ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 105. ÉVFOLYAM (1978)

1978 / 1. füzet - IRODALOM - PÓCZY KLÁRA - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. 26 (1975). A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve

környéken talált Árpád-kori falvak templom és temető nélkül kerültek napvilágra, bizonyítván István király templomépítési törvényének érvényre jutását (tíz falu építsen egy templomot). Végül nagy valószínűséggel sike­rült azonosítani a századi apátság helyét egy Tiszakeszi­től délre 2 km-re emelkedő dombocskán. Végh Katalin itt nagyobb kőépület nyomait fedezte fel. Sajnos az épület szerkezetét már nem sikerült megállapítani a pusztulás nagy mértéke miatt. Az Aba nemzetség e korai, 1067-ben bekövetkezett alapításáról 1267-ben kelt oklevélmásolat tudósít, így a helymeghatározás is jelentős eredménynek tartható. Entz Géza Folia Archaeologica 26 (1975). A Magyar Nemzeti Mú­zeum Évkönyve. Népművelési Propaganda Iroda, Buda­pest, 205 lap, 87 kép. Történelmi jelentőségű dátumok pontosítása jel­lemzi a Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyvének a régé­szeti cikkeit. Ecsedy István „Vinca finds in the collection of the Hungarian National Museum' ' címen istenszobrocs­kákat, figurális ábrázolású agyag oltárokat és függőket ismertet. A tizennégy példány magángyűjteményekből került a múzeumba, közlésük fontos adatokkal gazdagítja Magyarország késő neolitikumára vonatkozó ismereteket. Kovács Tibor: „Der Bronzefund von Mende" című tanulmányának a magját egy 1966-ban végzett telepása­tás anyaga szolgáltatja. A lándzsahegyek és egyéb bronz leletek révén megállapítja, hogy a település a vatyai kul­túra utolsó, koszidei­i fázisához tartozott, s a lakosságot innen a halomsíros kultúrával érkező új népesség űzhet­te el. Kemenczei Tibor „Zur Verbreitung der spätbronze­zeitlichen Urnenfelderkultur­östlich der Donau" címen nagy anyagismerettel ad áttekintést a későbronzkori urnasíros kultúra elterjedéséről a Dunától keletre eső te­rületeken. Észak-Magyarországon a középső bronzkor folyamán jelentős fémműves központok alakultak ki, a produktumok típus-előállítását a Felső-Tisza-vidéken és Erdélyben még egy sokkal későbbi időszakban is foly­tatják. Szerző szerint a korai urnasíros népesség közve­títésével a Reinecke BD periódus végén változás áll be a szóban forgó terület régészeti hagyatékában. Megszapo­rodnak az elrejtett kincs- és depoleletek, majd a HA folyamán új népességek alakultak ki Felső-Magyaror­szágon, a Tisza-vidéken és a Maros—Kőrös közti terüle­ten. Az addig kiegyensúlyozottnak mondható kereske­delmi, termelési viszonyokban ennek jeleként a HB periódus végén a Tisza és a Dnyeszter középső sza­kasza közé új népcsoportok ékelődtek be. Erre figyel­meztet a kereskedelmi kapcsolatok hirtelen megsza­kadása és a fémműves központokban a termelés meg­szűnte, vagy ugyanott új típusú eszközök készítése. Az új jövevények keleti eredetű preszkíta népesség: jelen­létük ettől kezdve évszázadokon át megszabja a Kárpát­medence keleti­ térségének az életét. B. Bonis Éva: „A brigetioi katonaváros fazekastele­pei "címen a legióstábor egyik kerámiaüzemének a kör ala­kú kemencéjét ismerteti. A kör alaprajzú kemencét a tá­borfalon kívül, a Duna-parton, nyers agyagba vágták be. Rostélyát és annak tartószerkezetét „előre gyártott ele­mekből", vályogtéglákból állították össze. A kemencével kapcsolatban szerző megjegyzi, hogy Brigetio katona­váro­sából a régészeti irodalom két II. századból származó fazekasműhelyt tartott nyilván, ezeket Gerhát, illetve Kurucdombi műhely néven jelölték. Szerző szerint egyet­len műhely két részlegéről van azonban szó, amelyek rész­ben egyidőben üzemeltek. A Gerhát részlegben a közön­séges főzőedényeket gyártották, a Kurucdombin a dísz­edényt, mécsest, terracottát és egyéb votív tárgyakat. Utóbbi részleget hamarabb felhagyták, a téglaégető azonban még a III. század elején is működött. R. Pető Mária „Aquincumi ekeleletek" címen három különböző ekevasat sorol be a korabeli mezőgazdasági munkaeszközök közé. Emlékeztet arra, hogy a vas a ró­mai korban megbecsült nyersanyagnak számított, a tönk­rement, használhatatlanná