A Hon, 1877. július (15. évfolyam, 166-196. szám)
1877-07-01 / 166. szám
166. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Vasárnap, julius 1. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetni díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda , Barátok tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-építet) küldendők. Az olvasókhoz! Minden túlzás és piaczi lárma nélkül iparkodtunk a t. olvasó közönség igényeinek, minden tekintetben eleget tenni. A szükséges térképekkel és alapos, gyors hírekkel elláttuk olvasóinkat és igyekezni fogunk ezentúl még szaporítani és jobbakká tenni értesüléseinket, anélkül, hogy lapunk tekintélyét és elterjedését, híreit és tartalmát egyébbel, mint tényekkel akarnók bizonyítani. Politikánk függetlensége és mérsékeltsége, tárcánk tartalma sokkal ismeretesebb és kipróbáltabb, hogy sem fogadásokat kellene tennünk az olvasó előtt. Kérjük az előfizetési megrendelést minél gyorsabban eszközölni, hogy az érdekes hírek és közlemények e napjaiban, a lapküldésben semmi késedelem ne álljon be. Előfizetési árak: (A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) .Julin« Kora ............................. ~ írt. Július-septemberre . . 0 » Julin»—decemberre . . 1*3 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. BÉF“ Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. ■ kiadó hivatala. Budapest, június 30. A külügyi vita vége és eredménye. Ma fejezte be a képviselőház a külügyi vitát. Múlt szombaton kezdődött az, Somogymegye azon kérvényének tárgyalásánál, hogy a kormány Törökország integritásának és a párisi szerződéseknek föntartását tekintse a külügyi politika feladatául. A dolog természetéből folyólag, a parlament nem akart adni ilyen vagy bármely más utasítást a kormánynak; mindenik szónok a kérvényi bizottság azon véleményét pártolá, hogy a kérvény a többi törvényhatóság hasonló feliratával, átadassák a kormánynak, minden utasítás nélkül. Nem is a somogyi kérvény képezte a tárgyalás alapját vagy czélját, hanem alapjául szolgált annak a keleti kérdés, egész terjedelmében és czélja volt, hogy a kormánytól kellő fölvilágosítás nyeressék; az országnak, a szétmenő országgyűlés által kellő biztosíték nyújtassék az iránt, hogy monarchiánk érdekei, nemcsak határaink, de nemzetközi állásunk és a keleti fejlemények tekintetében teljesen megóvassanak és meg fognak óvatni. A tárgy eleinte szűk keretben, sőt, úgyszólván hamis alapon jön tárgyalva, mert Simonyi Ernő, Kaas és Apponyi még csak Bosznia megszállása, a mozgósítás czélja és iránya iránt kívántak fölvilágosítást a kormánytól . Tisza nyilatkozata szabadítá ki a képviselőházat e zsákutczából és menti meg az országot e lidércznyomástól. A vita első eredménye tehát az, hogy most már tudja az ország, hogy a monarchiában senki sem táplál vágyakat keleten ,a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltoztatására; tudja az ország, hogy mozgósítás ez ideig elrendelve nincs és legkevésbé lehet az Törökország ellen irányozva, pl. Montenegró megmentésére ; végül tudja az ország, hogy még a jövőre nézve sem vagyunk senkinek lekötve, annál kevésbé orosz szövetségben. Ha e nyilatkozatnak rögtöni hatása: a börzén h a u s s e t jelentett, az országban megnyugvást, a királyban helyeslést, »hazafiúi örömet« keltett fel, — a képviselőház vitájának keretét is üdvösen alakitá az át, mert nyugodtabbá, átalánosabbá,úgyszólván európai érdekűvé tette