Abauj-Kassai Közlöny, 1888 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1888-11-01 / 44. szám
XVII. évfolyam 1888. 833.-44. szám. Kiadóhivatal Malom utcza 24. sz. Szerkesztőség : Fü utcza 60-ik szám I. emelet. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. SHF" Levelek "Wi csak bérmentesen fogadtatnak el. A lap megjelen : minden csütörtökön. Kassa, november hó 1-én. ABAUJ-KASSAI KÖZLÖNY. Politikai, közgazdasági és vegyes tartalmú hetilap. Az „Abauj-Tornamegyei tantestület“ hivatalos közlönye. J_______________ Előfizetési feltételek helyben házhoz hordva, v. vidékre postán küldve. Egész évre 6 frt—kr. Félévre ••• 3 „ — „ Negyedévre I „ 50 „ Hirdetési dij 4 hasábos petitsorért 6 kr. Bélyegdij hirdetésenként 30 kr. Nyilttér 4 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalhoz bérmentve küldendők. Halottak napján. Az a szomorú nap, melyen a vallás, a százados szokás a legfeledékenyebb embernek is alkalmat nyujjt, hogy elhunyt kedveseinek emlékével kegyeletteljesen foglalkozzék, elérkezett. A földmives kunyhójától a királyi palotáig minden háznak, minden családnak vannak kedves halottai, kikkel e napon foglalkozni szeretünk, kikről megemlékezni szokás, kiknek sírjait feldíszíteni divat. A régi jó időkben eleven virágokkal díszítettük kedves halottjaink sírjait és egy-két viaszgyertya mellett imádkoztunk lelki üdvökért. A kegyelet ezen egyszerű, dísztelen, de őszinte, benső nyilvánulásai kimentek a divatból. Az előhaladott mai kor többet kíván. Díszes, drága koszorúk, fényes kivilágítás, lampionok, bengáliai tűzfény. Az érzelmek fitogtatása, csinált fájdalom és a tettetés krokodilkönnyei. A halottak csendes hazájában is a divat hatalmas istennője uralkodik. Ott sincsen egyenlőség, ott is osztályozott fájdalom van. Parasztkönyök, polgári szomorkodás, nagyuri bánat. A sós vízcsepp között, mely a pár napbarnitott arczán lelopódzik és a nagyuri hölgy könyzáporral kisért görcsös zokogása között, melyet az illatos batisztzsebkendő elfojt, nagy a külömbség. Ne bántsuk a gyászolókat! Szomorkodjék kiki tetszése szerint — őszintén, komédiás módra, amint tetszik. Mi nem viszünk koszorút a temetőbe, mi nem gyújtunk fényes lámpákat, nem készítünk ragyogó transparenteket. Letérdelünk a magasztos, gyászba borult niobei alak mellé, melynek a múlt évben annyi szeretett fia, annyi édes reménye, annyi büszke öröme szállt az örök enyészet birodalmába, letérdelünk szeretett anyánk, a gyászoló haza lábainál és a legforróbb fájdalom könnyeivel adózunk az elmúlt év nagy halottjai emlékének. Az örök világosság fényeskedjék nekik és áldott legyen emlékük a városok ellen. A Tiszaaerát jellemzi az a sajátságos, az a nehezen érthető ellenszenv, melyet a városokkal szemben minden alkalommal tanúsít. Míg a deákpárti kormányok a városok fejlesztését tekintették egyik fontos feladatuknak, addig Tisza programjának — úgy látszik — egyik sarkalatos pontja a városok lassú, de következetes tönkresilányítása. Tudva van mindenki előtt, hogy Tisza érdeme, miszerint a városi törvényhatóságok száma két tucatra leapadt. A városok az intelligenczia fókusai, a tudományos és gazdasági tevékenység centrumai. Az ellenzéki szellem inkább fejlődik a városokban, mint a megyékben, melyek a többszörös nagyszerű és nagyszabású reformok által a politikai impotenczia gyászleventéivé lettek. Tisza, ki — saját szempontjából igen helyesen — nem szereti az ellenzéket, minden tőle telhetőt elkövet, hogy a városok hatalmát és befolyását megtörje. Ha valakit anyagilag megrontunk, megbénítjuk tetterejét, megszüntetjük ellentállási képességét. Tegyük tönkre a városokat, hogy a megyékbe beolvaszthatók legyenek. Hárítsuk reájuk az állami teendők kétharmadát, terheljük őket e roppant számú teendők költségeivel, de zárjuk el előttük a lehetőséget, hogy e költségeket a lakosság túlságos megterheltetése nélkül, okszerű módon fedezhessék. A városi törvényhatóságok egyik jövedelmi főforrását képezik az italmérési regáléból eredő bevételek. Konfiskáljuk e jövedelmi forrást és adjunk