A Szív, 1919-1920 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1919-09-28 / 1-5. szám
* 2. oldal. VI///fi//s////W//#M/W& 1919. szeptember 28. Hát akkor nem pusztulhat el a magyar, mert Szivébe írtuk nevünket, neki ajánlottuk oda mindnyájunkat. „A Szív" újság épp ezen országos felajánlásunk örökös hírnöke, apostola ■ akar maradni. Jelzi is nekünk a kegyes Isten Szive, hogy segíteni óhajt, mert éppen augusztus hava első péntekjén szabadultunk meg a vörös uralomtól. Ő elkezdette felmagasztalásunk, reméljük, hogy folytatni és befejezni is ő fogja. Jó kezekben, jó Szívben van ügyünk. Csak mi el ne rontsuk újra a mi hálátlanságunkkal és sok egyéb bűneinkkel. Örvendezik lelkünk, hallva azt, hogy sokan atyánkfiai közül visszatértek a kereszthez. Hány olyan meri kiejteni most már hangosan a keresztény nevet, akik azelőtt szégyenkeztek miatta! Hányan mint jelszóval dolgoznak, hogy Éljen a Keresztény Magyarországi Hála Istennek, ezt is megélhettük. Ne tekintsük azokat a gyászmagyarokat, akiknek most is még :bolondság* és botrány* a kereszt. Az ország színe-java vallja a keresztet és hitét. A kereszt a szenvedés és megaláztatás borzalmas jelvénye ugyan, de a felmagasztalásé is, a legyőzhetetlenségé is, a dicsőségé is. Mily szép reményeink lehetnek a jövőre, ha a kereszt mellett kitartunk! Tartsunk is ki. Tartsunk ki szóval — én keresztény vagyok! Tartsunk ki élettel — én keresztény módon élek! Tartsunk ki hősies csökönyösséggel — én a keresztény élettől, hittől, elveitől nem tágítok, még ha széttépnek is! Hiába minden beszéd, írás, nyomtatás, hiába minden fenyegetés, csalogatás, csábítás, aranyezüst édes sziréna hangja. — keresztény vagyok, nekem nem kell más, csak keresztény újság, könyv, egyesület, társadalom, iskola, állam, haza. Még ha nagyobb mélységekbe zuhant volna is le a keresztény magyarság, — ez a hitbevallás és élet magasabbra fogja őt emelni, mint valaha is volt." Istennél semmi sem lehetetlen. Nagy szenvedésünk, mélységes megaláztatásunk keresztjének alázattal való hordozása máris szivünkbe hinti nagy felmagasztaltatásunk reggelének aranyos sugarait. Az Úr irta azt meg. Mi lesz velük? Mi lesz velük, a gyöngékkel, picikékkel ? A szerteszét hurcolt és azután a szétdult fészekbe összekuszált tollakkal visszadobált kicsi madárfiókákkal? Hogy mi lesz velük? Vagy fölépítjük újra a fészket és az anyamadár takaró szárnyaival, éltető melegével megmenti a fiókáit, vagy elpusztulnak a fészek romjai között. Szülők, a ti gyermekeitek azok a madárfiókák, akik a felelősségteljes vagy-vagy előtt'ott pihegnek most szétdult fészkek romjai között picinyke szívük össze-vissza kuszált érzelmeivel. Ezek a kis emberek olyan időket éltek át, amit a felnőttnek is nehéz átfogni gondolattal. Éveken át verést kaptak, ha almát csentek a szomszédból — egyszerre azt látták, hogy ami a másé, az az enyém is, — most meg újra nem szabad hozzányúlni. Az óvodától kezdve himnuszt énekeltek és még selypítve is a hazáról szavaltak. Szent Istvánt ismerte a legkisebb gyermek is. Azután azt mondták, nincs himnusz, nincs haza, nincs Szent István, most meg újra azt fogják hallani, hogy igenis van. úgy nőttek fel, hogy a Jézuska nézi őket az égből és tudni kell az iskolásoknak a hittani leckét. Egyszerre csak azt mondták nekik: nincs hittan, nincs Jézuska, nincs Isten és elvitték az iskola faláról azt a szép keresztet. Most meg majd újra visszahozzák és újra lesz Isten, újra lesz hittan, újra lesz Jézuska. Csoda, ha összezavarodik a kinyke fej, a kicsi szivecske? Csoda, ha összeuszálódnak az értelemnek és érzelmeknek finomkai szálai abban a gyermeklélekben? És ráadásul, mikor hazakerül a zűrzavaros világból , otthon nincs apa, mert vagy gyűlésen van, vagy katona. Nincs anya, mert vagy dolgozik valahol az apa helyett, vagy pedig ácsorog, utazik élelemért. Nincs