ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 105. ÉVFOLYAM (1978)
1978 / 1. füzet - IRODALOM - PÓCZY KLÁRA - ENTZ GÉZA: Folia Archeologica. 26 (1975). A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve
környéken talált Árpád-kori falvak templom és temető nélkül kerültek napvilágra, bizonyítván István király templomépítési törvényének érvényre jutását (tíz falu építsen egy templomot). Végül nagy valószínűséggel sikerült azonosítani a századi apátság helyét egy Tiszakeszitől délre 2 km-re emelkedő dombocskán. Végh Katalin itt nagyobb kőépület nyomait fedezte fel. Sajnos az épület szerkezetét már nem sikerült megállapítani a pusztulás nagy mértéke miatt. Az Aba nemzetség e korai, 1067-ben bekövetkezett alapításáról 1267-ben kelt oklevélmásolat tudósít, így a helymeghatározás is jelentős eredménynek tartható. Entz Géza Folia Archaeologica 26 (1975). A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 205 lap, 87 kép. Történelmi jelentőségű dátumok pontosítása jellemzi a Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyvének a régészeti cikkeit. Ecsedy István „Vinca finds in the collection of the Hungarian National Museum' ' címen istenszobrocskákat, figurális ábrázolású agyag oltárokat és függőket ismertet. A tizennégy példány magángyűjteményekből került a múzeumba, közlésük fontos adatokkal gazdagítja Magyarország késő neolitikumára vonatkozó ismereteket. Kovács Tibor: „Der Bronzefund von Mende" című tanulmányának a magját egy 1966-ban végzett telepásatás anyaga szolgáltatja. A lándzsahegyek és egyéb bronz leletek révén megállapítja, hogy a település a vatyai kultúra utolsó, koszideii fázisához tartozott, s a lakosságot innen a halomsíros kultúrával érkező új népesség űzhette el. Kemenczei Tibor „Zur Verbreitung der spätbronzezeitlichen Urnenfelderkulturöstlich der Donau" címen nagy anyagismerettel ad áttekintést a későbronzkori urnasíros kultúra elterjedéséről a Dunától keletre eső területeken. Észak-Magyarországon a középső bronzkor folyamán jelentős fémműves központok alakultak ki, a produktumok típus-előállítását a Felső-Tisza-vidéken és Erdélyben még egy sokkal későbbi időszakban is folytatják. Szerző szerint a korai urnasíros népesség közvetítésével a Reinecke BD periódus végén változás áll be a szóban forgó terület régészeti hagyatékában. Megszaporodnak az elrejtett kincs- és depoleletek, majd a HA folyamán új népességek alakultak ki Felső-Magyarországon, a Tisza-vidéken és a Maros—Kőrös közti területen. Az addig kiegyensúlyozottnak mondható kereskedelmi, termelési viszonyokban ennek jeleként a HB periódus végén a Tisza és a Dnyeszter középső szakasza közé új népcsoportok ékelődtek be. Erre figyelmeztet a kereskedelmi kapcsolatok hirtelen megszakadása és a fémműves központokban a termelés megszűnte, vagy ugyanott új típusú eszközök készítése. Az új jövevények keleti eredetű preszkíta népesség: jelenlétük ettől kezdve évszázadokon át megszabja a Kárpátmedence keleti térségének az életét. B. Bonis Éva: „A brigetioi katonaváros fazekastelepei "címen a legióstábor egyik kerámiaüzemének a kör alakú kemencéjét ismerteti. A kör alaprajzú kemencét a táborfalon kívül, a Duna-parton, nyers agyagba vágták be. Rostélyát és annak tartószerkezetét „előre gyártott elemekből", vályogtéglákból állították össze. A kemencével kapcsolatban szerző megjegyzi, hogy Brigetio katonavárosából a régészeti irodalom két II. századból származó fazekasműhelyt tartott nyilván, ezeket Gerhát, illetve Kurucdombi műhely néven jelölték. Szerző szerint egyetlen műhely két részlegéről van azonban szó, amelyek részben egyidőben üzemeltek. A Gerhát részlegben a közönséges főzőedényeket gyártották, a Kurucdombin a díszedényt, mécsest, terracottát és egyéb votív tárgyakat. Utóbbi részleget hamarabb felhagyták, a téglaégető azonban még a III. század elején is működött. R. Pető Mária „Aquincumi ekeleletek" címen három különböző ekevasat sorol be a korabeli mezőgazdasági munkaeszközök közé. Emlékeztet arra, hogy a vas a római korban megbecsült nyersanyagnak számított, a tönkrement, használhatatlanná vált