ezt. És ezen a téren a vitának több üdvös eredményét konstatálhatjuk. Minthogy a keleti kérdés lényege, tényezői, nehézségei alaposan kifejtve lőnek és másfelől túlsúlyra emelkedett azon meggyőződés, hogy bármennyire óhajtandó is a status quo keleten, de Törökország szervezetében okvetetlenül reformokra van szükség, melyeknél a mi fő érdekünk »a hatalmi és birtoklási viszonyok« megváltoztatásának megakadályozása és legalább is Oroszország terjeszkedésének feltartóztatása: ezen nézetek által bebizonyítók, hogy senkit provokálni nem akarunk, dhalvinistikus tendentiáktól nem engedjük magunkat vezéreltetni, valódi osztrák-magyar érdekpolitikai szempontból fogjuk fel a kérdést. És az egész tárgyalás menete oly szakavatott, méltóságteljes volt, hogy a külföldi sajtó teljes elismerését vívta ki és Ausztriában is fölöslegessé tettük a vitát, úgy a kimerítő tárgyalás, mint a határozott kormánynyilatkozat által. Ha tehát a vita eredményei között felsoroljuk azt, hogy a szélbal által bitorolt külpolitika — a kormánypárt színét ölte fel, hogy a külföldet és Ausztriát meggyőzzük politikai mérsékletünkről és tapintatunkról, hogy a monarchia irányadó politikája legelőször nálunk jön illetékesen kifejezve és érdemlegesen megvitatva: azt hiszszük, hogy helyesen adtuk vissza annak eredményeit és, e tekintetben, valódi jelentőségét. És ha, még ezeken kívül, meg nem becsülhető kincsképen tekintjük az ország viszszaszerzett nyugalmát, a kormány iránt, minden körben növekedő bizalmat, akkor oly előzményeket is érintünk, melyeknek hasznos következményei lehetnek alkotmányosságunk hatására és kormányunk működésére nézve. Tagadhatatlan, hogy eltérő vélemények nyilvánultak a parlamentben ; nem annyira a kormány eddigi politikája és legközelebbi teendője, mint a jövő fejleményei és ezekkel szemben elfoglalandó állás tekintetében. Mert, hogy a múltban egyebet tenni nem lehet, azt mindenki elismeri, még azok is, akik többet kívántak volna úgy, hogy ha ma még Irányi is defavoyálta a harczias tendentiákat és megtagadta, mintha pártja helyesnek tartotta volna Oroszország megtámadását ; ha csak tiltakozásra és egy figyelő hadtest fölállítására redukálta a legszélső követelést, akkor e követeléseket, provocatiónak tartók véleményével, körülbelől egyetért Irányi is és mindenki; akkor, mikor a status quoval, diplomatiai értelemben megelégesznek. De az Oroszország részéről jöhető veszély és Törökország föntartásának lehetősége iránt nyilvánultak eltérő vélemények. És mi ezt a vita egyik előnyének és eredményének tartjuk. Mert túlzás van Kállay állításaiban bizonyára, de figyelemre méltók ellenvetései azért, mert Európában sokan gondolkoznak így és ha mi reformképesnek, megmenthetőnek is tartjuk Törökországot, de nem szabad saját érdekeinket Oroszország mellett és oly kevéssé, mint Törökország miatt kockáztatni. Antidotumképen vegyük az ellenvetéseket, melyek Törökország nehézségeiből származnak ; ne engedjük, hogy külhatalom a béke után vagy a háború következtében, hatalmába kerítse ez államot;de ismerjük el azt is, hogy nemcsak a harcrtéren, de a reformok terén is életképességét, kell, hogy bebizonyítsa Törökország, ha Európa gyanúját, kételyeit el akarja oszlatni és megbízható szövetséges akar lenni! ... A képviselőház szétmegy, hogy tisztult nézeteket vigyen a közvélemény elé, megnyugtassa az országot, a kormány pedig nyilatkozata következtében Inkább, mint valaha, kötelezve az éberségre és a következetes cselekvésre, érdekeink megóvására! Ez a külügyi vita jelentősége és eredménye ! — Milán fejedelemnek a czárnál tett látogatásáról ezeket sürgönyzik a »Daily Telegr.