szeretet, mert ha össze is kerül a család, mást mond az apa, mást az édesanya. Szegény kis madárfiókám, mi lesz így belőled? Reményemet Jézus Szívébe vetem. Ott a pelikán, amely vérével, táplálja fiait, ott az anyamadár, amely szárnyaival betakarja a fészek romjait és saját melegével életet nevel. És az az anyamadár a legszentebb Szív. Ha visszahívjuk az elűzött anyamadarat, akkor lesz uj fészek — uj meleg — uj élet. Jézus Szive megígért áldásaival betakargatja a romokat, sugárzó szeretetével felmelegíti a kihűlt sziveket. Az összezavart értelem szálait az odaadó, nagy, egyszerűségében fönséges hit bogozgatja ki szép simára, a megzavart érzelmeket szétsimitja a nagy szeretet. Egyszerű hit és meleg szeretet alapján "újra felépül a családi fészek. Az eszméiben csalódott férfi visszatér és megnyugvást talál az örök eszmében, Jézus szeretetében. Az asszony hazasiet munkájából és szeretetre teremtett, de kihűlt szivét újra lángra gyújtja Jézus Szíve. Ebből az újra feltalált hitből és szeretetből épül fel, melegszik át újra a fészek és ez a szeretet öleli körül újra a gyermeket. A nagy, erős hit — a forró szeretet — lassan, lassan eloszlatja a gyermek megzavart szivecskéjében is az emlékeket és nevelkedni kezd a tisztult értelemnek, megszentelt érzelemnek uj tollasodásával. Vigyük Jézus Szivét a családokba és a szent Szív szeretetével kezdjük újra építeni, melegíteni a fészkeket, hogy el ne vesszenek a zűrzavarban megtépázott drága fiókáink. Szülők, ajánljátok fel az otthonokat Jézus szent Szivének és az Ő szeretetében kezdjetek egy új családi életet, amelyben uralkodjék Jézus Szíve szeretete. <nr^«-i. un. lr> y» m-m w* Példabeszéd. Példabeszédet mondok nektek. Egy pásztor megfeledkezett a nyájáról. Megdühödött a nyáj egy része. Kitörtek az istállóból, haraptak, martak és mérgező volt a harapásuk. Vájjon mit fog csinálni a pásztor? Felkiált-e vak haraggal? „Ti dühödésre hajló barmok, megálljatok! „Azután végig ver rajtuk és haragjában még kevesebbet törődik a nyájjal, igazolva magát, hogy nem érdemli meg a gondviselést. Esztelen szolga volna, mert azzal elvesztheti az egész nyájat. És ha jön a gazda, hogyan fog beszámolni. Mikor az számon kéri a legkisebb báránykát is. Az okos pásztor elkülöníti a dühödöttet és harapósat a többitől. Az elkülönítetteket ezerjó füvel kezdi gyógyítani. A többire pedig ezentúl jobban gondot visel,, úgy, ahogy megkívánja a gazda, aki felelősségre fogja vonni báránykáiért. Akinek füle van a hallásra, hallja, és akinek szive van a szeretetre, értse meg. Nekünk pedig kell, hogy szivünk legyen a megértésre és szeretetre, mert a mi gazdánk, az Úr Istennek szentséges Szive tartja majd velünk a nagy számadást. A népboldogitó. A nagy népboldogitó lassan közeledett a füstölgő romok között. Ruhája széle a véres port sodorta, végtelenül szomorú tekintete a nagy nyomorúságot nézte. Egy kívülről megtiport, belülről összetört ország minden keserve zokogott feléje völgyekből, halmokról, testvérvértől áradt, siró hullámokból. A nagy népboldogító pedig csak ment előre. És minden bus magyart megszólított az utján: — Kövess engem ! Az egyik repülő, címeres gépkocsiból szállt ki a hivő szóra és kérdezte: — Ki vagy te, csodás idegen? — Én a nagy népboldogító vagyok, aki egy uj kommunizmust hirdetek: kommunizálni a sziveket! — Ismerlék téged, te is népboldogító akarsz lenni. Megmentett kincseiddel most hazajösz, hogy segíts a hazán. De jól jegyezd meg: nem kincs, de szív kell ahhoz. Kommunizált szív, amely mindenkié és boldogítani akar győzőt, legyőződet egyaránt. És a címeres kocsi utasa megértette az igét. Leszállt a gyalogútra, ahol a szegény nép is látja és követte azt, aki kommunizálja a sziveket. A nagy népboldogító pedig tovább ment, lassan, csöndesen. Ugar földek és kifosztott hajlékok sóhajtoztak