A Szív, 1919-1920 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1920-08-07 / 50. szám
HMM VJHRP Pünkösd után a tizenegyedik vasárnapi Szent evangélium. mk., ?. 31-37. Azon időben Jézus eltávozott Iinis vidékéről és Szidonon át a galileai tengerhez ment a tíz város területére. Itt egy siketnémát hoztak hozzá és kérték, hogy tegye rá a kezét. Ö félrevezette a seregtől, fülébe bocsátotta ujját, nyállal megérintette nyelvét, égre emelt szemmel felfonászkodott és mondá: Siffera, azaz, nyílj meg. És rögtön megnyílt a füle, feloldódott nyelvének köteléke és ő helyesen kezdett beszélni, Jézus meg•»arancsolta, hogy senkinek se mondják el a történteket. De minél jobban tiltotta, annál inkább terjesztették a hírt és annál inkább csodálkozással mondották: jól cselekedett mindent, a siketeknek visszaadta hallását, a némáknak beszédüket. Nagy nyomorúság a testi siketnémaság, de még nagyobb a lelki. A lelki süketség az, amikor a keresztény ember lelke be nem akarja fogadni az értelmesség igéit, amikor tusakodik a Szentlélek sugalmai ellen. Ezen állapotról olvasom az Úr szavait: »aki a Szentlélek ellen szól, nem bocsáttatik meg neke sem e világon, sem a jövendőben, nem lesz bocsánata mindörökké, hanem örök vétek fogja terhelni.« Az igazság elleni tusakodás azért oly siralmas és kétségbeejtő lelki állapot, mert mentői többször és jobban szól az Isten az ő szent kegyelmeivel a keresztény lelkéhez, hogy elismerje az igazságot, ő annál jobban harcol Isten ellen, nem akarja hallani szavát, bedugja fülét. Ezen áldatlan állapotnak a vége a megsiketülés. Megszűnnek a lelkiismeretfurdalásai is. Az örök halál síri csendje válik úrrá a bűnös lélekben. De annál jobban megnyílik füle a hit és erkölcs elleni támadásokra. A vallásellenes hamisságokat, ha még oly szemenszedett hazugságok, ha még oly otromba dőreségek is azok, mohón hallgatja és készpénznek veszi. Öröme telik abban, ha a hitetlenekkel, erkölcstelenekkel együtt trombitálhat. Bizonyos fanatizmus dühössé teszi és kifakadásokra ragadja, ha lát, hall valamit is, ami vallásos, istenes dolog. • Ezeket az embereket igy jellemzi az irás:»némelyek, akik a hittől elszakadnak, a tévelyitő lelkekre és az ördög tudományára figyelmezvén, kik képmutatással hazugságot szólván és megbélyegzett lelkiismeretüek lévén...« »kik mindig tanulnak és az igazság ismeretére soha nem jutnak...« »... a józan tanítást nem tűrik, hanem kívánságaik szerint magoknak mestereket gyűjtenek, viszkető füleik lévén és az igazságtól ugyan hallásukat elfordítják és a mesékre térnek«; »ellenszegülnek az igazságnak, megvesztegetett elméjű, a hitre nézve megvetett emberek-- »galázdságban járó gúnyolódok jőnek, kik tulajdon kívánságaik szerint élnek«... amit nem értenek, azt káromolják;... viz nélküli felhők, amelyek a szelektől ide s tova hányatnak, őszi fák gyümölcsléjének, kétszer holtak kiirtottak... bujdosó csillagok, kiknek számára a sötétség förgetege örökké fenntartatik«. (Tim. II. 3., Péter II. 3., Judás.) Jól van jellemezve ezen szavakban a nyugtalan, felületes, szenzációhajhászó keresztények lelkiállapota. Megsiketültek a Szentlélek szava ellen, megnyíltak füleik a babonaságokra, a spiritizmusra, nazarénuskodásra, anabaptizmusra stb. Az ördög ily cimborák keresésére igen ügyesen holmi nőket, asszonykákat használ fel. Ezt is látjuk manapság — főleg a falvakban — amikor külszínen jámbor nőket, még gyakori gyónókat és áldozókat is megszállja a lelki siketség ördöge s lesznek dühös, babonáskodó spiritisták, nazarénusok stb. Erről így szól az írás: »...kik beszinlik magokat a házakba és magukhoz csalják a bűnökkel terhelt és különféle kívánságoktól ragadott asszonykákat.