munkaeszközökből újakat kovácsoltak, ezzel magyarázható a mezőgazdasági eszközök csekély száma. Póczy Klára A Magyar Nemzeti Múzeum e tekintélyes tudományos kiadványának mintegy fél terjedelme foglalkozik a hazai középkor kutatásának egy-egy fontosabb újabb eredményével. Mesterházy Károly Honfoglaláskori kerámiánk keleti kapcsolatai címen olyan kerámiatípus fejlődését kíséri figyelemmel, amely a Kárpát-medencében csak a honfoglaló magyarságra jellemző. E vízszintes bordákkal tagolt hengeres edények három csoportját (fületlen, kétfülű és cserépüst) határozza meg. Ismerteti ezek hazai ásatásokból előkerült példáit, amelyek túlnyomóan a Felső-Tisza vidékén kerültek elő. E jellegzetes és ritka típus legközelebbi párhuzamait a mohamedán Horezmben találja meg, ahol azonban e megoldás a 8. század elején eltűnik. Feltételezi, hogy az arabok által 712-ben feldúlt Horezmből a kazár kaganátus területére menekültek viszik magukkal az edénykészítés gyakorlatát. A történeti források értelmezése lehetővé teszi, hogy a 9. században a kaganátus területén a magyarokhoz csatlakozó kabarok Horezmből hozták magukkal kézművességük hagyományait. E feltevéssorozat valószínűségét nagyban alátámasztaná, ha a bordázott nyakú edények párhuzamai Déloroszországban is felbukkannának. — Fodor István a 10—11. századi szabolcsi ispánsági központ közvetlen közelében tárta fel a 14 —15. század folyamán pusztásodott Kisfalud települést. A földbe süllyesztett és sokszor külső sütőkemencével rendelkező házak jellegzetes Árpád-kori leletanyagából főként a feltűnően nagy számú sarkantyúk mutatnak arra, hogy a faluban az ispánsági vár katonai szolgálatot teljesítő népe lakott. A templom és temető hiánya arra vall, hogy a Kisfaludban lakók a szabolcsi egyházhoz és temetőhöz tartoztak. A régészeti kutatás igen hálás területéről szól Parádi Nándor tanulmánya. Mindenekelőtt a Nyáregyháza-Pusztapótharaszton napvilágra került és szinte 2000 éremmel datált kincsleletet ismerteti. Ezt követően a pénzekkel és pénzek nélküli, főként az Alföldön előkerült kincsleletekről ad pontos áttekintést (14 + 2 lelőhely). Az érmek alapján valamennyit 1240 körüli időben rejtették el nyilvánvalóan a tatárjárás elől. Végül még 5 lelőhelyről származó kincslelet adatait közli, amelyek ékszerei a 13 —14. századból származnak, tehát az előbbi két csoportnál későbbiek. Összefoglalóan megállapítja, hogy az elrejtett ékszerek között leggyakrabban karperecek, gyűrűk és csatok szerepelnek. Anyaguk általában ezüst, de feltűnő az elektronból készült ékszerek nagy száma. Ezek főként a 12 — 13. századból valók. Az ékszerek egyszerűek ugyan, de elég finom megmunkálásúak. Tulajdonosaik falvakban lakó, pénzforgalommal és árutermeléssel kapcsolatban levő társadalmi rétegből származhattak. A Dunántúlra is kiterjedő, de főként az Alföldön sűrűsödő kincsleletek szemléletesen tanúskodnak a mongol pusztítás területi kiterjedéséről. A tatárjárás után Magyarországon letelepedett kunok régészeti kutatása egy nomadizáló társadalom feudalizálódásának szempontjából válik különösen érdekessé és tanulságossá. Sajnos az írott források e tekintetben igen szűkszavúak s e körülmény fokozza az ásatások fontosságát. Pálóczi-Horváth András a Kecskemét közelében levő és a felszabadító háborúban a 17. század végén elpusztult Szentkirály kun település területén végzett régészeti kutatásáról számol be. Ennek során egy kút és a temető egy része került feltárásra. Az eddigi eredmény még kevés, ezért az ásatások folytatása feltétlenül kívánatos. A legújabb visegrádi fejleményekről számol be Héjj Miklós, miután a királyi palota legépebben megmaradt, de a 18 —19. században átalakított részében, lehetővé vált az erdészet lakóházának kiürítése és műemléki vizsgálata. Kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a szóban forgó épület, amely szervesen beilleszkedik a palota Duna felé nyúló északi szárnyába, a jelentős átépítések ellenére is megőrizte 14—15. századi szerkezetének és fő részeinek lényegét. A talált kerámia és egyéb leletek ugyanebből a korból e megállapítást világosan alátá