ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 91. ÉVFOLYAM (1964)

1964 / 1. füzet - IRODALOM - CASTIGLIONE LÁSZLÓ - NAGY EMESE: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve, XIV. kötet

szobrocska egy larariumban állt, ahol mindennapos tisz­teletben részesült. Évszak-megszemélyesítés larariumban való elhelyezését s különösen annak „mindennapos" tiszteletét feltételezni csak megfelelő bizonyító anyag alapján tartjuk lehetségesnek. Az évkönyv sokoldalú római régészeti anyagát Soproni Sándor tanulmánya zárja le. Római sírvers Szentendréről (51 — 56, német kivonattal). A szerző egy vízvezeték-építési munka során Szentendrén előkerült feliratot tesz közzé és magyaráz. A f­eliratos kő másodlagos felhasználás­ban került a IV. sz.-ban egy kőládás sírba, eredetileg III. sz.-i szarkofág részét képezte. Felirata csaknem pontosan megfelelő párja a korábban előkerült óbudai verses feliratú szarko­fág szövegének. A szerző a két megegyező és egykorú verses sírfelirat összevetését két másik, hasonlóképpen Aquincum környékéhez kapcsolódó párhuzamos sírvers megemlítésével bővíti ki, és arra a megállapításra jut, hogy mind a négy felirat nagyjából egy időben és egy aquincumi kőfaragóműhelyben készült. Eddig a pontig fejtegetését helyesléssel fogadhatjuk, mint azt is, hogy a sírversek több példányos felbukkanásának, illetve variált ismétlésének problémáját felvetette, keresve ennek a rendkívül érdekes kultúrtörténeti és irodalom­történeti jelenségnek történeti magyarázatát. Nem látjuk azonban meggyőzőnek és egyedül lehetséges megoldás­nak azt a feltevést, hogy egy aquincumi költőnek (az akroszichonból ismert nevű Lupusnak) helyben, éspedig a kőfaragóműhely számára készült verseiről lenne szó. Erre vonatkozólag Szilágyi János György elemzésére hívjuk fel a figyelmet (lásd Arch. Ért.) Salamon Ágnes tanulmánya: Ein völkerwanderungs­ zeitlicher Beschlag aus Környe (57 — 65) egy halat mar­cangoló madárt ábrázoló, rendkívül dekoratív bronz­veretet mutat be és vesz alapos elemzés alá. Gondos vizsgálatának eredményeként sikerült meghatároznia a kerülő úton múzeumba jutott darab korát, valószínű lelőhelyét és az etnikai környezetet, amelybe a hasonló ábrázolások alapján a tárgyalt emlék sorolható. A szerző fejtegetései során részletesen tárgyalja a batajnicai sisak és a Szeged-öthalmi bronzlap rokon ábrázolásait és az ezekkel kapcsolatos történeti kérdéseket. A környei leletet a két említett emlék keletkezése közötti időpontra, a VI. sz.-ra keltezi, és a Környén korábbi időpontban megtelepedett avar kori népcsoporthoz kapcsolja. A motívum eredetének problémáját felvetve érdekes gon­dolatot fejt ki a kisázsiai népek művészetének a dél­orosz sztyepp lakosságára gyakorolt hatásáról. Elis­merésre méltó józanságról tesz tanúságot, midőn a motívum pontos levezetését, közelebbi eredetét és etnikai kapcsolatát egyelőre nyitott kérdésként kezeli. Vorläufige Mitteilungen über die Ausgrabungen in Pekaszepetk (67 — 82) címmel olvashatjuk Cs. Sós Ágnes beszámolóját a magyarországi szláv archeológia egyik legjelentősebb feltárásáról. A feltárás rövidre fogott, a leírásokat mellőző, de minden lényeges kérdést ponto­san megvilágító ismertetése során megállapítja, hogy a szláv temetkezések a VIII. sz. második feléből és a IX. sz. elejéről származnak, és a Balatontól nyugatra el­lyezkedő s észak felől beköltözött népcsoporthoz tartoz­nak. A publikáció számos igen figyelemreméltó ered­ménye közül az ásatás értékeléséből levont legfontosabb történeti tanulságra hívjuk fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy az urmi­ temetkezéses temető kitűnő felvilá­gosítást nyújt az avar és a korai szláv népesség kölcsönös kapcsolatára vonatkozólag. A feltárás során tett meg­figyeléseket szélesebb körű összehasonlító vizsgálat keretébe illesztve, a szerző arra a jelentős történeti követ­keztetésre jut , hogy a szóban forgó népcsoport az avar uralom utolsó idejében, a VIII. sz. második felében ván­dorolt be Dél-Magyarországból és Nyugat-Szlovákiából, s ily módon ahhoz a szláv népességhez tartozott, amely­nek jelenléte a Pribina-féle államalakulat létrejöttét és középpontjának kijelölését elősegítette, sőt szinte deter­minálta. Török Gyula : Pogány kultusz emléke a sopronkő­hidai temetőben (83 — 93, angol kivonattal) című tanul­mánya egy finom ásatási megfigyelésre épített vallás­történeti vizsgálat eredményét nyújtja. A Sopronkőhidán feltárt IX. sz.