helyette oly kártalanítást, mely alig több egy nagyori borravalónál. A városok eddig arra voltak jogosítva, hogy az állami közvetlen adókra is községi pótlékokat vethessenek miniszteri engedély mellett. Szüntessük meg e jogot is. Kobozzuk el a városok jövedelmi forrásait, de követeljük, hogy ezentúl is az állam kötelességeinek túlnyomó részét teljesítsék. Hadd emelkedjék az egyenes adókra vetett községi pótadó. Ez fokozni fogja az építkezési kedvet, mert az a szép kilátás, hogy a háztulajdonos a kincstárnak és a városi fiskusnak adhassa házjövedelmének nagy részét, biztosan arra csábítja a tőkét, hogy eszeveszetten lásson a házépítéshez. Ez virágzásra indítja a kereskedelmet és ipart, mely csupa jóléttől már alig fér a bőrébe. A Tisza rendszere valóban zseniális és csak a bolondok, a politikai idióták állíthatják, hogy e rendszer a városok tönkretételéhez vezet. És Tisza e nemes intencziói ellen konspiráczióra hívja fel Kassa városa a társtörvény hatóságokat, az a Kassa, mely eddig mindig patent mamelukokat küldött a parlamentbe, az a Kassa, melyet loyális magaviseletéért a laktanyák tuczatjaival jutalmazta a budapesti magyar királyi gondviselés. Meg is kapta Kassa ez illegális, impertinens cselekedetéért a megérdemlett jutalmat. Tisza kimutatta hivatalos hitelességgel, hogy Kassa italmérési regálejövedelme meghaladja a 140,000 forintot és hogy e rebellista város legkevésbé fog károsodni a regálemegváltás következtében. Az hogy regálejövedelmünk a zárszámadások tanúsága szerint félannyi, mint amennyit a kormány kimutat, teljesen irreleváns dolog. A Tisza statisztikája hitelesebb mint a városi zárszámadás. Ily argumentáczió imponál az országgyűlési regálébizottságnak és a városi törvényhatóságok óhajai egyszerűen mellőztetnek, mert salus reipublicae suprema lex esto. Köszönjük, Tisza Kálmán, jó atyánk e nagyszerű gondoskodást. Türelmetlenül várjuk a törvényhozási ciklus lefolyását, hogy újra egy főmamelukot küldhessünk a nagy budapesti törvénygyárba. Hadúr nagy és Tisza a prófétája! Amen! Az atyuska életveszélyben. Néhány nap előtt befutotta az egész világot azon megdöbbentő hír, hogy a minden oroszok czárja ellen a kaukázusi hadtest egy tisztje merényletet akart elkövetni. Tegnap ismét azt olvassuk a hírlapokban, hogy a czár úti vonatának gőzmozdonyát és több utazókocsiját baleset érte, a czár csodálatos módon megóva maradt minden bajtól. Ha a nihilisták egy újabb merényletéről lenne szó, nem csodálkoznánk. TÁRCZA. Egy darabka kötél. Guy de Maupassant beszélve. A Goderville felé vezető út el volt lepve parasztokkal és azok nejeivel, kik a vásárra indultak. Többen teheneiket vonszolták kötélnél fogva a város felé, mások egy-két borjút vagy ökröt, mialatt az asszonyok az eladandó jószágot hátulról leveles gályákkal nógatták a továbbmenésre. A godervillei vásártéren már kora reggeltől sürü, tarka tömegben nyüzsgött ember és állat. Volt ott aztán öklendözés, taszigálás, tolongás, messzire elhallatszott a folytonos zsivaj, kiabálás, nyesegés, az eladók zsémbelése és a vevők alkuvása, egy garatra felöntött parasztlegény jókedvéből fakadt kurjongatása, a tehenek tompa bőgése szóval — egy chaos. Hauchecorne gazda is beért már Godervillebe s épen a vásártér felé irányozta lépteit, midőn a földön egy kötélvéget pillantott meg. Hauchecorne gazda, mint tőrülmetszett flamandiai — takarékos a fösvénységig — úgy gondolkozott: mindennek hasznát lehet venni, azért is lehajlott s daczára csuz okozta fájdalmainak, a kötélvéget felemelte a földről, azután gondosan összegöngyölgette s már épen eltenni akarta, midőn hirtelen Mulaudin gazdát pillantotta meg, ki háza kapufájának dűlve, őt látszott szemügyre venni. E két ember közt egykor ezudar pereskedés folyt, azóta ki nem állhatták egymást. Haudecorne gazda tehát bizony nagyon megrestelte a dolgot, hogy őt legnagyobb ellensége egy ily haszontalan holmit felemelni látta, ez okból tehát hirtelenében nadrágja zsebébe csúsztatta talált tárgyát s kevés ideig úgy tettetvén magát, mintha keresett volna