«-nak. A czár Milán fejedelmet fogadván, a következőket mondotta neki: »Óhajtom önnel tisztán megértetni, hogy Ausztriával kötött megállapodásaim Szerbiának semmiféle actiót meg nem engednek. Nyugodtan, egészen nyugodtan kell maradni. Ne ringassa magát ez iránt semmiféle illusiókban! A legjobb amit ön tehet, ha visszatér fővárosába, és embereinek megmondja, amit önnek mondtam, és akkor nyugton marad, egészen nyugton. Ha ön ily eljárást követ, akkor a békeföltételek tárgyalásánál talán megkapja ön a jutalmat helyes magatartásáért. Az alkalmas pillanatban nem fogunk megfeledkezni Szerbiáról, de nem szabad számításunkatkeresztül húznia.« Mint a levelező hozzáteszi, a szerb fejedelem igen le volt verve e fogadtatás által. — Despotovics, bosnyák fölkelővezér, I. Rodics dalmátiai helytartóhoz következő tartalmú levelet intézett: »Dalmátia királyságának politikai és rendőri hatóságai a nemzetközi jognak ellenére megtiltják a gabonának kivitelét ezen királyságból a boszniai sereg számára, mi több ezen tartomány lakosait is, kik a maguk számára visznek gabonát, gyanúsítják, hogy ők a katonaság részére szállítják azt, elveszik tehát tőlük a saját tulajdonukat különbség nélkül, akár liszt az, akár pedig szemes búza, s ugyanazt a határszélen, különösen Knintől Grabig, lefoglalják és sequestrálják. Egyidejűleg azonban meg van engedve a gabona kivitele a török hadsereg számára a dalmátiai királyság összes átmeneti állomásain (révpartjain), leginkább Dubrovszkből (Ragusából) és Splitből (Spalatóból.) Ezen alkalomból van szerencsém nagyméltóságodat egész tisztelettelmegkeresni, méltóztatnék mielőbb intézkedni, hogy, miután a csász. kir. osztrák-magyar állam a mostani körülmények között semleges, s ha a gabonának kivitele a török hadsereg számára a dalmát királyságból megengedtetik, ugyanaz a boszniai seregnek és népnek ne legyen megtiltva. Egyúttal van szerencsém megjegyezni, hogy amennyiben a dalmát királyság politikai rendőri hatóságai részéről a gabona kivitele elé a bosnyák hadsereg és nép számára továbbra is akadályok gördíttetnének, tőlem se vegyék rész néven, ha én is megvonom részemről azon szolgálatokat a dalmát néppel szemben, miket annak eddigelé tettem, s a melyek ugyanannak nagy hasznára és előnyére váltak. A bosnyák hadsereg főhadiszállásából Raszenovcéból, 1877. évi junius hó 19-én. — Deszpotovics, a bosnyák nép főigazgatója (kormányzója) s a bosnyák hadsereg (!) főparancsnokló tábornoka. », — Montenegró — mint a »Köln. Zig«-nak jelentik — Angliához fordult interventióért.. Azonban e hatalmasság is elutasító e kérelmet. Ugyan e lap bécsi értesülése szerint Ausztria semmi lépést sem teend Montenegróért, amíg Törökország a területi viszonyokon nem változtat. Azon hírek, hogy Törökország Montenegrót török provincziává akarja nyilatkoztatni, alaptalanok. A Bocche di Cattaroban nagy izgatottság uralkodik, mivel a törökök, Cettinye felé nyomulva, leégetik a falvakat, s azért további előnyomulásuk esetén félnek, bár az osztrák határ mellett fekvő gazdag Zranicska is zsákmányukul esik. Budva, dalmát kikötőben, melynek területe Zranicskával határos, a csendőrséget megerősítik. Megjegyzendő, hogy e táviratok junius 28-ról keltek. Budapest, jun. 30. (Sz. Gy.) A kelet apró-cseprő