A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen 3. (Budapest, 1917)
Kún Vilmos: Állóharcok a Gallipoli-félszigeten (1915 május-július havában)
vendégek akartak maradni török földön, s azért távoztak el onnan, mert teljesen belátták a vállalkozás sikertelenségét. Török részről az egész védelem újonnan szervezett. Sodenstern ezredes helyett, ki térdén súlyosan megsebesült, május 5-ikén Weber tábornok, azelőtt az ázsiai parton harcoló csapatok parancsnoka, vette át a déli csoport feletti fővezérletet. Az északi csoport parancsnokságát Esszad pasa vette kezeibe. Parancsnoksága az eddigi harcok folyamán a Gallipoli-félsziget egész déli részére kiterjedt, most azonban, hogy az utolsó küzdelmek alatt Ari-Burnu környékére vettetett a rendelkezésre álló török haderők zöme, ez a csoport külön, más feladattal meg nem bízott parancsnokot kívánt. Az ázsiai parton látszólag minden közvetlen veszély megszűnt, hiszen bebizonyosodott, hogy az ottani partraszállási kísérlet csak tüntetés volt azon céllal, hogy a török erők figyelmét magára vonja s így a Gallipolifélszigeten való támadás megkönnyíttessék. Ennek következtében Csanak-Kaleh erődből nehéz ágyúkat szállítottak a Gallipoli-félszigetre az állások megerősítésére. A feladat nem volt könnyű azok mellett az útviszonyok mellett, melyek a Gallipoli-félszigeten — dacára minden eddigi fáradozásnak — uralkodtak. A nehéz ágyúszörnyetegeket bivalyok egész csapata von- 44 szólta az úttalan terepen át a kijelölt állásokba, s minden ágyúnak az állásbavitele sok derék vastagbőrű életébe került. Felemlítjük ezeket a nehézségeket csak azért, mert a fáradságos munka sok mindent elárul. Ha ugyanis oly óriási nehézségekbe került a nehéz ágyúknak az állásokba való vontatása,azok esetleges elvitele visszavonulás esetén szinte lehetetlen lett volna. Minthogy pedig nehéz ágyú a török hadseregnek amúgy is kevés állott rendelkezésére s így csak egynek elvesztése is pótolhatatlan hiányt jelentett volna, világosan mutatkozott már itt a török szándék : többet egy talpalatnyi földet át nem adni az ellenségnek. A harcnak itt késhegyig kellett mennie. Az ellenség szintén nehéz ágyúkat vontatott a partra, ami az antant részéről is a végsőkig való kitartás szándékára mutatott. Az állóharcok kezdetén a török hadsereg elosztása a viszonyoknak megfelelő volt . Az állások kölcsönös megerődítése azonban nem jelenti azt, mintha az egész vonalon nyugalom uralkodott volna. Az állás megerősítésének előfeltétele ugyanis, hogy az kedvező vonalat alkosson. Oly helyeken tehát, ahol a saját állás kedvezőtlen terepen húzódik, elsősorban annak kedvező helyre való áthelyezése szükséges. Ez persze harcokkal jár. Azonkívül az ellenség munkálatainak zavarása, a már kész erődítések elrombolása mind oly feladatok, melyek az állások kiépítésével együtt járnak s így időszakonként meg-megújuló támadásokat vonnak maguk után. Alig jutottak tehát mindkét fél védelmi munkálatai oly stádiumba, hogy az állás hirtelen támadások ellen megbízhatóan védett, megkezdődtek a helyi harcok részint a kedvezőbb pontok elérése, részint pedig az édenség háborgatása végett. Az első támadó az antánt volt. A félsziget déli csücskén lévő állásai mindaddig nem nyújtottak számára elegendő biztonságot, míg az Elcsi-Tepe nevű, az egész vidéken uralkodó magaslat birtokában nem volt. Onnan mint domináló M melyről a török tüzérség kényes (2XDGXD ÁLLÓHARCOK A GALLIPOLI-FÉLSZIGETEN. (1915 MÁJUS—JÚLIUS HAVÁBAN) QXSQX9 Enver pasa megszemléli a Dardanellákhoz küldött Grohl A., Berlin, felvétele, osztrák-magyar taracküteget Konstantinápolyban.