ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 93. ÉVFOLYAM (1966)
1966 / 1. füzet - IRODALOM - SZ. PÓCZY KLÁRA - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XVI. kötet
méltó a 417. o. képe (pajzsdudor rögzítésének módja, bőr-, vas- és faréteg felhasználásával). A 417. o. lapon pajzsfogantyú rekonstrukciójának rajzát láthatjuk. A 430. o. képe páros számú láncfonal-szál kötésmódját mutatja (kezdetleges szövőszékkel). Alapvető a 433 — 4. o. összefoglaló táblázata, a temető botanikai adatainak áttekintése (sír, növényfajta, alkalmazás, eredet stb.). A fafélék szénmaradványai vízkedvelő fafajták jelenlétére utalnak. Egy búzafajta és kétféle rostos növény (Einum, Gossypium) nyomai helyi termesztésből eredhetnek. Gyapot is került elő az egyik sírban; ez bizonyosan import útján jutott el Vörsre. A római korban számos kultúrnövényt (pl. Castanea) honosítottak meg itt, némelyek napjainkig élnek (436. o.). A temető sírjaiban 1ö db rokkát találtak, a 32. sz. sír üvegpéldánya rendkívülien díszes. A 15. sz. sírban talált gyapot vászonszövet maradványa (437. o.). A duplatemetkezés takarójául használt szőnyeg importtárgy (438. o.). A langobárdok a lent helyben dolgozhatták fel, olyan szövőszéken, amely a neolitkorinál fejlettebb aligha lehetett. A záró fejezet a kapcsolatos vallási képzeteket fejtegeti. A sírokban elszórt faszén juhar maradványai, a 10. sírban (amelyet nem zavartak meg) hamuréteg fedte azt: a koporsó leeresztésekor parazsat szórtak a sírba (440. o.). A juhar az idaeai Kybele-Rhea istennőnek volt szentelve. A nyárfa használatának is vallási háttere lehet, amely Héraklesnek volt szent fája, és így a hősiesség jelképe (441 .o.), a germánoknál a középkorig menően. A 21. sír (koporsót védő) gerendái tölgyfából készültek, amely Donarnak volt szentelve. A vörsi langobárdok lándzsanyelet kőrisfából faragtak, amely Ares szent fája volt. A germán istenek az első férfit ebből formálták. Kérdéses, hogy a fehérített ruha divat vagy vallási megnyilatkozás volt-e, s a sírba helyezett szalmának szintén volt-e vallási jelentése? (442. o.). Szilágyi János Aquincumi Múzeum Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XVI. kötet. Budapest, 1964. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 297 lap, 112 ábra. Szép kiállítással, változatos tartalommal jelent meg a Folia Archaeologica legújabb évkönyve. Huszonhárom tanulmány, illetve anyagközlés, jelentés tájékoztat a múzeum intenzív munkájáról és gyűjteményeinek sokrétű feladatáról. A kötet őskori közleménnyel kezdődik, Patay Pál egy újabban Bokodon előkerült bronzlelet feldolgozása kapcsán felhasználja Poulik hasonló tárgykörű dolgozatát és a vezérkorongos fibulák osztályozásához további szempontokkal járul hozzá. Újabb altípusok beiktatásával világos, áttekintő térképen mutatja be a szóban forgó lelettípus elterjedését és csoportosulását a Kárpátmedencében. Szerző egyezteti az utóbbi tíz év kutatásának eredményeit és a vezérkorongos fibulákhoz kapcsolódó leletegyütteseket — más kutatók véleményétől eltérően—, a váli kultúrához kapcsolja. Kronológiai megállapítását elsősorban a gyermelyi lelet edény töredékeire alapozza. A bokodi fibulán és a hozzá tartozó karpereceken nagyfokú kopást figyelt meg s ebből arra következtet, hogy hosszú időn keresztül használhatták ezeket a bronz ékszereket, tehát ezt a vezérkorongos fibulával jelzett együttest sem rejthették el a HA2 periódusnál korábban. Párduc. .Mihály figyelte meg első ízben szentesvekerzugi ásatásai során, hogy a Nagyalföldön már az i. e. VI. században fazekaskorongon készült edényeket is használt a helyi lakosság. Ezt a tételt I. Filip szlovákiai leletegyüttesekkel igazolta, megállapítva, hogy a korongolt edények erre a területre is átterjedtek a korai időszakban. Nagy Tibor szerint a fazekaskorongot a Nagyalföldre betörő szkíták hozhatták magukkal. Lengyel Irina tanulmánya ehhez a kérdéshez kíván hozzászólni a legújabb szovjet irodalmi vélemények alkalmazásával. A Pontus környékén végzett archaeologiai kutatás ugyanis kimutatta, hogy maguk a szkíták csak az