ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ 109. ÉVFOLYAM (1982)
1982 / 1. füzet - IRODALOM - MAKKAY JÁNOS: Acta Archeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. 31. 1979.
értekezik, ezúttal egy Keszthely-Fenékpusztáról származó készletről. A jól keltezhető darabot széles összefüggésbe helyezve vitatja meg, és más dunántúli darabokat társít hozzá. Bizonytalanságban hagy bennünket a darab keltezését illetően, hiszen egyszer azt írja, hogy a darab 455-ben a II. épület lerombolásakor maradt hátra, másutt viszont 445-nek határozza meg az égési réteget, mint terminus ante quem-et, táblázatában nem ad keltezést, végül megtudjuk, hogy az őstípus 303 — 364 között készülhetett Pannoniában. A 21. ábrát viszont teljesen felesleges volt közölni, hiszen Forbes könyve bárhol, bárki számára hozzáférhető. Annál inkább felesleges volt, mert végül is a szerző úgy foglal állást, hogy az 1. ábra 5 alatt látható bronztárgy (ami egyébként nem cilindrikus) alighanem orsó volt. Ismét gazdag anyagot tettek közzé az 1977-i zalalövői ásatásokról, és ez a beszámoló sokkal rövidebb is, mint az előzőek. Úgy érezzük, a már publikált rendkívül sok zalalövői lelet, elsősorban kerámia- és fémtárgy lehetőséget ad arra, hogy a következő jelentésekben már ne hozzanak minden tárgyat képben-rajzban-leírásban egyaránt, csak a legfontosabbakat, az unikumokat, az újdonságokat. A többinél elég lesz hivatkozni a korábbi közlésekre. Kétszer is jelentkezik a kötetben egy új, hosszúnak induló sorozat, a Fundmünzenbericht. Az 1975-ös ismerteti a célkitűzéseket, amelyek nem a régészet, hanem kizárólag csak az éremforgalom szempontjaihoz alkalmazkodnak, így a darabok rétegviszonyait (ha egyáltalában vannak) és a pontos lelőhelyet nem is közlik. Nyilván méltánylandó szempont mind a kettő, éppen úgy, mint az a döntés, amelyet a 2. folytatásban jelentenek be a szerzők (hogy ti. a tárgyalt évben magángyűjteményekből a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárába került érmeket is felveszik a jelentésekbe, elsőként Mócsy János hajdani gyűjteményét). Ennek ellenére egy régészeti folyóiratban mégis kissé furcsa olyan adatsorokat találni, amelyek pontosan a rétegviszonyokat és a pontos lelőhely-adatokat nem közlik. Ilyen feltételek mellett mérlegelni kellett volna azt, hogy vajon a régészeti szempontokra nem koncentráló sorozat nem inkább a Numizmatikai Közleményekbe illene? Teljesen felesleges volt viszont az Acta előző kötetében már leközölt érmeket két teljes oldalon újraközölni (Acta ArchHung 30,1978,385-391. oldalak, illetve itt a 399 — 401. oldalakon). A kötet szakmailag legsúlyosabb mondanivalót hordozó tanulmányai a népvándorlás korával foglalkoznak. Közöttük is elsősorban Bóna István hosszú vitacikkét kell kiemelnünk. Az érvekben, adatokban, gondolatokban gazdag tanulmány summáját nem könnyű összefoglalni, így csak egyik fő szempontját említjük meg. Az elsősorban a K. Horedt nevéhez fűződő romániai kutatás valamilyen ötletből kiindulva úgy találta, hogy a nagyrészt Magyarország területére eső Tisza-vidéki gepida temetőkben sohasem és sehol sem kerültek elő bronz stílustűk és vas kengyelfibulák. Ezeket tehát nem germán jellegzetességeknek, hanem a római provinciák lakosságai hagyatékának kell tartani, így az erdélyi (gepida) temetők ilyen leletei éppenséggel nem a germánok erdélyi jelenlétét mutatják, hanem a római provincia (római?) lakosságának továbbélését. Bóna kimutatja, hogy nemcsak magával az elmélettel van itt baj, hanem régészeti alátámasztásával. Az anyagismeretük alaposságáról méltán tisztelt kutatók, élükön K. Horedt-tel ugyanis érthetetlen módon figyelembe sem vették a Tisza-vidéki gepida temetőkből feltárt, megőrzött és (nem is egyszer) többször is közölt ilyen lelettípusokat. Bóna már korábban is példát mutatott arra, hogy az ilyen, nacionalista ízű következtetésekre is jó alapot nyújtó, gyakran szándékos tévedéseket csakis higgadt, elemző régészeti érvekkel lehet visszautasítani (vö. Györffy György cikkéhez jegyzetben fűzött kiegészítését az ArchÉrt 97, 1970. kötetében, a 232-233. lapokon). Kiss Attila a rövid ideig (mindössze 15 évig) a Dunántúlon élt keleti gótok szállásterületét próbálja meghatározni, nagyrészt a történeti