A Szív, 1919-1920 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1919-09-28 / 1-5. szám

* 2. oldal. VI///fi//s////W//#M/W& 1919. szeptember 28. Hát akkor nem pusztulhat el a magyar, mert Szivébe írtuk nevünket, neki ajánlottuk oda mindnyájunkat. „A Szív" újság épp ezen orszá­gos felajánlásunk örökös hírnöke, apostola ■ akar maradni. Jelzi is nekünk a kegyes Isten Szive, hogy segíteni óhajt, mert éppen augusztus hava első péntekjén szabadultunk meg a vörös uralom­tól. Ő elkezdette felmagasztalásunk, reméljük, hogy folytatni és befejezni is ő fogja. Jó ke­zekben, jó Szívben van ügyünk. Csak mi el ne rontsuk újra a mi hálátlanságunkkal és sok egyéb bűneinkkel. Örvendezik lelkünk, hallva azt, hogy sokan atyánkfiai közül visszatértek a kereszthez. Hány olyan meri kiejteni most már hangosan a ke­resztény nevet, akik azelőtt szégyenkeztek miatta! Hányan mint jelszóval dolgoznak, hogy Éljen a Keresztény Magyarországi Hála Isten­nek, ezt is megélhettük. Ne tekintsük azokat a gyászmagyarokat, akiknek most is még :bolondság* és­­ botrány* a kereszt. Az ország színe-java vallja a keresz­tet és hitét. A kereszt a szenvedés és megaláztatás bor­zalmas jelvénye ugyan, de a felmagasztalásé is, a legyőzhetetlenségé is, a dicsőségé is. Mily szép reményeink lehetnek a jövőre, ha a kereszt mellett kitartunk! Tartsunk is ki. Tartsunk ki szóval — én keresztény vagyok! Tartsunk ki élettel — én keresztény módon élek! Tartsunk ki hősies csökönyösséggel — én a keresztény élettől, hit­től, elveitől nem tágítok, még ha széttépnek is! Hiába minden beszéd, írás, nyomtatás, hiába minden fenyegetés, csalogatás, csábítás, arany­ezüst édes sziréna hangja. — keresztény va­gyok, nekem nem kell más, csak keresztény újság, könyv, egyesület, társadalom, iskola, állam, haza. Még ha nagyobb mélységekbe zuhant volna is le a keresztény magyarság, — ez a hitbe­vallás és élet magasabbra fogja őt emelni, mint valaha is volt." Istennél semmi sem lehetetlen. Nagy szenvedésünk, mélységes megaláztatá­sunk keresztjének alázattal való hordozása máris szivünkbe hinti nagy felmagasztaltatásunk regge­lének aranyos sugarait. Az Úr irta azt meg. Mi lesz velük? Mi lesz velük, a gyöngékkel, picikékkel ? A szerte­szét hurcolt és azután a szétdult fészekbe össze­kuszált tollakkal visszadobált kicsi madárfiókák­kal? Hogy mi lesz velük? Vagy fölépítjük újra a fészket és az anyamadár takaró szárnyaival, éltető­­ melegével megmenti a fiókáit, vagy elpusztulnak a fészek romjai között. Szülők, a ti gyermekeitek azok a madárfiókák, akik a felelősségteljes vagy-vagy előtt'ott pihegnek most szétdult fészkek romjai között picinyke szí­vük össze-vissza kuszált érzelmeivel. Ezek a kis emberek olyan időket éltek át, amit a felnőttnek is nehéz átfogni gondolattal. Éveken át verést kaptak, ha almát csentek a szomszédból — egy­szerre azt látták, hogy ami a másé, az az enyém is, — most meg újra nem szabad hozzányúlni. Az óvodától kezdve himnuszt énekeltek és még selypítve is a hazáról szavaltak. Szent Istvánt is­merte a legkisebb gyermek is. Azután azt mond­ták, nincs himnusz, nincs haza, nincs Szent István, most meg újra azt fogják hallani, hogy igenis van. úgy nőttek fel, hogy a Jézuska nézi őket az ég­ből és tudni kell az iskolásoknak a hittani leckét. Egyszerre csak azt mondták nekik: nincs hittan, nincs Jézuska, nincs Isten és elvitték az iskola faláról azt a szép keresztet. Most meg majd újra visszahozzák és újra lesz Isten, újra lesz hittan, újra lesz Jézuska. Csoda, ha összezavarodik a k­inyke fej, a kicsi szivecske? Csoda, ha össze­­uszálódnak az értelemnek és érzelmeknek finomka­i szálai abban a gyermeklélekben? És ráadásul, mikor hazakerül a zűrzavaros világból , otthon nincs apa, mert vagy gyűlésen van, vagy katona. Nincs anya, mert vagy dolgozik valahol az apa helyett, vagy pedig ácsorog, utazik élelemért. Nincs