i. e. II—I. századokban tértek át a fazekaskorong használatára; korábban görög, vagy déli thrák importként került településeikre a korongolt áru. Szerző emlékeztet arra, hogy a fazekaskorong használata bizonyos fokú gazdasági-társadalmi fejlettséget feltételez, egy olyan szervezettséget, amikor a lakosság soraiból kiválnak a kézművesek, illetve egy-egy iparágon belül is differenciálódnak egyes munkafázisok. A korongolt kerámia elterjedése emellett kiterjedt kereskedelmi hálózatot igényel. Szerző megállapítja, hogy ezek szerint a Nagyalföldön ezek az adottságok megvoltak a szkíta-kori helyi lakosságnál, ezért már a kelták térhódítása előtt mintegy két évszázaddal használták a fazekaskorongot. Soproni Sándor egy dunabogdányi és egy tahitótfalusi római kori feliratos kőemlék segítségével rekonstruálta a cohors XVIII. voluntariorum civium Romanorum történetét. Körültekintő epigráfiai elemzése mellé felsorakoztatja a csapattestre vonatkozó eddig előkerült emlékeket, illetve revízió alá veszi a korábbi megállapításokat. Véleménye szerint a cohorsot az 1. században állították fel s az Galliában tartózkodhatott még a II. század elején is. Fejtegetései szerint a katonai alakulatot 133 —138 között helyezhették a dunabogdányi frontszakaszra, amely talán ekkor építette Cirpi első kőtáborát. A markomann háborúk után a cohorsot Carnuntumba, vagy környékére helyezték át, ahol e frontszakasz újjáépítésében vett részt. Szerző megjegyzi, hogy a cohors további sorsára újabb kutatások vethetnek fényt. Mócsy András egy leletegyüttes feliratos kőtöredékeiből több személy hamvainak befogadására szolgáló kőossuariumot állított össze. A hiányos és csak kis részében rekonstruálható előlap feliratából igen szellemes kombinációval több értékes következtetést von le a Balaton környékének római kori történetére vonatkozóan. Az elhunytak nevéből arra következtet, hogy nyugati italikus környezetből származhatnak s magáról az ossuariumról is megállapítja, hogy Poetovio valamelyik kőfaragómrhelyében készítették. Az irodalomban összegyűjtött 25 analóg darab alapján a kőládát a II. század második felére vagy a III. század első felére keltezi. Szerző már egy korábbi tanulmányában felhívta a figyelmet arra, hogy a Balaton környékére Poetovioból is szállítottak sírköveket, ugyanígy a Mursa—Sopianae útvonal menti településekre is. Szerző szerint a helyi kereslet nem tudott itt önálló műhelyeket fenntartani s ezért, — elsősorban az idegenből származó veterán és kereskedő családok —, távoli műhelyekből hozatták a sírköveket. A kőossuariumok elterjedésével kapcsolatban felfigyel arra a jelenségre, miszerint a régészeti leletanyag révén kirajzolódó antik úthálózat és az egykori itineráriumok adatai nem fedik egymást. Szerző szerint az antik források speciális szempontjaiból adódik ez az eltérés. Garam Éva az Isaszeg határában felszínen kirajzolódó kurgánok közül hatot tárt fel s ennek a nagy körültekintéssel folytatott leletmentésnek az eredményeiről számol be. Megfigyelte, hogy az északi -elöli tájolású sírokban a fakoporsót 0,5 m. magasságig kőpakolással vették körül, e fölött földdel töltötték be a sírüreget, amelyre 10 — 20 m széles és 1 m magas halmot emeltek. A sírhoz kővel kirakott lejárat vezetett, de a korabeli sírrablók felülről, aknákon át emelték ki a csontok egy részét és a mellékleteket, amelyek tehát csak töredékesen, bolygatva és szétszórtan kerültek elő az ásatáskor. A leletek nagy része római kori készítmény, vagy ilyenek helyi utánzata, ezek kora segítette hozzá szerzőt annak megállapításához, hogy a temetkezés a III. század második felében történt. Dél-oroszországi analógiák alapján átfutja a kurgán-temetkezés történetét és arra a konklúzióra jut, hogy az I— IV. századokban ez a ritus a szarmataroxolán lakosság körében volt szokásban Isaszeg környékén . Bíróné Sey Katalin egy Perbálon előkerült több száz darabból álló éremegyüttes feldolgozását adja. A bronz pénzek együttese Nagy Constantinus fiainak közös uralkodása időszakából származik. Constans és II. Constantius matorináival indul, amelyeket szerző a