feléje. Az egyik kifosztott hajlék gazdáját megszólította: — Jer és kövess! A gazda arca keserű volt és sötét, de a csodás idegen hivó szavára felderült! — Ki vagy te, varázsos idegen? — Én a nagy népboldogító vagyok, aki egy uj kommunizmust hirdetek. Kommunizálni a sziveket. Erre újra megkomorult a napsütött magyar arc. — Ne beszélj nekem kommunizálásról, utas! . Nem látod, hogy az fosztott ki engem és ezt a hazát? Újra akarod kezdeni? — Az én kommunizmusom nem vesz, csak ad. Mindenkinek ád a szivéből. A kommunizált szív nem fogja elkívánni a más többjét, mert szeret. De viszont a kommunizált szív nem fogja nélkülözni hagyni a szegényt addig, amíg ő duslakodik asztala mellett. A kommunizált szív elfelejti sérelmeit, megbocsát és szeret — azért, mert a szíve mindenkié. Még azé is, akitől szenvednie kellett. Ha akarod, hogy uj élet nőjön a romok fölé , tépd ki a telkedből a boszut és kommunizáld a szivedet. A gazda lehajtotta fejét. Majd felemelte újra és szétnézett a panaszos romok fölött, amelyek jajgattak az elrabolt szeretet után. És megértette a nagy hivatást: szivet vinni a puszta falak közé. Egyenlő részt mindenhová és mindenkinek. Azzal elfeledve a maga veszteségeit, követte a nagy népboldogítót, hogy kommunizálják a sziveket. Valamelyik hangtalan erdő sűrűjében találkoztak menekültekkel. A szelíd utas megállította őket: — Kövessetek engem! Kettő közül az egyik felelt. Az, akinek arcát vad fájdalom dúlta föl. Dacosan nézett föl: — Elfogni jöttél engem? — Igen. Elfogni az én lelkem szeretpével, hogy azután bezárjalak a szivembe. A munkásember szava megenyhült: — Ki vagy te,ujhangu idegen? — Én a nagy nép boldogitó vagyok. Kommunista, mint te. De én nem a joggal szerzett tulajdont és a joggal birt szabad akaratot akarom kommunizálni, hanem a sziveket. Mert a kommunizált szív tudni fogja a nép boldogítására használni tulajdonát és független akaratát. A kommunizált szív nemcsak egyeseké lesz, hanem mindenkié. És amig ezer szív közt elosztja ön szivét, a másik ezer szivet ugyan akkor nem zúzza össze. Ismerlek téged, mert a te neved is népboldogító. De te elhibáztad a tervet. Nem kommunizáltad a sziveket, csak a javakat. A javak pedig nem tudták boldogítani a sziveket, hanem régi bűnök helyett új bűnöket szültek. Én nem kommunizálom a javakat, hanem a szíveket, hogy a szeretet parancsával használja javait. Mindenkit átölelő, egyformán elosztott, nagylelkű szeretettel. Az eszméjében csalódott, igazságban tévútra vezetett férfi lehajtotta fejét. — Igazad van. ,Ezt nem hallottam még senkitől. — Nem hallottad, mert ezt a tant csak én tudom hirdetni, aki uralkodom a sziveken. Tőlem pedig eltéptek téged, hogy ne halljad szavamat. Szólt és azután a másik menekültre nézett. Annak szégyenpirban égett az arca, mert vak önzésével tudatosan vétkezett honfitársai ellen. A szégyenpirban égő arcra szánakozóan simult a bűnbocsátó szeretet pillantása. —« Sokat vétettél, sokat kell jóvá tenned. De nincs késő. A kommunizált szivek tudnak megbocsátani és befogadják a bánatban megtört szivet. Kommunizálni akartad a másét Önmagadért. Most kommunizáld ön szivedet másokért, mindenkiért. Ez legyen a penitenciád, így beszélt és indult. És követte őt a két könnyes arcú férfi, a hazug, letört kommunizmusból az igazi uj kommunizmus felé. Ahol kommunizálják a sziveket. A nagy népboldogító pedig fáradhatatlanul ment előre a véres Tisza kanyargói mellett és amerre csak talált puszta rögök fölött siró bús magyart, hivta maga után az uj magyar boldogság felépítésére: kommunizálni a sziveket, így ment előre a nagy népboldogító, aki sok évszázad előtt elsőnek kommunikáltatta a Szivét. Amikor keresztre szegezve, lándzsával nyitotta föl azt a szerető Szivet, azért, hogy befogadva az egész világot, eloszthassa magát a földkerekség minden egyes szülötte között.