ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 93. ÉVFOLYAM (1966)

1966 / 1. füzet - IRODALOM - SZ. PÓCZY KLÁRA - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XVI. kötet

méltó a 417. o. képe (pajzsdudor rögzítésének módja, bőr-, vas- és faréteg felhasználásával). A 417. o. lapon pajzsfogantyú rekonstrukciójának rajzát láthatjuk. A 430. o. képe páros számú láncfonal-szál kötésmódját mutatja (kezdetleges szövőszékkel). Alapvető a 433 — 4. o. összefoglaló táblázata, a temető botanikai adatainak áttekintése (sír, növényfajta, alkalmazás, eredet stb.). A fafélék szénmaradványai vízkedvelő fafajták jelenlétére utalnak. Egy búzafaj­ta és kétféle rostos növény (Einum, Gossypium) nyomai helyi termesztésből ered­hetnek. Gyapot is került elő az egyik sírban; ez bizonyo­san import útján jutott el Vörsre. A római korban szá­mos kultúrnövényt (pl. Castanea) honosítottak meg itt, némelyek napjainkig élnek (436. o.). A temető sírjaiban 1ö db rokkát találtak, a 32. sz. sír üvegpéldánya rendkí­vülien díszes. A 15. sz. sírban talált gyapot vászonszövet maradványa (437. o.). A duplatemetkezés takarójául használt szőnyeg importtárgy (438. o.). A langobárdok a lent helyben dolgozhatták fel, olyan szövőszéken, amely a neolitkorinál fejlettebb aligha lehetett. A záró fejezet a kapcsolatos vallási képzeteket fej­tegeti. A sírokban elszórt faszén juhar maradványai, a 10. sírban (amelyet nem zavartak meg) hamuréteg fedte azt: a koporsó leeresztésekor parazsat szórtak a sírba (440. o.). A juhar az idaeai Kybele-Rhea istennő­nek volt szentelve. A nyárfa használatának is vallási háttere lehet, amely Héraklesnek volt szent fája, és így a hősiesség jelképe (441 .o.), a germánoknál a középkorig menően. A 21. sír (koporsót védő) gerendái tölgyfából készül­tek, amely Donarnak volt szentelve. A vörsi langobár­dok lándzsanyelet kőrisfából faragtak, amely Ares szent fája volt. A germán istenek az első férfit ebből formálták. Kérdéses, hogy a fehérített ruha divat vagy vallási meg­nyilatkozás volt-e, s a sírba helyezett szalmának szintén volt-e vallási jelentése? (442. o.). Szilágyi János Aquincumi Múzeum Folia Arch­aeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve XVI. kötet. Budapest, 1964. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 297 lap, 112 ábra. Szép kiállítással, változatos tartalommal jelent meg a Folia Archaeologica legújabb évkönyve. Huszonhárom tanulmány, illetve anyagközlés, jelentés tájékoztat a múzeum intenzív munkájáról és gyűjteményeinek sok­rétű feladatáról. A kötet őskori közleménnyel kezdődik, Patay Pál egy újabban Bokodon előkerült bronzlelet feldolgozása kapcsán felhasználja Poulik hasonló tárgykörű dolgoza­tát és a vezérkorongos fibulák osztályozásához további szempontokkal járul hozzá. Újabb altípusok beiktatásá­val világos, áttekintő térképen mutatja be a szóban forgó lelettípus elterjedését és csoportosulását a Kárpát­medencében. Szerző egyezteti az utóbbi tíz év kutatásá­nak eredményeit és a vezérkorongos fibulákhoz kapcso­lódó leletegyütteseket — más kutatók véleményétől elté­rően—, a váli kult­úrához kapcsolja. Kronológiai megálla­pítását elsősorban a gyerm­elyi lelet edény töredékei­re alapozza. A bokodi fibulán és a hozzá tartozó karperece­ken nagyfokú kopást figyelt meg s ebből arra következ­tet, hogy hosszú időn keresztül használhatták ezeket a bronz ékszereket, tehát ezt a vezérkorongos fibulával jelzett együttest sem rejthették el a HA2 periódusnál korábban. Párduc­. .Mihály figyelte meg első ízben szentes­vekerzugi ásatásai során, hogy a Nagyalföldön már az i. e. VI. században fazekaskorongon készült edényeket is használt a helyi lakosság. Ezt a tételt I. Filip szlovákiai lelet­együttesekkel igazolta, megállapítva, hogy a koron­golt edények erre a területre is átterjedtek a korai idő­szakban. Nagy Tibor szerint a fazekaskorongot a Nagy­alföldre betörő szkíták hozhatták magukkal. Lengyel Irina tanulmánya ehhez a kérdéshez kíván hozzászólni a legújabb szovjet irodalmi vélemények alkalmazásával. A Pon­tus környékén végzett archaeologiai kutatás ugyanis kimutatta, hogy maguk a szkíták csak az