Abauj-Kassai Közlöny, 1894 (23. évfolyam, 3-49. szám)
1894-01-18 / 3. szám
Emeljünk emlékszobrot !Klapka Giörgis tábornoknak ! Dicső szabadságharczunk egyik legfényesebb alakjának, Klapka tábornoknak, jeltelen sírjára híván fel honfitársaink figyelmét, egy fellálitandó síremlék költségeire való gyűjtés megindításakor oly széles körben megnyilatkozott a kegyeletes hála érzete az elhunyt halhatatlan hős iránt, hogy a bizottság a sokoldalú biztatásnak engedve elhatározta, miszerint a gyűjtést immár kiterjeszti a Klapka tábornoknak Komáromban, fényes hadvezéri szereplése színhelyén emelkedő emlékszobor költségeire is. Klapka György szelleme nem szorul ugyan emlékre. Örök időkre világit az, mint a nap, mely kisugározza áldásos fényét és melegét Halhatatlan a névtelen hős is, ki életét a szabadság szent eszméjének szentelé ; minden idők előtt nagy az ő neve, ki ezreket vezetett, buzdított és lelkesített a világeszme érdekében. Ő nem szorul emlékoszlopra, de igenis szükségét kell hogy érezzük mi, kik az élet realismusában rászorulnak minden emlékre, hogy lelkünk impulzust, elménk örök tanúságot merítsen a múltakból. Klapka tábornok, Komárom hős védője hazája földjében jeltelen sírban nyugszik De kegyeletünk ott őrködik a sírnál, kegyeletünk nemcsak síremléket, de fényes emlékszobrot is fog emelni a dicső elhunytnak. E szózat tetté fog válni és nem kételkedünk benne, hogy minden magyar hazafi hozzá fog járulni ama óhajunkhoz : Emléket a halhatatlan hősnek, emléket Klapka tábornoknak ! Hogy a gyűjtés szigorúan ellenőrizhető legyen, a bizottság akként intézkedem, hogy a gyüjtőivek számoztassanak és a budapest-terézvárosi pénztár bélyegzőjével megjelöltessenek. Tehát egyedül az a gyüjtőív tekinthető hivatalosnak, mely a nevezett pénztár bélyegével van ellátva. A gyűjtött összegek átvételére egyedül a budapest-terézvárosi takarékpénztárt hatalmazta fel a bizottság. Hazafias tisztelettel kérjük tehát, a pénzt közvetlenül a „Budapest-terézvárosi takarékpénztár, Budapest, Andrássyút 5. szám“ czimére elküldeni. Azonban az ellenőrzés csak akkor ejthető meg pontosan, ha a számozott gyüjtőivek a bizottsághoz visszakerülnek. Azért kérjük a gyűjtőiveket a „Klapka-emlék bizottság irodája"1 czimére, Budapest, V. Gyapju utcza 10. alá, ha üresen is, ajánlott levélben visszaküldeni. A takarékpénztárban begyűlt pénzösszegeket a hírlapokban fogja a bizottság nyugtázni. A magyar nemzet kegyelet-érzetében és az egyik — a külső — a társadalmi előítélet produktuma. Ennek lovagjai nem ösztönszerű meggyőződésből hanem inkább társadalmi kényszer folytán, aggódó féltékenységgel őrzik „becsületüket” minden észrevehető folttól, éppen úgy, mint fogástalan szabású kabátjukat a legcsekélyebb pelyhecskétől. Egy görbe tekintetért készek életre-halálra megverekedni, mert így kívánja azt a lovagiasság és a „noblesse oblige” hagyományos elve. Sajnálatos jelenség, de kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy az egyének szellemének meghatározásánál nagyobbára a külső formák vétetnek tekintetbe. Erkölcsi érték, jellemszilárdság, szívjóság, fenkölt gondolkozás, ezek mind-mind csak másodrangu szerepet játszanak; döntő az vajjon nincsen-e valami elintézetlen becsületbeli ügye és a kandidátus, a legkitűnőbb bizonyitvánnyal ellátva, gyakran érdemetlenül élvezi polgártársainak tiszteletét és becsülését! Hányan vannak a társadalom támaszai között, kiket a viszonyok, a társaságnak felületes ítélkezése, piedestálra helyeznek a nélkül hogy tehetségük vagy erkölcsi belső értékük arra praedestinálná A közvélemény hódolattal hajol meg ezen ibseni alakok előtt, kik a helyzet kizsákmányolásában, saját személyük nélkülözhetetlenségének feltüntetésében valóban mesteri ügyességgel bírnak, elhalmozza elismerésének kitüntető jeleivel, csodálatos következetességgel emeli mind felebb, csak azért, mert művészien tudják leplezni jellemüknek fogyatkozását méltóságteljes poseokkal és mindig és mindenütt „comme il faut“ jelennek meg. Csak akkor vágnak aztán furcsa képet a bölcs augurok és csodálkozva néznek össze, mikor tiszteletüknek és határtalan bizalmuknak letéteményese egyszer csak váratlanul, nagy robajjal zuhan le emelvényéről, fényes leple szétszakgatva hever a megvetés fertőjében . . . Hiába már a társadalom ilyen Megmagyarázható indokok nélkül szárnyaira kap egy-egy kiválasztottat. Tiszteletbeli hvatalokkal, — czimekkel árasztja el, névnapját megünnepli, tisztelgő küldöttséggel keresi fel az évforduló alkalmával. És mikor beáll a válság, — magyarán mondva kiüt a „krach“, az ünnepelt férfiú összeütközésbe talál jönni Csemegi mesterművének valamelyik csiklandós paragrafusával : szánalmas válvonogatás, hypokrita sajnálkozás váltja fel a dicsőítő frázisokat és csodálatos egyértelműséggel dörgik fülébe a „kövezd meg !