népségei oly kevés respektussal viseltetnek monarchiánk tekintélye és hatalma iránt, hogy kevesebbel már alig lehet. A szerbek megmacskazenézték belgrádi konzulunkat, rálőttek a »Maros« nevű monitorra. És ha e tekintetben föl lehet hozni azt, hogy e két adus nem a szerb kormány és hatóság tudtával történt, ott áll a másik eset, midőn a szerb hatóság rendeletéből egyik dunai hajónkról a belgrádi kikötőben erőszakkal kiragadták és partra szállították a bolgár tolonczokat. Ilyen példák és praecedensek hasonló és tán még vakmerőbb lépésre bátorították a görög kormányt, mely az osztrák-magyar Lloyd-gőzösön szállított 180 láda hadi szert Korfuban lefoglalta. Itt egy átalánosan elismert nemzetközi jogelv van a legflagránsabbul megsértve, mely szerint a semleges lobogó fedezi az ellenséges portékát. És hogyan, hát Görögország a portával máris ellenséges lábon állónak tekinti magát, hogy a hadiszert konfiskálja? De mindent megmamagyaráz a kommentáló hír, hogy ezt a görög kormány a muszka diplomátiai képviselő sürgetésére tette — semmi tekintettel arra, hogy osztrák-magyar lobogó van szóban. Tehát már »barátunk«, a muszka sem respektálja lobogónkat! Jelentik Bécsből, hogy külügyi kormányunk tiltakozott a muszka-görög impertinentia ellen, de nézetünk szerint ez nem elég. — Határozottan követelnie kellene külügyi kormányunknak, hogy megsértett lobogónknak elégtétel adassék, s hogy a görögök szolgáltassák ki a lefoglalt hadi szert. Egyébiránt, úgy látszik, hogy ezt maga a porta fogja eszközölni a mi közbelépésünk nélkül is, amit pedig saját tekintélyünk és méltóságunk érdekében meg kellene tennünk. A török kormány ugyanis hadihajókat rendelt Korfuba, hogy az albániai kikötőbe, Prevosába szánt hadiszert visszafoglalják. Ennek meggátlására viszont a görög kormány »Olga« és »Georgios« pánczéloskorvetteket küldötte Korfuba. Ebből igen könnyen komolyabb conflictus származhatik s nem lehetetlen, hogy ezt Thessalia, Epirus, Macedónia és Kréta jeladásnak veendik a már rég előkészített lázadás zászlójának kitűzésére. És igy annak esélyével állunk most szemben, hogy a szerencsétlen s minden oldalról megtámadott ozmán birodalom Görögországgal is háborúba bonyolódjék. Nem bizonyos fénykép állítjuk mi ezt oda, mindenesetre mint egy valószínű s nem lehetetlen esélyt. Nem lehet kétség benne, hogy a dunai események bátorítólag hatottak Görögországra és fognak hatni a porta görög lakosaira is. Azonkívül, hogy az oroszok több ponton átkeltek a Dunán, a czárnak a bolgárokhoz intézett proclamatiója is lázítóag kell, hogy hasson Törökország keresztyén lakosaira. Mert a czár a bolgárokhoz czimezi ugyan a kiáltványt, de valamennyi keresztyén néphez szól. A czár kimondja a proclamatióban egyenesen, hogy nemcsak a bolgárok, hanem a többi keresztyén népek érdekében is kelnek át az orosz seregek a Dunán. S midőn a czár a bolgárokat szeng, fegyverre, intelem ezt valamemnyi keresztyén népiek, hogy ugyanazt tegye, mint a bolgárok. Íme hová sülyedt le egy hatalmas állam uralkodója, a czár, a légió parancsnokok, láztó ágensek színvonalára. Egy uralkodó, az orosz, proclamatiót bocsát ki, melyben lázadásra szólítja föl egy másik állam: Törökország alattvalóit! Ezt tették más uralkodók is, így pl. I. Napoleon intézett a magyarokhoz ily insurrectióra fölhívó proclamatiót; de hogy ugyanezt teszi a »békés« Sándor czár, ki eddig örökösen azt hireszteltette magáról, hogy perhorreskálja a lázadást; hogy a lázadással a »hivatalos Oroszországnak« sem*' " köze, az egyszerűen a »nem hivatalosan ország« műve; mindenesetre igen jellem. Épületes látvány nézni, mint halad a czár pánszláv komiték s a bolgár »ideiglenes kormány« által megkezdett utón; épületes dolog olvasni a czár proclamatiójában, mint akarja Európa legzsarnokabb uralkodója »fölszabaditni« a bolgárokat a »török zsarnokság alól.