Abauj-Kassai Közlöny, 1872 (1. évfolyam, 1-35. szám)

1872-07-10 / 11. szám

I. évfolyam 1872. tff Szerkesztőség és fcíszfáWfats!: Börtön-utcza 3. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéz­iratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden érte­sítés a szerkesztőséghez in­tézendő. Levelek csak bér­mentesen fogadtatnak. A lap megjelenik minden ar szerdán. 11. szám ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY Politikai és TOnos tartalmú hetilap. Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva v. vidékre postán, küldve. Egész évre 6 ft — kr. Félévre . . 3 „ —­ „ Negyedévre . 1 „ 50 „ Hirdetési díj: 5 hasábos petitsorért 5 kr. B­é­l­y­e­g­d­ij hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 3 hasábos petitsorért 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a szerkesztőséghez bérmentve intézendők. Az „Abauj-Kassai Közlöny 44 ára. Helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre ... 6 frt. Félévre .... 3 frt. Negyedévre ... 1 frt. 50 kr. Az előfizetés legczélszerűbben postai utal­vány által eszközölhető. Cserepéldányokat kérünk és ajánlunk. Kassa, július hó 10-én.­ ­ Kassa, július 9. A haza jólétének rovására hetvenkedő „deákpárt“ a bel­ügyi reformok akadályául min­dig az ellenzéket dobja a rövidlátók sze­mei közé. A belügyi kérdések — úgy­mond — nem oldhatók meg a szabadel­­vűség kívánalmai szerint, mert a refor­máló kormányt védenünk kell a köz­jogi ellenzék ellenében még akkor is, ha a reform nem ínyünk szerinti, — ne­hogy elbukván a kormány, a közös ügyet szétrobbantani szándékozó ellenzék győ­zelmét segítsük elő. ^ Mennyi jesuitismus egy füst alatt! — És meg kell jegyeznünk, hogy csak a szabadelvű, úgynevezett deákpárt kegyeskedik velünk ily jezsuita módon kaczérkodni, mert a másik nagyobb rész, attól való félelmében, hogy a húsos fazék kiragadtatnék kezeiből, s az ellenzéket számba se veszi. Ez oknál fogva mi is csupán a szabadelvű deákpárthoz (!) kívánunk ezúttal pár szót intézni. Megírtuk már egy alkalommal, hogy mihelyest az országgyűlés a felirati vitá­kon túl van, s a közjogi oppositio kisebb­sége kitűnik, mi sem akadályoztatja többé a pártokat, hogy a reformkérdésekben kezet fogva működjenek s olyan törvé­nyeket alkossanak, melyek a művelt világ itélőszéke előtt a tűzpróbát kiállják. Mi nem tudjuk elképzelni, hogy egy refor­mot tárgyaló törvényjavaslatnál — ha­bár az illető miniszer vagy az összes mi­nisterium tárczáját köti is a javaslat el­fogadásához; ha­bár a javaslat elbukik s a ministert vagy ministeriumot el is te­metik érdeme szerint fényes módon : mi félni valója van a közösügynek, mi ret­tegni valójuk a közösügy védőinek. Az eltemetett minister vagy ministerium he­lyett előáll egy másik , ismét csak a közös ügyet fentartani kívánó s erre több­­séggel rendelkező deákpártból, mert az ellenzék csak azon feltétel alatt hajlandó tárczát vállalni, ha a közösügyes törvé­nyek módosítást szenvednének. Tehát az ellenzék segédkezet nyújtana ugyan a szabadelvű deákpártnak a nem sza­badelvű kormány megbuktatására, de azon túl nem kérne a miniszer­­tárból mindaddig, míg többségre juttatása által a közjogi kérdésekben kifejtett prog­­rammját a nemzet el nem fogadja s a király nem szentesíti. Ha a „deákpárt“ többre becsülné a szabadelvűséget, mint az azzal való kér­kedést; ha tenné is, amivel évek óta di­csekedni nem átal: el kell vala fogadnia már a múlt országgyűlésen az ellenzék­nek többször tett azon ajánlatát, hogy a reformügyek megoldásánál tegyük félre a párt­disciplinát s üssük el a kormányon vagy egyes tagjain a port, ha az egész hazát, az egész országot megbélyegző törvényjavaslatot terjesztenek elő. De a „szabadelvű deákpárt“ sem egyszer min­denkorra, sem adott esetekben az ellen­zék ajánlatát el nem fogadó, hanem sza­vazott, eszeveszetten szavazott minden eléje tálalt javaslatra, „mert a kormányt megbuktatni nem akarja, mert az ellen­zék győzelmét előmozdítania nem szabad.