valamit — tovább folytatá útját. A vásárban aztán elvegyült a zsongó néptömeg közt s ő is alkudott és vásárolt mint sok mások. Lassan-lassan mindinkább oszladozott a vásárnépség s midőn a templom tornyában az angelust harangozták, azok, kik messzebb vidékről jöttek vala hazafelé, sokan meg a vendéglőbe siettek. Jourdon apó vendéglőjének nagy terme tömve volt vendégekkel, udvara pedig tarka vegyületben telibes teli volt mindenféle járművekkel; látni lehetett ott: kétkerekű talyigát, kabrioletteket, tilburyket, nehéz csézákat, létrás és saroglyás szekereket. A teremben levő vendégek versenytettek és fecsegtek egymással s a teli kancsók is kelletinél többet jártak kézrőlkézre. Egyszer csak — az udvarról hosszas dobpergés hallatszott. Ebben a pillanatban felállt az „egész világ“ , s mindenki kifelé törekedett, hogy hát mi történik odakünn ? A városi kikiáltó fölhagyott a fülhalgató dobolással s rekedt énekhangon a következőket adta tudtára a gyülekezetnek: „Adatik tudtára Goderville város minden lakójának, nemkülönben minden nem idevalóknak, kik a mai vásáron itt megjelentek, hogy a benzevillei után ma délelőtt kilencz és tiz óra között, egy fekete bőrből készült pénztárcza veszett el, mely 500 franknyi összeget és különféle leveleket tartalmazott. A becsületes megtaláló kéretik a tárczát azonnal a városbiró úrhoz, vagy pedig Manneville-be Houlbrique Fortunát birtokoshoz vinni, ahol is számára 20 frank jutalom biztosittatik.“ E szavak után távozott a kikiáltó. Még ugyan hallatszott messziről dobolása és a kenetlen talyiga nyikorgásához hasonló hangja. Nagyon természetes, hogy a teremben a vendégek közt most már csak ez eseményről folyt a beszéd. Itt-ott hallani lehetett, mint vitáztak a vendégek arról az eshetőségről, hogy megkapja, vagy nem kapja vissza Houlbrique birtokos elvesztett tározóját. A vita javában folyt, midőn a terem ajtaja hirtelen kinyilt s a terembe egy rendőr lépett be. — Itt van-e Haudecorne gazd Bréautéból ? — Itt vagyok. — Akkor azonnal kövessen a biró úrhoz, beszélni kiván önnel. A paraszt nyugtalanul ürítette ki poharát, felállt az asztal mellől s fáradtan a csendőr után sántikált. — Haudecorne gazda, — monda a biró — ma látták, hogy ön a benzevillei után megtalálta Houlbrique tározóját s azt zsebre dugta. — Én—é—én, — dadogta a paraszt, — a—a—a pénztárczát? — Igen is ön és senki más. — De hiszen — szavamra — én—én szinét se láttam, nem is tudtam, hogy — — De hát ha látták volna önt, midőn a tárczát felemelte a földről? — És ki—kicsoda látta azt ? Ki lát— lát—hatott e—engem ? — Mauladin gazda. Ekkor emlékezett vissza az öreg, felfogta az egész dolgot és elvörösödve a haragtól kiáltó: — Úgy ( Hát ö látott engem ? Igen. Látni láthatott, midőn ezt a darabka kötelet felemeltem a földről, igen biró úr, ő csak ezt láthatta. Ezzel kirántotta zsebéből a talált kötélvéget. A biró kétkedőleg csóválta fejét. — Ön csak nem akarja elhitetni velem, hogy Mauladin gazda ezt a kötéldarabot nézte tározónak? A szegény paraszt fölemelte karját s oldalt köpött, az általa mondott igazságnak nagyobb nyomatékot adandó. — Isten engem úgy segéljen — igazságot, a puszta igazságot mondtam — esküszöm lelkem üdvösségére! Haudecorne gazda igaz esküt mondott és mégis — senki sem hitt neki. Szembesittetett Mauladin-nal, ki konokul ragaszkodott előbbi állításához. Több mint egy negyed óráig perlekedtek egymással, végre a vádlott kimotoztatott, de nem találtak nála semmit. A bíró aztán nem tudott mást tenni, szabadon bocsátott s azzal fenyegette, hogy majd a törvényszék fogja azt a dolgot tisztába hozni. Nagyon természetes, hogy az egész dolognak csakhamar nagy híre kerekedett. Midőn az öreg paraszt kilépett a városház udvarából, minden oldalról megrohanták és ő elbeszélte mindenkinek, akik hallani vágyták — a kötéldarabka történetét. Magától értetődik, hogy egész beszédéből senki fia nem hitt egyetlen szót sem. Nevetett mindenki. „Jól tudott zsebén fordítani, midőn a kötélvéget kihúzta belőle, ennyi az egész“ és sokan csak annyit feleltek neki,