-i temetőben a szerző megállapította, hogy a sírokban talált szarvasmarha-koponyák eredetileg fából készült koporsók tetejére voltak illesztve, éspedig olyan módon, hogy a lábrész fölé helyezett koponyát, helyesebben az állat szarvát a lenyúzott bőrrel együtt erősítették fel, úgy hogy a koporsót mintegy állatmezbe öltöztették. A szerző ezt a temetkezési szokást a tote­misztikus hiedelmekkel, különösen a sámánizmus köréből ismert szokásokkal veti egybe, majd vizsgálódásait ki­egészíti a temető egyik sírjában talált, csontból készült sótartó rendkívül érdekes bekarcolt ábrázolásának elem­zésével, amely a koporsókra erősített szarvasmarha­„maszkokkal" teljes összhangban arról tanúskodik, hogy a népcsoport vallásos nézeteiben a szarvasmarha közép­ponti helyet foglalt el. A vallástörténeti következtetéseket azután a temető etnikumának meghatározásával kap­csolja össze, és rámutat azokra az egyező jelenségekre, amelyek különböző magyarországi avar temetőkben mutathatók ki. Mindvégig meggyőző érvelését azzal a következtetéssel zárja le, hogy a sopronkőhidai temető egy olyan avar népcsoporté volt, amely még a IX. sz.-ban is megőrizte ősi vallását, s éppen ezért viszonylag elkülö­nült helyzetét is. Egy ilyen népcsoportot az írásos forrá­sok tanúsága szerint saját kérésére a IX. sz. elején telepítettek le Sopron környékén. Kár, hogy a szerző nem használta fel a sámánizmus legkitűnőbb magyar ismerőjének, Diószegi Vilmosnak kutatásait. Egy apró megjegyzés: a 91. k. lapon a szerző a griff és más fan­tasztikus állatok ábrázolásának az ókori keleti és a klasz­szikus kultúrákban való megjelenését a lovas népek hatá­sának tulajdonítja. Kérdés, hogy ez a tétel megállja-e a helyét, mivel tudjuk, hogy ezek a mitikus állatalakok már jóval a sztyeppei népek hatásának bizonyítható időpont­ja előtt kialakultak az ókori keleti művészetekben. Az sem vitágos, mit ért a szerző azon, hogy ezek az állat­alakok „az ókori klasszikus területeken az építészetre és a szobrászatra hatottak elsősorban". Dienes István a honfoglaló magyar társadalom szer­vezetének ismeretét gyarapítja Nemzetség jegy ( tamga ) a békési honfoglaláskori íjcsonton (95 —109, német kivo­nattal) című tanulmányával. A X. sz.-i sírból előkerült íj csontléceibe karcolt s az első pillantásra teljesen jelentéktelennek tűnő jeleket a szerző nemzetségjegy­ként ismerte fel, s miután ezt a feltevését széles körű összehasoníitó anyaggal igazolta, kiindulópontként hasz­nálta fel az éles elméjű elemzéshez, amelynek során a magyar nemzetségi társadalomnak szinte teljes fejlődési vonalát képes volt megrajzolni. Megvilágításában az apró jelecske a bevándorolt magyar társadalom átalakulá­sának valóságos útjelzőjévé válik. Abból az időből szár­mazik, amikor a nemzetségfők hagyományos hatalma a középponti államhatalommal vívott hol nyílt, hol burkolt szívós küzdelemben háttérbe szorult, de a fegyveres kíséretükhöz tartozó köznépi magyarok még mindig viselték jelüket, amely többnyire az ősi totemállatok leegyszerűsített ábrázolásából alakult ki. A történelmi fejlődés hamarosan eltörölte a hagyományos társadalmi szervezetnek ezt a nyomát is — a temető későbbi sírjai­ból a nemzetség jel már hiányzik —, és mivel az új állam­hatalom ideológiája is a nemzetségek hatalmának elfeled­tetésére törekedett, valóban éles és elmélyült nyomozásra van szükség ahhoz, hogy történeti kutatásunk hajdani jelentőségét és vonásait felderítse. A mindvégig érdekes olvasmányt nyújtó tanulmány kiváló példája annak, hogyan tud a régészeti kutatás a legjelentéktelenebb nyomból kiindulva is nagy horderejű történeti követ­keztetésekre jutni. Örömmel üdvözöljük Korek József beszámoló jelen­tését a Magyar Nemzeti Múzeum — Történeti Múzeum munkájáról az 1960 — 61. évben. A jelentésből nagyarányú és sokoldalú múzeumi tevékenység képe bontakozik ki, s különösen a régészeti munka mutatkozik, már a mennyi­ségét jelző számok tükrében is, impozánsnak. A beszámoló nem titkolja el, sőt hangsúlyozza azt a kemény belső munkát, amely a múzeum hatalmas állagának rendbe­tételére és revideálására irányul. Csak helyeselni tudjuk ezt, hiszen a külső szemlélők előtt rejtett múzeumi belső munka alapvető feltétele annak, hogy a régészeti kutatás

Next