ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 105. ÉVFOLYAM (1978)
1978 / 1. füzet - IRODALOM - PÓCZY KLÁRA - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. 25 (1974). A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve
9* IRODALOM Folia Archaeologica 25 (1974). A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve. Kiadja a Népművelési Propaganda Iroda. Budapest. 262 lap, 111 fényképes ábra. A Magyar Nemzeti Múzeum évkönyve, a Folia Archaeologica 1974-ben 25. kötetével jubilált ! Ez az 1939-ben megindult régészeti kiadványsorozat a felszabadulás után, 1954—1974 között, kereken húsz kötettel jelentkezett. Magyarország tudományos életében egészen kivételes teljesítményként könyvelhető el az ilyen folyamatosság. Fülep Ferenc főszerkesztő szavaival: ,,A Folia Archaeologica tartja magát eredeti célkitűzéséhez: szinte minden cikke a Múzeumban őrzött leletek közlése, természetesen ezek történelmi interpretálásával. Az Évkönyv hasábjain szinte nyomon követhető a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos kutatómunkájának kiterebélyesedése. Egész generációkat nevelt fel a kiadvány, akik ma — szerénytelenség nélkül állíthatjuk — a magyar régészettudomány derékhátjához tartoznak." A huszonötödik kötet meggyőzően tanúsítja a fenti eredményt, régészeti cikkei érdekes keresztmetszetben, magas színvonalon mutatják be a múzeum legújabb gyűjtését és feldolgozási tevékenységét. Hangsúlyozzuk, hogy „legújabb", mert a tíz régészeti tanulmány többsége új szerzemény közzététele, igen gyors kiértékelése, amit a cikkek egyértelműen mutatnak. Dobosi Viola „Adatok a Bodrogvölgy őskőkorához" címen 1970. évi leletmentéséről számol be. Jánossy Dénes „Tarcal-Citrombánya őskőkori lelőhely gerinces faunája", Krolopp Endre, „Tarcal-Citrombánya őskőkori lelőhely mollusca faunája", Stieber József „Tarcal-Citrombánya őskőkori lelőhely faszeneinek anthrabotómiai vizsgálata" c. tanulmányai egészítik ki a régész megfigyeléseit. A település eszközegyüttese a keleti gravetti kultúrkörbe tartozik, bár a közeli Bodrogkeresztúr és Arka korban jóval idősebb iparával mutatnak rokonságot. Szerző a kevés faunisztikai és botanikai adat alapján a település korát a Wurm3-ra teszi. A telepnyomok sűrűsége alapján megállapítja, hogy a Tokaj-hegy környéke az őskőkor végén központi jelentőségű lehetett, a jó minőségű nyersanyag és a mocsaras környékből kiemelkedő könnyen védhető magaslat adnak erre magyarázatot. Kovács Tibor „Bronzkori urnatemető Törtelen" című tanulmányához az anyagot 1968. évi leletmentése szolgáltatta. A már több mint egy évszázad óta ismert lelőhely a vatyai kultúra kései szakaszához tartozik, de valamivel korábbi a koszideri időszaknál. Szerzőnek ez a megállapítása alkalmat ad arra, hogy új adatokkal szóljon hozzá az e korszakkal foglalkozó régészek egyelőre még lezáratlan kronológiai vitájához, s megállapítja, hogy a problémákat csupán az eddig publikálatlan leletek közlése, s majd ezek kiértékelése oldhatja meg. Kemenczei Tibor „Zur Deutung der Depotfunde von Aranyos" címen 1966-os ásatásának az anyagát teszi közzé, ami egyébként a Miskolc melletti Bükkaranyos területéről már a második depolelet. Szerző 41 bronztárgyat emelt ki a régészetileg átkutatott földvár szegélyén levő hulladékgödörből — 31 lándzsahegyet, 8 fokos baltát, 2 csákányt —, amelyek a késő bronzkor Reinecke Bü-BD periódusából valók és közelebbről a pirnyi kultúra rimaszombati leletegyüttesével mutatnak kapcsolatot. A Felső-Tisza-vidéken ebben az időben az