« Mily találó válasz lenne erre, ha valamelyik hatalomnak most az jutna eszébe, hogy pl. a lengyeleket szabadítsa föl az orosz zsarnokság alól. Mert itt már aztán volna értelme a fölszabaditásnak s itt a fölszabaditás nem volna hazugság és ámitás. Vájjon mit szólna ehhez a felséges czár? A czár kimondá Moszkvában, hogy a »szláv ügyet« irja zászlójára. Hű maradt ezer programmhoz a kiáltványban is, hol a bolgárok nemzetiségéről beszél, sőt kiterjeszti, szélesebb alapra fekteti a moszkva programmot, amennyiben most az összes keleti keresztyén népek felszabadítását hangoztatja. így lesznek az orosz törekvések és aspiratiók mind extensivebekké, így lett a neve sinjei csetepatéból orosz-török háború. Gortsakoff azt mondá nemrégiben, hogy a »szláv ügy« csak az orosz közvélemény sürgető követeléseinek tett engedménynek tekintendő. »Az orosz kormány a közvélemény pressiója alatt állt.« Épen ilyen módon és hazudott »pressió« folytán történhetik meg a is, hogy Oroszország területeket fog annectálni, daczára, hogy most még »nem foglalun, nem hóditunk« a jelszó. A czár proclamatiója által le van rontv minden eddigi hazug distinctió »hivatalos és »nem hivatalos« Oroszország között. II. Sándor és Akszakoff, Csernajeff, Czárkoff közöl semmi különbség. A „HON“ TÁRCZÁJA. Görög, tűz. Elbeszélések. Mindenféle igazhivő népek történetéből, irta Jókai Mór. Samyl fiai. IV. Talapór khán. . (18 Folytatás.) Talapór khán egészen bizonyos volt a maga fiáról, hogy ez dicsőségesen fogja letenni a vitézi próbát a vad állat elleni harczban; az ifjú derék legény volt, s késsel és buzogánynyal jól tudott bánni; nem aggódott fölötte, hogy akár medve, akár sokatevő a felkeresendő davad, annak Irzambék fejedelemfs majd meg fog felelni. Hanem Arizme, az édes anyja féltette az egyetlen fiát s alattomban megbízta a szolgáját Tekuszt, Irzambéknek gyermekkori játszótársát, hogy mindenüttt a fia közelében tartsa magát, s ha veszélyben forogna, segítségére siessen. A davad ellen nagy hajtósereg indult ki, körülfogták a bozótot, ahová a vérnyomok vezettek, s mikor a vadászebek felfedezték a rejtekét, azt mindenünnen körülállták, hogy a vad el ne illanhasson, s akkor azután ahogy a törgauták szoktak medvére, sokatevőre menni, Izzambék fogta az egyik kezébe a hosszú kést, a másikba a buzogányt, s délczeg, nekipirult arczával lépett be a sűrűbe, ahol a fenevad lakott. Lehetett hallani a sűrü bokrok között, hogy ropogtatja a dúvad a fogai közt a csontokat. Még csak félbe sem hagyta a lakomáját a közeledő vadászsereg nagy zajára. Rövid időn Izzambék herczeg futva rohant vissza a bozótból. Az arcza nem volt piros, hanem olyan színű, mint a sajt, s a kezében nem volt se kés, se buzogány, azokat eldobta. »Az én fiam megszaladt!« orditá dühösen Talaperkhán, s azzal leszökött lováról s fogta a hosszú szitostort, azzal rohant a fiának. — »Kés nélkül! Buzogány nélkül! Diadal nélkül! — Vissza kölyök! vagy korbácsot kapsz !