« (Tim. II. 3. 6.) Sikerül ez a csábítás nekik, mert rendszerint ezek a férfiak »istenes életet szinlők ugyan, de annak erejét megtagadók« (Tim. II. 3. 5.) Igen, külsőleg feltűnőek: hosszú Rákóczi-féle hajzatot viselnek, hosszú 2 méteres rózsafüzér csörög derekukon, nagy pózosan ájtatoskodnak templomban, kemény remete-féle életet éln nek, szeretnek sokat egy-egy családban összebújva ,éjszakákon át virrasztani, imádkozni stb. Már azért is rossz ez, mert mi illendő lehet abban, hogy éjjel férfiak és nők egy házban összebújnak? Krisztus két keze munkájával kereste kenyerét, ezek a babonás apostolok meg nem dolgoznak. Sz. Pállal int A Szív kit-kit: kerüljétek ezeket a szerencsétleneket, nehogy örökre megsiketüljetek és a meg nem bocsájtható bűnben meghaljatok. Ott van a templom, a prédikáció, a szentmise, a sz. gyónás, áldozás, ott vannak a jámbor egyesületek, akiknek ez sem elég,azoknak semmi sem elég, a kárhozat fiai, r Ercsei meg az emberi. A villamos már túl volt zsúfolva, egy munkásfajta ember irdatlan nagy, amikor hátizsákkal meg felugrott a lépcsőre. Nem látja, hogy már nincs hely? — kiáltottak rá egyszerre vagy öten is. Annak azonban kiálthattak. Alig hogy megvetette a lábát azon iparkodott, hogy a csomagjait betologassa valahogy. Nem válogatott a ban. Könyökével, kérges, izmos kezeivel medcsinálta az utat. Egy párat akaratlanul is oldalba lökött, egy párnak a lábára lépett, valahogymégis feltett mindent, maga meg a lépcsőn maradt lógva. — Ez mégis csak sok. Micsoda tolakodás’. Az ember lábára teszi a csomagjait. Nem maradhatott lent azzal a sok cók-mókkal, és ehhez hasonló moraj futott át a perron utasai között. Az ember sipkáját homlokába húzta és az ellenséges hangulatra ellenséges, komor nézéssel felelt. Tudtam, hogy mindjárt kipattan ajkairól valami jó csattanós gorombaság. De hirtelen felderült az arca. Hátrább ismerőst pillantott meg: — Szervusz Varga! — kiáltott hátra. — Már munkából? ! — Mindég ilyenkor szoktam, — trombitált vissza a másik. — De te máskor későbben szoktál. — Ma előbb jöttem. Megérkeztek a ruhafélék, azután sort álltunk érte. Sikerült kaparitani valamit? — Hát! — hőkölt diadalmasan a csomagok felé. — Meglátod, hogy kiöltöznek vasárnapra a gyerekek! A másik nevetett. — Szinte látom az Annuskádat, meg a kis csibész Józsikát. Lesz ott visizás! — Az lesz. Ritka dolog man p, ha csomaggal jön haza az apa. — Még csoda, hogy fölfértél a sok holmival ennyi ember közé! — Hogy fölfértem? — tolta feljebb homlokáról egy büszke mozdulattal a sipkát. — Ha mégegyszer ennyi lett volna, akkor is föltolakodom! Egyszer vihet az ember örömet haza, hadd vigye hát mielőbb! Lett is volna türelmem most még egy féltucat villamost bevárni! Nevetett hozzá és a szeme ragyogott. Egyik kezével kapaszkodott, a másikat rányugtatta az egyik csomagjára. Néztem azt az esetlen fekvésű, letördelt körmű öt ujjat, néztem azt a barnás-piros, széltől kifújt munkáskezet, amely hozzám is lökött egy csomagot és szerettem volna szeretettel végigsimogatni rajta. És odasúgni az ellenszenvesen néző, csomagoktól összeszorongatott utasok közé: — Testvér, értsd meg az embert... A kérges kezű ember sokszor igy szeret, S ki egyre sóhajtotta: Olyan messze lakunk... Zúgolódás nélkül cipelte kettősen nehéz terhét. ' * Két kis proletárleány ült mellettem a villamoson. Alig 8—10 évesek. Az egyik előhúzott rongyos kabátkája zsebéből egy csomó apró rongyot — valószínűig valami jó néni nagylelkű ajándéka. ^— Kivaj lógatta a nagyobbakat és a másik ölébe rakta. — Ezt neked adom, jó lesz köténynek. — Nézd ■ milyen gyönyörű! Ez szalag lesz a& ij hajába! Csak úgy ragyogott az arcocskája az örömtől, j Véletlenül éppen szentjánoskenyeret vittem az öcsémnek. Meg mertem szólítani őket, nem volt üres a kezem. Oh, mily édesek, ártatlanok voltak! Kérdéseimre közlékenyen elmesélték a Juli, meg a Kati babák élettörténetét! És azok a nagy, hálás szemek! Boldogabb voltam, mintha a »főnyereményt« nyertem volna meg. Gondolataimba elmerülve mentem X... utcában. Egy kényes női hang zavart fel: »...borzasztó, ötre randevúm van a Gerbeaudnál s s hatra már az Operában kell lennem! Borzasztó I strapa...« : Fölemeltem a fejem, két elegáns, divat-dáma; s ment el mellettem. Az egyik jó hangosan mondta! I a fentieket bizonnya* azért, hogy mások is tudomást vegyenek »őrült strapájáéról. Lám, lám, még ilyenek is vannak, akik a randevú, Opera, korzó... stb. okozta fáradságokról panaszkodnak! ■y v fslépése az életből Dinerek egy fiatal asszonykát, akinek van egy bájos kékszemű, göndörhajú, másfél éves babája. Leánykoriban masamód volt, most felvitte a háború a dolgát, háromszobás lakása van és cselédje is. Persze élvezi a szokatlan jómódot, férjével együtt csak aludni járnak haza. És ezalatt a kicsit egy durva cselédre bízzák, akinél a legenyhébb megszólítások közé tartozik: »Te büdös kutya, mindjárt agyonütlek!; Szegény,szegény gyermek! nem érti, mit mondanak neki, de hallja a hangot, látja a mozdulatokat s összehúzza a kis szájacskáját, keservesen sír. Még ráadásul jól el is verik. Télen egy szál ingecskében, — de az is milyen piszkos, rongyos, — nadrág, cipő, harisnya nélkül ül a konyha kövén, egész megkékülve a hidegtől. Senki sem törődik vele. Minden bordáját ki lehet tapogatni, oly sovány szegényke. Dicsekednek, hogy minden: megeszik már. Kérdem, de miért nem adnak tejet, tojást, piskótát neki, hisz oly Sovány. »Mit gondol, — az Istenért! — 11 korona egy liter tej! Hová jutnánk akkor?« Mellesleg megjegyzem, de bezzeg 4—5 pár selyem harisnyára telik! Azt hiszik, ez a csöpp baba még nem tudja, nem érzi, ki szereti. Pedig engem, idegent, ha meglát, már messziről kiáltja a nevem, tartja a kis kacséit és hogy simul hozzám, nevet, s mikor az ölembe veszem. Egész délután eljátsszik, mulat velem, anélkül, hogy sírna. De mikor meglátja az »édes« anyját vagy a szolgálót, sír, toporzékol szegényke, alig bírok elszökni tőle. Ilyen is van! de hány?..." * Egy ■ ittas embert tuszkolt fel egyik kezével a villamosra, a másikban egy nehéz zsákot cipelt, s csaké úgy görnyedt bele. Szegény kicsi mártír, kis szent. Tizenkét éves is lehetett, sápadt, szenvedő, Madonna-arcú kislány. Szemben velem volt egy üres hely, ide ült, vagy inkább rogyott le az iszákos férfi, s Érthetetlen szavakat mormogott, aztán elszunnyadt kicsit. Egyszerre csak durván lökdöste a mellette ülő utast, — aki rémülten ugrott fel, — s nyilván azt hitte, a kislánya az. — Máni.. . Máni, felpofozlak... — kiáltotta kábultan, rekedt hangon. A kislány, a kis Máni, szelíden ült le mellé , és a vállára húzta apja nií fejét és simogatta, mint egy gyermeket, míg újra elszunnyadt. Az utasok zúgolódtak. . — Gyalázat megengedni! — Le kell dobni! ! — Kalauz, • tegye le őket! ! ! A gyermek szelíden csak fogta apja kezét, És mikor a kalauz leszidta őket és leszállította a kocsiról, alázatosan fogta újra egyik kezébe a zsákot, a másikkal apját segítette, aki durván rugdosta és gyalázta szegény kicsit, —