i. e. II—I. századokban tértek át a fazekaskorong használa­tára; korábban görög, vagy déli thrák importként került településeikre a korongolt áru. Szerző emlékeztet arra, hogy a fazekaskorong használata bizonyos fokú gazda­sági-társadalmi fejlettséget feltételez, egy olyan szerve­zettséget, amikor a lakosság soraiból kiválnak a kézmű­vesek, illetve egy-egy iparágon belül is differenciálódnak egyes munkafázisok. A korongolt kerámia elterjedése emellett kiterjedt kereskedelmi hálózatot igényel. Szerző megállapítja, hogy ezek szerint a Nagyalföldön ezek az adottságok megvoltak a szkíta-kori helyi lakosságnál, ezért már a kelták térhódítása előtt mintegy két évszázaddal használták a fazekaskorongot. Soproni Sándor egy dunabogdányi és egy tahitót­­falusi római kori feliratos kőemlék segítségével rekonstru­álta a cohors XVIII. voluntariorum civium Romanorum történetét. Körültekintő epigráfiai elemzése mellé fel­sorakoztatja a csapattestre vonatkozó eddig előkerült emlékeket, illetve revízió alá veszi a korábbi megállapí­tásokat. Véleménye szerint a cohorsot az­ 1. században állították fel s az Galliában tartózkodhatott még a II. század elején is. Fejtegetései szerint a katonai alakulatot 133 —138 között helyezhették a dunabogdányi front­szakaszra, amely talán ekkor építette Cirpi első kőtá­borát. A markomann háborúk után a cohorsot Carnun­tumba, vagy környékére helyezték át, ahol e frontszakasz újjáépítésében vett részt. Szerző megjegyzi, hogy a cohors további sorsára újabb kutatások vethetnek fényt. Mócsy András egy leletegyüttes feliratos kőtöredékei­ből több személy hamvainak befogadására szolgáló kőossuariumot állított össze. A hiányos és csak kis részé­ben rekonstruálható előlap feliratából igen szellemes kombinációval több értékes következtetést von le a Balaton környékének római kori történetére vonatkozóan. Az elhunytak nevéből arra következtet, hogy nyugati italikus környezetből származhatnak s magáról az ossua­riumról is megállapít­ja, hogy Poetovio valamelyik kőfara­góm­rhelyében készítették. Az irodalomban összegyűj­tött 25 analóg darab alapján a kőládát a II. század máso­dik felére vagy a III. század első felére keltezi. Szerző már egy korábbi tanulmányában felhívta a figyelmet arra, hogy a Balaton környékére Poetovioból is szállítottak sírköveket, ugyanígy a Mursa—Sopianae útvonal menti településekre is. Szerző szerint a helyi kereslet nem tudott itt önálló műhelyeket fenntartani s ezért, — elsősorban az idegenből származó veterán és kereskedő családok —, távoli műhelyekből hozatták a sírköveket. A kőossuariu­mok elterjedésével kapcsolatban felfigyel arra a jelenségre, miszerint a régészeti leletanyag révén kirajzolódó antik úthálózat és az egykori itineráriumok adatai nem fedik egymást. Szerző szerint az antik források speciális szem­­pontjaiból adódik ez az eltérés. Garam Éva az Isaszeg határában felszínen kirajzo­lódó kurgánok közül hatot tárt fel s ennek a nagy körül­tekintéssel folytatott leletmentésnek az eredményeiről számol be. Megfigyelte, hogy az északi -­elöli tájolású sírokban a fakoporsót 0,5 m­. magasságig kőpakolással vették körül, e fölött földdel töltötték be a sírüreget, amelyre 10 — 20 m széles és 1 m magas halmot emeltek. A sírhoz kővel kirakott lejárat vezetett, de a korabeli sírrablók felülről, aknákon át emelték ki a csontok egy részét és a mellékleteket, amelyek tehát csak töredékesen, bolygatva és szétszórtan kerültek elő az ásatáskor. A leletek nagy része római kori készítmény, vagy ilyenek helyi utánzata, ezek kora segítette hozzá szerzőt annak megállapításához, hogy a temetkezés a III. század máso­dik felében történt. Dél-oroszországi analógiák alapján átfutja a kurgán-temetkezés történetét és arra a konklú­zióra jut, hogy az I— IV. századokban ez a ritus a szarmata­roxolán lakosság körében volt szokásban Isaszeg kör­nyékén . Bíróné Sey Katalin egy Perbálon előkerült több száz darabból álló éremegyüttes feldolgozását adja. A bronz pénzek együttese Nagy Constantinus fiainak közös uralkodása időszakából származik. Constans és II. Constantius matorináival indul,­­ amelyeket szerző a

Next