« Most azután Izzambék még jobban megijedt a korbácstól, s visszafordult a bozótnak s fel akarta venni eldobott fegyverét, nyomában az apja a korbácscsal. De alig volt Krambéknek a kezében ismét a fegyvere, egyszerre csak lecsapta magát arczczal a földre, a fenevad ott állt előtte. Ez nem volt se medve, se sokatevő, hanem mindegyiknél rettenetesebb. Egy idegen szörnyeteg, a minőt törgauta vadász még soha sem látott. Másfél öl hosszú vadállat, négy lábon állva is oly magas, hogy a felemelt fejével az ember szeme közé néz. S minő fej, minő szemek azok. Fölnyitott állkapctája közé egy emberfej elfér, s fogai akkorák, mint a vadkan agyara; vörös karikáju szemei zöldes-sárga haragtűzben égnek. S kigyóalaku farka oldalait korbácsolja ; teste rőtbarna sávokkal van végig csíkozva; egész tekintete a kegyetlenség, a düh és zsarnokság maga. — Ez a királytigris. De ha királytigris volt is, Talaper khán mégis a szeme közé vágott hosszú szíj ostorával, fölgerjedt haragjában, annak az ellenségnek, a ki előtt az ő fia areára bukott és fegyvereit elejte. A korbácscsal megütött tigris e perezben hátra vonult, és hasra lapult , de úgy, mint az ugrásra készülő macska, négy lábát maga elé szedegetve, s az alatt azt válogatva, hogy melyikre rohanjon, az apára-e, vagy a fiúra. De mielőtt elhatározta volna magát, a ha Takusz kétségbeesett ordítással rohant előre s kópjáját ráhajtta a fenevadra. A hegyes vas csak fájdalmat okozott az állatóriásnak, de boszuját mégis a megsebző ellen vonta; egy szökéssel rajta termett a szolgán s átharapva az ember nyakát, megrázta azt a szájában, s aztán fölemelve a fejét, úgy tartá azt a fogai közt, mint a macska a patkányt, s a távoli mennydörgéshez hasonlaton morgást hallatva, nézett széjjel néhány pillanatig a körülálló vadászseregen, s akkor két óriási szökéssel visszarohant prédájával együtt a bozótba, s ott rákezdte rettenetes ordítását, aminek a haragjától minden paripa megfordult és elfutott a bozótból és futott oly meszsze, a menynyire ez a hang üldözé, s az elhangzik mértföldnyire. Ez volt az az ellenség, a kivel a kalmükök nem bírtak. A nyíl, kelevéz ezt meg nem öli, nekik pedig más fegyverük nem volt. Az önlövő gép, amivel a medve ki szokta végezni magát, ez ellen nem használt semmit , mert a tigris nem jár a tört csapáson. Ezt veremben sem lehet megfogni, mert nem fogadja el a csalétket. Ez kecskemekegés után nem indul. Ez válogatós. Embert eszik. Ha egyszer az emberhúsba belekóstolt, többet aztán mással nem is akar élni. Ha megkaphatja a lovast, a lovat otthagyja s a lovagot viszi el. Kegyetlensége, szörnyű ereje mellett még alattomos is. A tanyák körül ólálkodik, meghúzza magát s egyszerre rohanja meg a gyanútlan közeledőt. S e tigris nem volt egyedül. Az Amur-menti kalmük telepekből mindenünnen jöttek a rémhírek, hogy soha nem látott óriási dúvadok pusztítják a népet és a nyájakat, senki sem tud ellenük tenni. A törgauták már fényes nappal sem mertek kevesedmagukkal járni az erdőn-mezőn, csak nagy csapatokban s éjjel mindenütt nagy tüzeket raktak és doboltak, hogy a tigrist elriaszszák. Az pedig oly vakmerő volt, hogy éjszaka bement a falvakba, s végig száguldozott az utczákon, míg el nem kaphatott valakit, s ordításával rettegésben tartott mindenkit. Hasztalan volt előle odább költözni: a tigris követte a vándorlókat, s ahol letelepedtek, ott ütött tanyát ő is. Talaparkhán ez ellen az ördög küldötte ellen nem tudott semmi segítséget. A Lámák új áldozatokat indítványoznak a bálványnak, de az vagy nem bírt a tigrissel, vagy