szeretet, mert ha össze is kerül a család, mást mond az apa, mást az édesanya. Szegény kis madárfiókám, mi lesz így belőled? Reményemet Jézus Szívébe vetem. Ott a peli­kán, amely vérével, táplálja fiait, ott az anya­madár, amely szárnyaival betakarja a fészek rom­jait és saját melegével életet nevel. És az az anyamadár a legszentebb Szív. Ha visszahívjuk az elűzött­­ anyamadarat, akkor lesz uj fészek — uj meleg — uj élet. Jézus Szive megígért áldásaival betakargatja a romokat, sugárzó szeretetével felmelegíti a kihűlt sziveket. Az összezavart értelem szálait az oda­adó, nagy, egyszerűségében fönséges hit bogoz­­gatja ki szép simára, a megzavart érzelmeket szétsimitja a nagy szeretet. Egyszerű hit és meleg szeretet alapján "újra felépül a családi fészek. Az eszméiben csalódott férfi visszatér és megnyugvást talál az örök eszmében, Jézus szeretetében. Az asszony hazasiet munkájából és szeretetre terem­tett, de kihűlt szivét újra lángra gyújtja Jézus Szíve. Ebből az újra feltalált hitből és szeretetből épül fel, melegszik át újra a fészek és ez a szeretet öleli körül újra a gyermeket. A nagy, erős hit — a forró szeretet — lassan, lassan eloszlatja a gyer­mek megzavart szivecskéjében is az emlékeket és nevelkedni kezd a tisztult értelemnek, megszentelt érzelemnek uj tollasodásával. Vigyük Jézus Szivét a családokba és a szent Szív szeretetével kezdjük újra építeni, melegíteni a fészkeket, hogy el ne vesszenek a zűrzavarban megtépázott drága fiókáink. Szülők, ajánljátok fel az otthonokat Jézus szent Szivének és az Ő sze­retetében kezdjetek egy új családi életet, amelyben uralkodjék Jézus Szíve szeretete. <nr^«-i. un. lr> y» m-m w* Példabeszéd. Példabeszédet mondok nektek. Egy pásztor megfeledkezett a nyájáról. Meg­­dühödött a nyáj egy része. Kitörtek az istálló­ból, haraptak, martak és mérgező volt a hara­pásuk. Vájjon mit fog csinálni a pásztor? Felkiált-e vak haraggal? „Ti dühödésre hajló barmok, megálljatok! „Azután végig ver rajtuk és haragjában még kevesebbet törődik a nyáj­jal, igazolva magát, hogy nem érdemli meg a gondviselést. Esztelen szolga volna, mert azzal elvesztheti az egész nyájat. És ha jön a gazda, hogyan fog beszámolni. Mikor az számon kéri a leg­kisebb báránykát is. Az okos pásztor elkülöníti a dühödöttet és harapósat a többitől. Az elkülönítetteket ezerjó füvel kezdi gyógyítani. A többire pedig ezentúl jobban gondot visel,, úgy, ahogy megkívánja a gazda, aki felelősségre fogja vonni bárány­­káiért. Akinek füle van a hallásra, hallja, és akinek szive van a szeretetre, értse meg. Nekünk pe­dig kell, hogy szivünk legyen a megértésre és szeretetre, mert a mi gazdánk, az Úr Istennek szentséges Szive tartja majd velünk a nagy számadást. A népboldogitó. A nagy népboldogitó lassan közeledett a füstölgő romok között. Ruhája széle a véres port sodorta, végtelenül szomorú tekintete a nagy nyomorúságot nézte. Egy kívülről meg­tiport, belülről összetört ország minden keserve zokogott feléje völgyekből, halmokról, testvér­vértől áradt, siró hullámokból. A­ nagy népboldogító pedig csak ment előre. És minden bus magyart megszólított az utján: — Kövess engem ! Az egyik repülő, címeres gépkocsiból szállt ki a hivő szóra és kérdezte: — Ki vagy te, csodás idegen? — Én a nagy népboldogító vagyok, aki egy uj kommunizm­ust hirdetek: kommunizálni a sziveket! — Ismerlék téged, te is népboldo­gító akarsz lenni. Megmentett kincseiddel most hazajösz, hogy segíts a hazán. De jól jegyezd meg: nem kincs, de szív kell ahhoz. Kommu­­nizált szív, amely mindenkié és boldogítani akar győzőt, legyőződet egyaránt. És a címeres kocsi utasa megértette az igét. Leszállt a gyalogútra, ahol a szegény nép is látja és követte azt, aki kommunizálja a sziveket. A nagy népboldogító pedig tovább ment, lassan, csöndesen. Ugar földek és kifosztott hajlékok sóhajtoztak feléje. Az