ópályi bronzművesség volt az irányadó, amelynek eszközanyagát szerző két korszakra bontja, ezzel finomítva a további kutatás számára a kronológiai tanulságokat. Szabó Miklós „Contribution à l'étude de l'art et de la chronologie de La Tène ancienne en Hongrie" címen egy 1972-ben talált leletről számol be. Ez lánccal összekapcsolt fibulapár, amelyet a szentendrei Duna-mederből emeltek ki. Az ékszer érdekessége, hogy mindkét darabja más-más típust képvisel, ami egyébként nem volt ritka a Kárpát-medencébe érkező kelták viseleténél e kezdeti időszakban. Az ékszerpár egyik tagja karikás állatfejes fibula, másik darabja Dux-i típusú fibula, szerző az i. e. IV. század legvégére keltezi ezeket. Stíluskritikai alapon megállapítja, hogy a típusok különbözősége ellenére a fibulák egyidőben, valószínűleg ugyanabban a műhelyben készültek. Fejtegetései nyomán úgy tűnik, hogy ez a műhely talán Velemszentvid továbbélésével azonosítható. De felvetődhet egy Balaton-parti, eddig ismeretlen fémműves központ lehetősége is. B. Bónis Éva: „Ritzzeichnungen auf frühkaiserzeitlichen Gefassfragmenten aus Tokod" clmen egy olyan kora császárkori festett kerámiacsoportot vizsgál, amelynek néhány töredékére már égetés után figurális mintát és feliratot karcoltak rá. Az egyik töredékkel kapcsolatban felveti a hamisítás lehetőségét is. A szóban forgó festett urnatípusról elterjedési területe alapján (Tokod, Solymár, Aquincum, Nagyvenyim) megállapítja, hogy az eraviszkuszok szállásterületéről való. A bekarcolt ábrázolások ugyancsak a kelta motívumkincsből fakadnak: szemben álló harcos szarvakkal díszített sisakkal, mellén átvetett állatbőrrel, rövid tunikában, kezében lándzsával és görbe késsel, valamint a mellette látható griff, ugyancsak jellegzetes figurái a kelta ábrázolásoknak. A bekarcolt díszítések mellett személynév szerepel. Szerző vénét területről idéz számos példát arra, hogy a halotti urnát az elhunyt nevével is megjelölik. Este urnatemetőjében ez a szokás pl. még a római korban is megmaradt, s ekkor latin nyelvű feliratok kerültek az edényekre. A tokodi feliratos urnatöredék értékelése szempontjából roppant érdekes ez a felismerés, mert a vörös-sávos festés és az urnák felirata az észak-itáliai körrel mutat rokonságot. Szerző szerint az eraviszkusz területen elterjedt szokások boi közvetítéssel érkezhettek a Duna-könyök vidékére — a boiok ugyanis még Pannónia római megszállása előtt állandó lakhelyet találtak a Lajta—Rába közötti területen. Szóba jöhet a noricumi, illetve délnyugat-pannóniai hatás is, hiszen az i. sz. I. században a római kormányzat politikai okokból jelentős számú lakosságot telepített a Duna jobb partjára. Harmatta János: „Two inscriptions scratched on fragments of pottery from Pannónia" címen a Bónis által kiértékelt festett urnatöredékek feliratával foglalkozik. Meggyőz arról, hogy mindkét felirat eredeti, véleménye szerint nincs és nem is lehet olyan gyakorlott kezű történész és paleográfus, aki ennyire hiteles hamisítványok készítésére képes. Mindkét feliratot személynévnek tartja. Az egyik jobbról balra írott, nyolc betűs töredék betűinek elemzése során az észak-itáliai ábécé betűi mellett etruszk jegyet, i. e. II. századi görög írásmód hatását, valamint latin befolyást is kimutat érdekes levezetésében. A tokodi felirat fejtegetéseit összegezve bizonyítja, hogy az észak-itáliai írásmódok nem haltak ki az i. e. II. században — amint ezt korábban gondolták —, de még az i. e. I. században sem, hanem a rómaiak által megszállt 131