egyetértett vele. Utoljára már fényes nappal be mert sétálni a tanyára a rémállat, s végig sunnyogott a khán csordája előtt is, fel sem véve a jurtákból felé röpített nyilakat. Egy szép napon épen oda feküdt a khán sátora elé, csendesen veregetve a földet a farkával s koronkint egyet ordítva. Senki se mert kijönni, hogy őt elűzze onnan. Minden ember bezárta magára a jurtája ajtaját. Ekkor a hosszú utcza végén, melyet az egyforma kalmük jurták alkottak, egy magányos férfi közeledett lóháton. Öltözete idegen volt, sűrű szakálla, szőke hajzatú arcra mutatta, hogy nem e népből való. A jurták nyílásain át kiáltoztak a jövevényre, hogy forduljon meg gyorsan, és fusson, ahogy csak tud, ott fekszik a tigris! Az idegen pedig, ahelyett, hogy megrettent volna, levett a válláról valamit, ami hasonlít egy pásztorkürthöz, annak a bunkós végét az arczáb szokta, a lyukas végét pedig az előtte fekvő ugrás készülő dúvadra irányozta. Egyszerre csak a csőb tűz lobbant ki, füsttel vegyest, azt nagy dörgés vette; erre az óriási vad nagyot ordított és nagy fordult, azután megint felszökött s egész tetten dühével rohant a lovas férfira. Az pedig még egysz felé irányozta a lyukas csövet; még egy tűz lobba ki, egy dördülés hangzott s arra az óriási szörnyet a négy lábát szétvetve terült el a földön, tehetetlen fetrengve, mint egy eltaposott féreg. A férfi pedig megszirogatta a lova nyakát, de sem a tigris-ordítástól, sem a dördüléstől még csí meg sem szökkent. Minden jurtából üdvkiáltással rohantak az idén elé. Talaparkhán maga volt az első, ki a jövéré: kengyelvasát tartani előjött, amíg az leszáll a lőre s nyakába borulva, testvérének nevezte őt, ha úgy nem Buddha küldötte egyenesen az égből. Az idegen pedig igen jól beszélte a kalmi nyelvet. Elmondta, hogy ő az orosz czár alattvaló, neve Tseremikoff. Egyenesen azért jött, hogy déli szomszédait, a nemes törganta népet megismerje. Azok tejben vajban fürösztötték a hősi vendég ki őket legnagyobb ellenségüktől megszabadító, addig nem késett őket felvilágosítani, hogy hőstettén eszköze nem varázsszer, hanem egy tökéletesíti lőfegyver, mely biztosabbn lő, mint a kézifj és halál sabb sebet okoz. Ilyen lőfegyverrel bánó vitézet az orosz czárnak annyi, a mennyi férfi, asszony gyermek együtt véve lakik a Sachalim Ula őrségában. (Folytatása következik.) A szerb metropolitatanács és a királyi jog. A következő sorokat vettük: Hogy az 1868. évi legfelsőbb kreskripta után felszentelt görög-keleti lelkészek nagyobb résztagjai a Miletics cotteriájának, ezt, úgy hiszszük, nem kell bizonyítgatni. És, visszont, hogy az öregek szerb papok, Magyarországnak hű és hazafias éramű állampolgárai, kik a szerb hazaellenes párttal sol semmi közösségben nem álltak: ennek legeklatánsab bizonyítékát adta maga a szerb metropolitai tanár most, mikor a legfelsőbb kir. rescriptumnak 30. § önhatalmilag megváltoztatta oly értelemben, hogy megüresedett parochiákra azon »omladinista« revendások is pályázhassanak, kik az 1868. évi kir. redelet után lettek felszentelve. Az idők reményteljnek, kellenek népvezérek. Tudva van, hogy az örgebb lelkészi kar tagjai nem vállalkoznak piszke gyalázatos szerepekre, tehát segíteni kellett a dogon úgy, hogy a legfelsőbb k. szabályrendelet le megváltoztatva, így aztán minden megüresedett procbia egy omladinista reverendás commendánss lett betöltve, ki híven a kapott lordre de batailk szerint fogja vezetni egyházhiveit!