“ Ez volt mindig a cadentia. A „szabad­elvű deákpárt“ azonosítá magát egyszer Tóth Vilmossal, máskor Lónyayval, majd Bittóval és azt kürtőié a hiszékenyeknek, hogy a minister bukásával buknia kell a pártnak is. Hisz a „szabadelvű deákpárt“­­nak még annyi büszkesége, annyi becs­érzéke sem volt, hogy a nyolcz, múze­umba való főúr által visszavetett törvény­­javaslatot fentartotta volna. A „szabad­elvű deákpárt“ összesége porba hullt az özönvíz előtti­­ mamuth előtt. Itt még a ministert sem kellett megbuktatniok, mert részökön állt ő is, s ennek daczára, mint a megrugott eb, szégyenletesen lehasalt a „szabadelvű párt“ s a telepitvényesek ügyét eltelepítette,s az úrbéri maradvá­nyokat elaporositotta. Most ujonganak örömükben, mert megszaporitá őket az Ur, a választási és gescháfterelési botrányok kutforrása, kit a krónikák Lónyaynak neveznek, s kit a későkor Berzsenyije azon villámló költe­mény homlokára illeszt, melynek első sora a „Romlásnak indult hajdan erős magyart sújtó szavakkal kezdődik. Az ellenzék ve­­zérférfiai most is s már előre kezet nyúj­tanak , hogy félre­téve ez idő szerint a meddő vitatkozást, egyesüljünk a gyom kiirtására, a haza becsületének megmen­tésére s jólétének előmozdítására—vala­mennyien , kiknek félteni valónk van. És az elbizakodott „szabadelvű“ Goócs-vér­­től pirosult többség ismét eltaszítja azt a becsületes kezet, mert nem akarja, hogy kiemeltessék a corruptio fészkéből, és mert concessiók elnyerése által szándé­kozik magát restaurálni, visszakapni azt az ezer és ezer forintot, melyet elpocsé­kolt, hogy magát képviselővé választassa. A ki nem hiszi mindezeket, az ol­vassa meg a „Pesti Napló“ vezérczikkeit, melyekben a Bródiak szájhősködése nap­ilap mellett nyelvét öltögeti a hazafias ajánlatot tevő Tiszára, Jókaira, Cserná­­tonyra, hogy három éven át s azon túl ismét elmondhassa a stereotyp nyilatko­zatot : a kormányt kellett védenünk a közjogi ellenzék ellen, azért nem értünk rá reformálni. Mit rejt méhében a jövő, azt mi nem tudjuk, de ha a „szabadelvű deákpártiak“ sokáig fognak még „practicálni“ a „be­csületes“ Deák vezérlete nélkül : bizony elsepri őket a vihar, melynek szelét a vá­lasztási mozgalmak oly félő borzalommal rúgják füleinkbe. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi állapot tarthatatlan ; az még bizonyosabb, hogy miután a többség akarata döntött, a többség terelte az országot e kopár talajra: a többség fülébe kell a „meg­állj“ vezényszót harsogtatni. Lesz-e, ki e vezényszót kimondja, s lesz-e, ki e vezényszónak engedelmesked­jék , azt mi előre nem jósolhatjuk ; de ha e vezényszó késni talál, s nem lesz ki azt meghallgassa, akkor ez ország csak a vihar hevében fog megtisztulhatni , és kérdés fog-e még születni egy Bajza, ki az elesteket Apotheosissal fogja dicsőíteni. A „felső-magyarországi muzeum“ ügyében. A felső-magyarországi muzeum“ ideiglenes választmánya, f. hó 7-én tartott gyűlésében, nagy­­érdekű tárgyakat vitatott meg s több fontos ha­tározatot hozott, melyeket kivonatban közölni e lap is szent feladatának tartja, felhiván azokra az olvasók nagybecsű figyelmét s kikérvén az ügy­buzgó honfiak s honleányok támogatását. A „felső-magyarországi muzeum“ nem i­g­e többé; a vajúdáson túl van s immár csak buzgó támogatásra van szüksége, hogy Kassán, mint a felvi­dék focusában, a helyet megillető régiség gyűjtemény legyen. Mert ha van intézmény, mely egyesek, — bár kimerítő fáradtságán is megtörik s csak az összes közönség osztatlan pártfogásával nyer éle­tet s lendületet, úgy a múzeum az. Ez intézmény létrehozásában közre kell működnie minden egyes­nek ; gazdag, szegény kell, hogy hozzá­járuljon tehetsége szerint, pénzzel, műbecsü tárgyakkal, s a­kinek másként nem lehet: szellemileg , az ü­g­y terjesztésével. Az ideigl. választmány igen helyesen cselekvők, midőn a fillérek s gyűjte­mények adományozására vonatkozó felhívásokat a legszélesebb körben, hatóságilag s magán úton terjeszteni, elhatározta. Ily felhívások kaphatók a „Közlöny“ szerkesztőségében is s kívánatra — az ismerősök közt leendő terjesztés végett — szolgál­hatunk bárkinek, és bármennyit. Mindenkinek van Felső-Magyarországon barátja, rokona, barátnőja, jó ismerőse; vegyen át ez ivekből amennyire szük­sége van s küldje, ahová jónak látja, ahonnan csak némi stiker várható. így aztán rövid idő alatt oly múzeummal dicsekedhetünk, melyre minden egyes adakozó méltán büszke lehet. — Soha meg nem bánta egy intézet, egy társulat alapitó bizott­sága sem, ha az ország lelkes fiai­ s leányaihoz fordult az ügy támogatása czéljából; minden em­lékünk , minden nagyobbszerü intézetünk közös adakozás útján, a nemzet filléreiből állott elő, —

Next