vált munkaeszközökből úja­kat kovácsoltak, ezzel magyarázható a mezőgazdasági eszközök csekély száma. Póczy Klára A Magyar Nemzeti Múzeum e tekintélyes tudomá­nyos kiadványának mintegy fél terjedelme foglalkozik a hazai középkor kutatásának egy-egy fontosabb újabb eredményével. Mesterházy Károly Honfoglaláskori kerá­miánk keleti kapcsolatai címen olyan kerámiatípus fej­lődését kíséri figyelemmel, amely a Kárpát-medencében csak a honfoglaló magyarságra jellemző. E vízszintes bor­dákkal tagolt hengeres edények három csoportját (fület­len, kétfülű és cserépüst) határozza meg. Ismerteti ezek hazai ásatásokból előkerült példáit, amelyek túlnyomóan a Felső-Tisza vidékén kerültek elő. E jellegzetes és ritka típus legközelebbi párhuzamait a mohamedán Horezm­ben találja meg, ahol azonban e megoldás a 8. század elején eltűnik. Feltételezi, hogy az arabok által 712-ben feldúlt Horezmből a kazár kaganátus területére menekül­tek viszik magukkal az edénykészítés gyakorlatát. A tör­téneti források értelmezése lehetővé teszi, hogy a 9. szá­zadban a kaganátus területén a magyarokhoz csatlakozó kabarok Horezmből hozták magukkal kézművességük hagyományait. E feltevéssorozat valószínűségét nagyban alátámasztaná, ha a bordázott nyakú edények párhuza­mai Déloroszországban is felbukkannának. — Fodor Ist­ván a 10—11. századi szabolcsi ispánsági központ köz­vetlen közelében tárta fel a 14 —15. század folyamán pusz­tásodott Kisfalud települést. A földbe süllyesztett és sok­szor külső sütőkemencével rendelkező házak jellegzetes Árpád-kori leletanyagából főként a feltűnően nagy szá­mú sarkantyúk mutatnak arra, hogy a faluban az ispán­sági vár katonai szolgálatot teljesítő népe lakott. A temp­lom és temető hiánya arra vall, hogy a Kisfaludban lakók a szabolcsi egyházhoz és temetőhöz tartoztak.­­ A régé­szeti kutatás igen hálás területéről szól Parádi Nándor tanulmánya. Mindenekelőtt a Nyáregyháza-Pusztapót­haraszton napvilágra került és szinte 2000 éremmel datált kincsleletet ismerteti. Ezt követően a pénzekkel és pénzek nélküli, főként az Alföldön előkerült kincsleletekről ad pontos áttekintést (14 + 2 lelőhely). Az érmek alapján valamennyit 1­240 körüli időben rejtették el nyilvánvalóan a tatárjárás elől. Végül még 5 lelőhelyről származó kincs­lelet adatait közli, amelyek ékszerei a 13 —14. századból származnak, tehát az előbbi két csoportnál későbbiek. Összefoglalóan megállapítja, hogy az elrejtett ékszerek között leggyakrabban karperecek, gyűrűk és csatok sze­repelnek. Anyaguk általában ezüst, de feltűnő az elekt­ronból készült ékszerek nagy száma. Ezek főként a 12 — 13. századból valók. Az ékszerek egyszerűek ugyan, de elég finom megmunkálásúak. Tulajdonosaik falvakban lakó, pénzforgalommal és árutermeléssel kapcsolatban levő társadalmi rétegből származhattak. A Dunántúlra is kiterjedő, de főként az Alföldön sűrűsödő kincsleletek szemléletesen tanúskodnak a mongol pusztítás területi kiterjedéséről.­­ A tatárjárás után Magyarországon lete­lepedett kunok régészeti kutatása egy nomadizáló társa­dalom feudalizálódásának szempontjából válik különösen érdekessé és tanulságossá. Sajnos az írott források e tekin­tetben igen szűkszavúak s e körülmény fokozza az ásatá­sok fontosságát. Pálóczi-Horváth András a Kecskemét közelében levő és a felszabadító háborúban a 17. század végén elpusztult Szentkirály kun település területén vég­zett régészeti kutatásáról számol be. Ennek során egy kút és a temető egy része került feltárásra. Az eddigi ered­mény még kevés, ezért az ásatások folytatása feltétlenül kívánatos.­­ A legújabb visegrádi fejleményekről szá­mol be Héjj Miklós, miután a királyi palota legépebben megmaradt, de a 18 —19. században átalakított részé­ben, lehetővé vált az erdészet lakóházának kiürítése és műemléki vizsgálata. Kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a szóban forgó épület, amely szervesen beilleszkedik a palota Duna felé nyúló északi szárnyába, a jelent­ős átépí­tések ellenére is megőrizte 14—15. századi szerkezetének és fő részeinek lényegét. A talált kerámia és egyéb leletek ugyanebből a korból e megállapítást világosan alátá­

Next