapta az orosz hadi manifesztumot eredeti szövegben a román fordítás kíséretében. A manifestumban az mondatik, hogy »miután az oroszok czárjának minden béketörekvése meghiúsult a porta hallatlan makacsságán, mely mint egy keztyűt dobott oda Európának s másfelől a balkányi keresztyének sorsa nem csak nem javult, de sőt azok élete és tulajdona még inkább veszélyeztetve van, a czár ő felsége a humanitás nevében s azon öntudatban, hogyő A „HON“ TÁRCZÁJA. „Egy az Isten.“ Regény. Irta : Jókai Mór. MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Hatodik kötet. (54. Folytatás.) — Kitörök innen! orditá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett. Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, hogy mivel törhetne ki ? A külső tüzvilág izzó veressé tette a pincze belsejét. Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Két öles tölgyfagerendák egymás hosszában. — Fiú! kiálta a zenészre. Fogd meg az ászok egyik végét. — Mi lesz abból ? — Kitörjük az ajtót a sarkából. — Beállók! A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő kos. A Székelykő odafenn nem zubogott jobban az ágyúzástól, mint a vasajtó idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották. — Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idesen a pinczében nem hallottak semmit. Végre a vasajtó zárai, amint egyszer a kis férfi teljes erejével neki rohant a gerendával, felpattantak. A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni. — Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra és körülnézek, s lopok neked valami bitang fegyvert. — Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az utjából. Nem kell nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, aki legelőször szemközt jön rám, s ez jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török előre, amerre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig. S azzal ezt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a gádorajtónak, hogy annak az egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából. Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz ujját, mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre. Nem volt Adorján Manassé az többé! Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj vissza az égbe krisztusi türelem ! riadjatok szét embereket négy felől őrző angyalok ! A dúvadak legiszonyabbika szabadult ki ketreczéből, a nősténye segélykiáltását hajló emberi hím Nem »ember« többé, nem Isten képmása, hanem csak »férj« , az oroszlán képmása! Fusson előle, akinek ez a világ kedves ! Amint a pinczegádor küszöbére felroppant, egy fegyveres alak állta el az útját. De azt az alakot nem ölte meg Manassé: nem zázta a fejét a falhoz, nem gázolta agyon. Az egy nő volt: — Zenóbia. III. Zenóbia vállán hosszú fekete köpönyeg volt ; fején magas fekete süveg, turultollal, rövid katrinszája alól kilátszottak piros csizmái, széles övébe kard volt dugva és pisztolyok. — Vissza !kiáltá Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt palástjával igyekezett őt eltakarni. Maradj ott, a hol vagy ! Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé fülébe: »hol van a nőm ? és a húgom ?« így hörög a pusztai duvad, mikor áldozatának a karját, akin nőstényét követeli, átharaphatta a fogával. Zenóbia elérte a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva tekinte Manasséra. — Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja őket. A földühített fenevad kétkedőleg tekinte rá. Ekkor Zenóbia odanyújta neki övéből a kardot és a pisztolyokat. — Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs. S ezzel, önmagát lefegyverezve , egészen hatalmába adta magát a vérszomjazó szörnyetegnek. Az elkezdett most reszketni. — Maradj veszteg és hallgass ! Suga Manassénak a leány. Az utczán zsivajgó nép rohant egymást taposva. Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki: »Meneküljetek. Háromezer honvéd jött meg Aranyosból ! Nyolcz ágyúval! Mind elveszünk itt!« A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről sziporkázó röppentyűk ijedeztek alá a völgybe siettetve a futókat Gyertyámos, Kápolna s Badellő felé , az erdőkbe, a mély utakba. Az égő falu nem nyújtott menedéket. A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült elmaradozt a többiek után. — Ennek vége van. Szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s fölvezette őt a folyosóra. A szobák üresen voltak. A tornáczról végig lehetett látni a mezőn. Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása , a buzakeresztek, fölgyujtva hosszu sorban égtek, mint megannyi áldozat oltára Káinnak, a buzaégetőnek. Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről. , — El is hagyhatná már Áron, — mormoga Zenóbia, hiszen nincs már kit megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt sugá neki: ha nem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a ki megijed. — Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: ugyan ne fussatok, a kik elétek ágyaznak, nem a honvédek rézágyui, hanem csak Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a sűrü dobszó a csegezi után, nem közeledő honvéddandár, hanem csak iskolás gyermekek csoportját jelenti!« hát most Toroczkónak vége volna. — Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vak ijedség bőszült rohamával Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy ellenében egy másik erdőt gyújtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti is, s fejünkre teszi a lábát mindkettőnk megszabadítója : a muszka. Egy óra múlva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal, kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd meg nekik, hogy az oláh »czinemintyés.« Nem felejt semmit. Tudod? semmit! ők én nekem egyszer egy levelet irtak. Ketten egy papírra, szép, jó szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghittak a te lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz: megígértették velem, hogy én is elmegyek; aláíratták a levelet a kevély, az oláhgyűlölő Áronnal is. Látszik az aláírásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta. Ez a levél az én czinemintyém. Megígértem, hogy elmegyek hozzátok; elmentem! — Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megígértem nekik, hogy még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel; adok nekik valamit. — Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza Manassé. Téged, élve. Ez az oláh leány czinemintyéje. S azzal hátat fordított Manassének, mintha haragudnék reá s a tornácz mellvédfalára könyökölt. Manassé a leány keze után nyúlt. Szive jobban tele volt minden érzelemmé, hogysem szólni tudott volna. — Ne búcsúzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom. S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb közelebb emelte az arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor hirtelen félreforditotta a fejét. — Nem! Nem rablom meg a te nődet! Erre Manassé két kezébe szokta a leánynak a fejét s megcsókolta a homlokát. A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha. Aztán daczosan felvetette a fejét, egy rövid nevető hangot hallatva. — Hab! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint én vagyok, most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint ahogy én tudom ? Ha ezt úgy tudnák azok, akik ország bölcseinek nevezik magukat! Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy könycsepp! Egy gyehennát! — Ne beszéljünk erről. — Én három esztendeig fogok fedetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és testvér halálát egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ilyen esztendő vár. Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset is, a keserűt is. — Ma a fiastyuk feljöttéig sem maradok adósod. — Nézd, odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e ? Manassé elborult arczczal mondá : — Ez Anna húgomé volt. Én vettem azt neki, jegygyűrűje volt, amit a hitszegőnek adott! — Tudom. Benne van a neve a húgodnak. Az a szép ember, aki ezt nekem adta, nem is titkolta ezt előttem, így szólt hozzám : Gyöngyöm, galambom, gyémántom, nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, amíg él az a másik, aki jegygyűrűmet bírja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik abban a négyszárnyú házban Toroczkoij keleti szláv népek természetes protectora, kénytelen volt elhatározni magát arra, hogy fegyveres kézzel vívja ki azon garancziákat, melyek azok sorsa és jövője biztosítására absolute szükségesek.« Az is mondatik a manifestumban, hogy a fegyveres interventió nem fhóditási czélból történik s a mondott garancziák elérése által véget ér. A czár reméli isten áldását e »nemes« vállalkozásra, mely nem sokára vissza fogja adni Európának a rég óhajtott békét. (?) A berlini lap azt kérdi, hogy ugyan miért nem indul meg a czár »humánus« szive a lengyel alattvalókon is, — hisz azok is szlávok, és azoknak is ugyan csak kellenének garancziák, melyek sorsuk javulását és jövőjüket biztosítsák. Az összes román haderő, melyet a bukaresti kormány, mint legújabb sürgönyök tudaták, fegyverre szólított, következő részekből áll: Az állandó hadsereg: 36 zászlóalj 33,284 emberrel, 10 lovasszázad 4144 emberrel, 16 üteg 2508 emberrel, 1 hidász zászlóalj és egy árkász század 1561 emberrel, zsandárság 1250 ember, egészségügyi század 373 ember, közig, csapatok 438 ember, összesen 41,558 ember.A