forrásokra támaszkodva, majd azok tanulságait (ahol lehet) visszavetítve a régészeti leletekre. Jordanes-szel egyetértésben három király uralma alatt élt három csoport területét lokalizálja, kizárólag a Kelet-Dunántúlon. Az egyiket Thiudimer alatt a Balaton, a Duna, a Mecsek között, a másikat Valamer alatt a Duna és a Száva között, és egy harmadikat Videmir alatt a Duna —Dráva szögben. Szőke Béla Miklós nagyrészt közölt források alapján részletesen tárgyal egy sajátos, 8 — 9. századi temetkezési szokást, mégpedig a csonkított marhakoponyával való temetést. A szokás elterjedésének és időrendjének gondos vizsgálatából fontos történeti következtetést von le. Mégpedig azt, hogy a szokás sűrű felbukkanása a 9. században az avar területek nyugati végein (a mai Alsó-Ausztriában és ÉNY-Magyarországon) minden bizonnyal az oda a Dunántúl középső területeiről telepített avarokkal áll kapcsolatban. Ennél kevésbé érezzük meggyőzőnek vallástörténeti fejtegetéseit a sopronkőhidai 48. sír sótartójának ábrázolását illetően. Nem kell föltétlenül a Távol-Keletre mennie közeli párhuzamért annak, aki a most felvetett germán eredetben nem hisz. Az utóbbi években több alkalommal is felkeltették a figyelmet azok a hírek, amelyek a hajdani Halics területén feltárt honfoglaláskori sírokra, elsősorban a Przemysl-i temetőre vonatkoztak. Az Acta szerkesztősége nagyon helyesen tette, hogy soron kívül helyt adott annak a két publikációnak, amelyek ezeket a leleteket ismertetik. A przemysl i temetőben feltárt első sírokból az Acta 30. 1978. évi kötetében olvashatunk (a 213 — 239. lapokon). Most E. Dabrowska ismertet meg bennünket azokkal a rangos leletekkel, amelyek még 1962-ben kerültek elő egy női sírból Lvov közelében, a Szovjetunióban, Przemysltől mindössze 20 km-re keletre. (Furcsa, hogy a sír előkerülésére a Szovjetuniót járó magyar szakemberek nem figyeltek fel, vagy ha igen, akkor a közlés jogát nem kapták meg, de még azt a fáradságot sem vették, hogy a magyar kutatókat alaposan informálják e leletekről.) A szerzőnő következtetései szerint ez a sír a 10. századi magyarság és a San-környéki területet akkor uraló Lenzanenoi nevű törzs közötti valamilyen érintkezések eredménye. Szerintünk kézenfekvőbb arra gondolni, hogy a Przemysl környékén éppen a csomóponti erődítések közelében sorra felbukkanó, honfoglaló magyar vagy ahhoz nagyon közel álló felszereléssel rendelkező rangos sírok a magyar fejedelmi hatalom valamilyen katonai vagy politikai befolyásával vagy jelenlétével vannak kapcsolatban. Vajon nemképpen ez a 10. századi halicsi jelenlét okozta azt, hogy Árpád-házi királyaink később miért törekedtek makacs következetességgel Halics elfoglalására, ha úgy tetszik, visszaszerzésére ? Korábbi alapos kutatásai alapján Holl Imre Sopron középkorát foglalja össze. Tanulmányában — mint a cikk alcíme is mutatja — a régészeti adatokat biztos kézzel ötvözi a várostörténet más forrásaival. Cikke nagy nyeresége középkori kutatásunknak, de arra is bizonyíték, hogy a kutatás mai fejlettségi fokán ilyen részletes összefoglalást hazánkban sajnos egyedül csak Sopronról lehet írni. Az előző köteteknél valamivel heterogénebb, de nem gazdagabb tartalomhoz összesen 106 és fél oldalnyi illusztráció járul. Ebből lelet és lényeges jelenség látható 32 oldalon (fotón 6, rajzon 26), semmitmondó látvány 6 oldalon, egyéb (nagyrészt semmi dokumentációs értékkel nem bíró) dolog 10 oldalon, grafikon másfél oldalon, táblázat 43-on, térkép 14-en. Amennyire örvendetes a teljesen fölösleges, látványszerű felvételek alapos csökkenése, annyira elszomorító az, hogy a cikkek mondanivalóját alátámasztandó, bizonyítandó illusztrációs anyag egyre inkább rajzokból és más, kisegítő illusztrációból (táblázat, térkép) áll, és nem elsősorban jó fényképekből. Bár már maga a fényképfelvétel is — akármennyire is objektív és lelethű — interpretálja a régészeti leleteket, mégis ad lehetőséget bizonyos fokú független értékelésre az olvasónak. Ezzel szemben a bármennyire is pontosan készített rajz erősen korlátozza éppen ezt az interpretációs lehetőséget és szabadságot. Kívánatos lenne tehát, ha a szerzők leletanyagukat, elsősorban kiváló minőségű fényképeken nyújtanák be a szerkesztőségnek. Makkay János 148