egyik kifosztott hajlék gazdáját megszólította: — Jer és kövess! A gazda arca keserű volt és sötét, de a csodás idegen hivó szavára felderült! — Ki vagy te, varázsos idegen? — Én a nagy népboldogító vagyok, aki egy uj kommunizmust hirdetek. Kommunizálni a sziveket. Erre újra megkomorult a napsütött magyar arc. — Ne beszélj nekem kommunizálásról, utas! . Nem látod, hogy az fosztott ki engem és ezt a hazát? Újra akarod kezdeni? — Az én kommunizmusom nem vesz, csak ad. Mindenkinek ád a szivéből. A kommunizált szív nem fogja elkívánni a más többjét, mert szeret. De viszont a kommunizált szív nem fogja nélkülözni hagyni a szegényt addig, amíg ő duslakodik asztala mellett. A kommunizált szív elfelejti sérelmeit,­ megbocsát és szeret — azért, mert a szíve mindenkié. Még azé is, akitől szenvednie kellett. Ha akarod, hogy uj élet nőjön a romok fölé , tépd ki a telkedből a boszut és kommunizáld a szivedet. A gazda lehajtotta fejét. Majd felemelte újra és szétnézett a panaszos romok fölött, amelyek jajgattak az elrabolt szeretet után. És megér­tette a nagy hivatást: szivet vinni a puszta falak közé. Egyenlő részt mindenhová és min­denkinek. Azzal elfeledve a maga veszteségeit, követte a nagy népboldogítót, hogy kommuni­­zálják a sziveket. Valamelyik hangtalan erdő sűrűjében talál­koztak menekültekkel. A szelíd utas meg­állította őket: — Kövessetek engem! Kettő közül az egyik felelt. Az, akinek arcát vad fájdalom dúlta föl. Dacosan nézett föl: — Elfogni jöttél engem? — Igen. Elfogni az én lelkem szeretpével, hogy azután bezárjalak a szivembe. A munkásember szava megenyhült: — Ki vagy te,ujhangu idegen? — Én a nagy nép boldogitó vagyok. Kom­munista, mint te. De én nem a joggal szerzett tulajdont és a joggal birt szabad akaratot aka­rom kommunizálni, hanem a sziveket. Mert a kommunizált szív tudni fogja a nép boldogítá­­sára használni tulajdonát és független akaratát.­­ A kommunizált szív nemcsak egyeseké lesz, hanem mindenkié. És amig ezer szív közt el­­­­osztja ön szivét, a másik ezer szivet ugyan­­­ akkor nem zúzza össze. Ismerlek téged, mert a­­ te neved is népboldogító. De te elhibáztad a tervet. Nem kommunizáltad a sziveket, csak a javakat. A javak pedig nem tudták boldogí­tani a sziveket, hanem régi bűnök helyett új bűnöket szültek. Én nem kommunizálom a javakat, hanem a szíveket, hogy a szeretet parancsával használja javait. Mindenkit átölelő, egyformán elosztott, nagylelkű szeretettel. Az eszméjében csalódott, igazságban tévútra vezetett férfi lehajtotta fejét. — Igazad van. ,Ezt nem hallottam még senkitől. — Nem hallottad, mert ezt a tant csak én tudom hirdetni, aki uralkodom a sziveken. Tőlem pedig eltéptek téged, hogy ne halljad szavamat. Szólt és azután a másik menekültre nézett. Annak szégyenpirban égett az arca, mert vak önzésével tudatosan vétkezett honfitársai ellen. A szégyenpirban égő arcra szánakozóan simult a bűnbocsátó szeretet pillantása. —« Sokat vétettél, sokat kell jóvá tenned. De nincs késő. A kommunizált szivek tudnak megbocsátani és befogadják a bánatban meg­tört szivet. Kommunizálni akartad a másét Ön­magadért. Most kommunizáld ön szivedet má­sokért, mindenkiért. Ez legyen a penitenciád, így beszélt és indult. És követte őt a két könnyes arcú férfi, a hazug, letört kommuniz­musból az igazi uj kommunizmus felé. Ahol kommunizálják a sziveket. A nagy népboldogító pe­dig fáradhatatlanul ment előre a véres Tisza kanyargói mellett és amerre csak talált puszta rögök fölött siró bús magyart, hivta maga után az uj magyar bol­dogság felépítésére: kommunizálni a sziveket, így ment előre a nagy népboldogító, aki sok évszázad előtt elsőnek kommunikáltatta a Szi­vét. Amikor keresztre szegezve, lándzsával nyi­totta föl azt a szerető Szivet, azért, hogy be­fogadva az egész világot, eloszthassa magát a földkerekség minden egyes szülötte között.

Next