territoriális hadsereg áll: 32 zászlóalj (drabantból) 36,161 emberrel, 32 lovasszabból (kálázás) 11,585 emberrel, összesen 54,473 emberből. A milicziaés nemzetőrség áll 47,746 emberből s igy az összes román haderő tesz 144,668 embert és 288 ágyút. A corvinák. (Sz. Gy.) Mig II. Abdul Hamid szultán küldötte Bécs felől a corvinákkal, addig a török ifjúság küldöttei Báziás felől tartanak a magyar főváros felé. Budapest megtett már minden szükséges intézkedést, hogy a fogadtatás méltó legyen hozzánk s azon becses kincsekhez, melyeket az immár alkotmányos török uralkodó nagylelkűségéből ismét leírni fogunk. E momentum egész sorát kelti föl bennünk történeti múltúnk, hatalmunk és dicsőségünk emlékének. Ama corvinák tulajdonaink valának ezelőtt 400 esztendővel; azon időben, mikor Magyarország vezérszerepet játszott Európában, mikor az európai műveltség, cultura és tudomán u.vp asám^ö7j\o^±.\t¡^yobtv»kincsei valának azok. Az Ázsiából ide plántált hadverő »vad nép«, a magyar, itt Európa közepén nemcsak fölfogta magába a déli és nyugati culturális impulzusokat, nemcsak nem maradt érzéketlen és hozzáférhetlen azokra nézve, de sőt Mátyás alatt a cultura élére állott, — bebizonyítva, hogy nemzetünk kulturnép. Nagyságunk romba dőlte, fényünk elhomályosodása, dicsőségünk lehanyatlása után széthordták a corvinákat majdnem minden európai könyvtárba. Mint fénylő meteor darabok egy hatalmas világtestből széthullottak a corvinák a szélrózsa minden irányában. A culturnemzetek, mint becses emlékeket, mint darabjait és maradványait egy hatalmas nagy birodalomnak, egyelőre haladott tudományosságnak és culturának őrizték meg mind e mai napig a corvinákat, melyeknek birtokába jutottak. A római birodalom, három világrészre terjedő széles határaival romba dőlt, elenyé-i szett. De Horatius, Virgil, Tacitus, Ovid örök-s becses műveiben, a jogtudományban fenmaradt egy nagy népnek emléke. Magyarország határai is, melyeket hajdan három tenger mosott, elmosódtak, összezsugorodtak, de a corvinák tanúságot tesznek régi kultúránk és hatalmunkról. A nemzetek múltjuk, történetük, hagyományaik, reminiscentiáikból merítnek, új erőt és táplálékot a jövőre. És mi csak hálás köszönettel fogadhatjuk a szultán becses ajándékát, mely a tudományos értéken kívül, melyet képvisel, alkalmul szolgál jelen sanyarú viszonyaink között fölemelkedni, föllendülni a múlt nagy kor emlékein s azokból vigaszt, öntudatot, reményt merited a jövőre. Úgy lehet, nehéz, villámos és förgeteges napok fognak sulyosodni hazánkra, de a mátyáskori emlékek fölemelő hatása alatt nyugdtan nézhetünk a veszélyek elé. Azon korban, melyből a corvina-ereklyék származnak, diadallal járták meg a magyar fegyverek a keletet. Akkor is kelet felől fenyegette hazánkat veszély s most is onnan fenyegeti. Csak az ellenség változott. Az akkori ellenség visszaadja most nekünk, mint barát, mit akkoron diadaljelvényképen elvitt tőlünk. Csak becsületünkre válik, hogy ama tropheák, könyvek voltak. Mily szép ez! Mikor fog egyszer eljönni ideje annak, melyben a nemzetek állandóan könyveket s nem hadifoglyokat cserélnek ki! A török nemzet számára is mély tanulság rejlik a corvinák visszaküldésének nemes és szép momentumában. Jusson eszébe Törökországnak, hogy a kultúra s a haladás legmaradandóbb eszközlői az állami életnek s egyszersmind annak létokai és czéljai is. Haladjon tovább szilárdan azon az úton, melyet számára a kitűnő reformátor, Midhát kijelölt, s melyre múlt év deczemberében az alkotmány kihirdetése által lépett. A becses ajándék kétszeresen értékes előttünk, mint barbár hódító zsarnok ragadta el tőlünk a corvinákat, s most, mint alkotmányos nemzet adja azokat vissza nekünk a török sajrokon. Legyen tehát szívélyesen üdvözölve álereklyeknek, melyek oly magasztos emlékeket keltenek bennünk, méltóan fogadva. Magyar vendégszeretetben, szívélyességben ne legyen hiány; ne zavarja meg a látogatást és fogadtatást az ünnepély méltóságát sértő ildomtalan hang és mozzanat. És épen, mert ezt óhajtjuk, csak sajnálnunk lehet az olyan intiációkat , melyeknek esetlenségével csak tapintatlanságuk vetélkedik, aminőt ma hallánk az országgyűlésen, Remete képviselő úr interpellációjában. Ikszszük, hogy az ünnepély tanúságot teend a magyar társadalom politikai érettségéről, melyet Remete úr is hangsúlyozott, de a minek a maga részéről jóformán az ellenkezőjét bizonyitó interpellátiójával. Mollináry tervei: »Az »osztrák« határőrvidék bekebelezése és Bosnyákország« czim alatt igen érdekes zágrábi levelet hoz az augsburgi »Allgemeine Zeitung« ma ide érkezett száma. E levél a horvát határőrvidék Horvátországba való bekeblezésével foglalkozik s irányát jellemzi már az is.