“ kegyetlen karénekét. Pedig a társadalomnak sincs joga Pilátusként mosni kezeit akkor, a midőn az általa Kassa történelmi évkönyve, 1861-ben ily czim alatt jelent meg Kassa sz kir. város történelmi monográfiája Tutkó Józseftől. Kettős czél lebegett a szerző szemei előtt Az egyik, hogy szülővárosa történetét magyar nyelven megírja ; a másik, hogy az elnyomatás napjaiban feltárja egy magyarországi város viszontagságos múltját s ecsetelése közben hajdanunk dicsőséges képeire reámutasson. A történetiró és a hazafi egyként részt vett e munkában. Innét erednek nagy részben a mű hiányai, aránytalansága. De még igy is magasan felette áll a multszázadbeli latin s Plathnak 1860-ban megjelent német krónikája felett. Tutkó bámulatos szorgalommal kutatta össze a Kassa történelmére vonatkozó, addig nyomtatásban megjelent munkák adatait s állította azokat össze évek szerint Azonban abból a dús forrásból — a városi levéltárból — alig merített. Pedig ha az összes nyomatott művek, melyek Kassa történetéről szólanak, valami csoda módon elvesznének, abból a páratlanul gazdag anyagból, a tízezrekre menő oklevelekből, a vaskos jegyzőkönyvekből a leghűbben rekonstruálható lenne a város hétszáz éves múltja. Az, hogy Tutkó leginkább nyomtatott források után indul, legtöbb tévedésének kútfeje. Elfogadja minden kritika nélkül, amit előzői megírtak s a mit könnyű szerrel megigazíthat, ha az oklevelekbe, de sőt ha a levéltár lajstromába is elfogultság nélkül beletekint. Olvasván krónikáját, szinte gyanú támad bennünk jóhiszeműsége ellen. Nem tudván összeegyeztetni egymásnak ellentmondó adatait, önkényüleg elveti — rendesen — azt, amelyikben az igazság rejlik, így halmoz azután valótlanságot, históriai lehetetlenséget halomra a város legrégibb történeteiben. Nem említi Róbert Károly és Nagy Lajos szabadalom leveleit, hogy krónikairó társai s a saját véleményét abban, hogy Kassát már IV. Béla a szab. királyi városok sorába emeli, meg ne gyöngítse Zsigmond 1435. évbeli oklevelét azonban, melyben a város Anjoukorban szabadalmait megerősíti, hűségesen — bár hiányosan — részletezi. Az önállóság hiánya, a kritikátlanság eredendő bűne Tutkónak. Minél teljesebb krónikát akart nyújtani s mindent, amit addig írva és nyomtatva talált, válogatás nélkül közöl. így menekül IV. Béla a tatárok elől Kassára ; ugyanez a király emeli Kassát szab. királyi várossá építi Villardhonnecourt az Erzsébet szentegyházat 1260-ban keriték körül falakkal, veressték meg bástyákkal a várost még az Árpádok alatt a lakosok, még Nagy Lajosnak tartozott hálával a kereskedő polgárság. Krónikája után említi, hogy 1422-ben egy második körfallal veszik körül a várost , pedig hiteles oklevél szerint maga írja, hogy azt Mátyás alatt 1484-ban építik. Tutkó szerint tehát hármas fal védte a várost, aminek azonban összes hiteles adataink ellentmondanak. Itt emlékezem meg a Moskovics és a szabadkőművesek nevű ordonyokról, a mint a bástyákat Tutkó jó magyarsággal nevezi. Az elsőt a raoscovitische basteiból magyarosította meg. A domonkosok egyházát 1454-ben szentelteti fel Nagy Boldogasszony mennybemenetelének tiszteletére, mert hogy azt addig sz. Fülöp és Jakab apostolokról nevezték volna. Oklevelének 1335-től kezdve mindig sz. Máriáról nevezik. Mátyásnak köszönheti a sz. Erzsébet egyház, hogy déli tornya, ha csonkán is, megépül. A király ugyanis azt az újévi ajándékot, mellyel a polgárság ősi szokása szerint a fejedelemnek tartozott, tizenöt éven át az építkezésre adja. Hálából a király czimerét kivésik a toronyra s arra a mindmáig fennmaradt kőből faragott oszlopra, a mely a templom körül elterülő temető állott s belé — nem ugyan Mátyás, — hanem a halottak emlékére éjjelenként égő lámpást helyeztek. Történelmi hazugságai között valóságos szörnyre akadunk az 1511-ik esztendőre „Szathmáry György kassai születésű, eleinte pécsi püspök, — később esztergomi érsek és kanczellárnak Kassa városa Forró helységgel négyezer aranyért eladatott stb“. No már ilyen olcsóra még Dobzse László királyunk sem szabta volna Kassa városa árát, ha ugyan egyáltalában eladhatta volna. Bizonyosan úgy volt a dolog a királyi oklevél szerint, hogy egyedül Forróért követel a püspöktől négyezer aranyat Ulászló s az oklevélben alább az van mondva, hogy a püspök halála esetére Kassa kezére kerül a birtok. A reformáczió tanai is 1521-ben még ismeretlenek voltak a városban s csupán a mohácsi vész után kezdenek Kassán s még később a Szepességen elterjedni. Íme ennyi hibás adat csak a középkor történeteiben, melyek mellé még a stílus fogyatkozásai is járulnak. Csak egyet említünk : Róbert Károly megkoronáztatását dicséri a szerző, mely szerinte „az eddigi pártviszályoknak is vetett véget s a visszavonás hydráját ez által sok időre agyonzuzta.“ I. K. L. Városi és megyei hirek.