A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-03 / 14. szám

Hosszú útkeresés, több sikertelen próbálko­zás után, 1964 decemberében színvonalas Ma­­dách-emlékesttel mutatkozott be az Új Színpa­don a Duna utcai magyar gimnázium mellett működő Forrás Irodalmi Színpad. Szombat, kora délután. Egy óra. Amikor a Csemadok helyi szervezetének Május téri ter­mébe belépek, még csak két embert találok ott. A Madách-est emlékezetes Éváját Kulcsár Valit és az emlékesten négy szerepben is bemutatko­zó Ládi Tibort. Vali tavaly érettségizett, jelen­leg hivatalnok. Tibor pedig a Műszaki Egyetem elektrotechnikai karán végzi tanulmányait. Ha­marosan nagy társaság jelenik meg. Mindegyi­kük kezében könyvekkel, füzetekkel teli táska. A próbára egyenesen az iskolából jöttek. Utol­sónak a „Forrás” művészeti vezetője és főrende­zője, Kulcsár Tibor érkezik, aki a gimnázium ma­gyar szakos tanára. Megkezdődik a próba. Az első felvonás sze­replői a színpad köré gyűlnek. A többiek a sa­rokban húzódnak meg. Ki a társait figyeli, ki a szöveget ismétli. Csokonai Vitéz Mihály: Öz­vegy Karnyóné és a két szeleburdiak című da­rabját tanulják. Miért éppen ezt választották? - Együttesünk a magyar klaszikusok művei­nek bemutatását tűzte ki elsőrendű céljául,­­ hangzik a válasz. Ezt bizonyítja a Vörösmarty-est, az 1964-es Jókai­ Napok díjnyertes Madách emlékműsora, sőt a néhány év előtti első próbálkozás­­ az Ady-est is. Átgondolt terv szerint dolgoznak. A Csokonai darab után, Jókai vígjátékát, A deb­receni lanatikust mutatják be, majd ballada estet rendeznek. A próba folyik tovább. Látszik, régen gyako­rolják már a Karnyánét. Csak néha-néha kell egy-egy rendezői utasítás miatt megszakítani az előadást. Borisnak, azaz Péterfi Zsongának nincs sok szerepe a második Felvonás első felében. Van idő egy kis beszélgetésre. - Idén érettségizem. A Színművészeti Főisko­la dramaturgiai karán szeretném folytatni ta­nulmányaimat. - Miért játszom ebben a csoportban? Már évek óta szavalok. Többször részt vettem a ko­máromi Jókai-Napokon is. Szívesen vállalok sze­repet Persze, most a nagy vizsgák előtt, sok időt vesz el a tanulás. A próba szünetében a többiekkel is jut idő beszélgetésre. - Nem megy-e a színdarab próba a tanulás rovására? - Bizony kevés az időnk - hangzik a válasz, Letusek Edit, Molnár László, Molnár Ali, Németh László és Ládi Tibor próba előtt de olyan jó érzés, amikor sikerünk van és tapsol a közönség... A két és fél órás munka után, a teremben csak a művészeti vezető ül már szemben velem. - Lelkesedésben nincs hiány. Inkább terem­gondjaink vannak. Hetekkel előre kell kérvé­nyezni, ha a város valamelyik kis színpadán elő­adást akarunk tartani. A vidéki kultúrházak is gyakran foglaltak. Ez a terem pedig, sajnos egyelőre csak próbákra alkalmas. Ez lesz a po­zsonyi Csemadok Színpad állandó székhelye. A József Attila Ifjúsági Klub színjátszó csoportja modern darabokat, a Déryné Színkör színmű­veket, mi pedig irodalmunk nagy klasszikusait, kamaradarabokat játszunk. - Csakhát... Mielőbb be kell fejezni az át­alakítási munkálatokat, hogy a három csoport fölváltva szerepelhessen. Természetesen ez a vállalkozás sikere a közönségtől függ. Valljuk be őszintén: Szlovákia fővárosának magyar ajkú közönsége nem mindig fogadja lelkesedéssel az efféle rendezvényeket. Reméljük, sikerül rászol­gálnunk a bizalomra. Jó lenne, ha a közeli vi­dék is segítene a holtpont áthidalásában. Magyar nyelvű kultúránk terjedéséről van szó. Egyeseknek úgy tűnt, hogy az ígéretes rajt után a Forrás „kiapadt”. Ez­ azonban csak a látszat volt, amelyet az árvizet követő nehézsé­gek okoztak. A Forrás erőteljesen buzog ... Miklósi Péter Tipptopp [Lódl Tibori és Liph­ylotty (Liszek Ist­ván) Tóth Gyula felvételei Buzog a „Forrás“ Kulcsár Tibor 7,ÚTON — ÚTFÉLEN Az ablak mellett ültek, nézték egymást és be­szélgettek, a leány tizennyolc éves lehetett, a fiú húsz, falusiak voltak mind a ketten, ez csak­hamar kiderült.­­ Ki nem állhatom azokat a beképzelt és affektáló városi pasasokat" - mondotta a leány és eligazította térdén divatosan rövid, szűk szok­nyáját. - Nekem sem tetszenek a városi nőcskék - bálintott beleegyezően a fiú. - Másfél év alatt kiismertem őket? - tette még hozzá fintorogva. - Maga már másodéves? — kérdezte a leány mosolyogva. - Én meg bazsaninak néztem. - Hogyisne ! - mondotta méltatlankodva a fiú, arcán az „öreg katonák” büszkeségével­­ közeleg a civil, kislány... ! És sértődötten rántott egyet a feszes katona­zubbonyon. A leány bűntudatos arccal nézte a büszke legényt s csak egy kis idő múlva szó­lalt meg, békítő, kedveskedő hangon. - Lesz is hát akkor öröm. Biztosan nagyon várja már magát valaki.. . - Kicsoda? - üti fel fejét a katona s gyereke­sen fülig pirul. - Hát... mit tudom én? Valami szép kislány, esetleg a menyasszonya ... - Ugyani Nem járok én senkivel. - El se hiszem. Ilyen csinos legényt És most a leányon a sor, hogy elpiruljon, el­szólta magát. De a katona, mintha meg sem hallotta volna, elgondolkodva nézte őt. - Csalódtam a nőkben, kislány. Ez a katonásan nagyképű kijelentés még a leányt is megmosolyogtatja, de óvatosan csak ennyit mond: - Szegény ... A katona szomorú arccal néz ki az ablakon, látszik rajta, hogy ő is szörnyen sajnálja magát. Azután a csomagtartóról leemeli zöldes sport­táskáját s kivesz belőle egy szalaggal átkötött, tekintélyes csomagot. - Mutatok magának valamit... ! A leány kíváncsian közelebb hajol, göndör hajfürtjei a katona arcát csiklandozzák. A legény kioldozza a csomagot, rózsaszínű és halványkék leveleket vesz elő, válogat köztük, aztán az egyi­ket átnyújtja a leánynak.­­ Olvassa el! A leány hátradől, megigazítja szoknyáját és olvasni kezd, a katona cigarettára gyújt és a kék füstön át figyeli őt, nyilván a hatást akarja leolvasni arcáról. - Nagyon szerette őt? — kérdi halkan, miután visszaadta a levelet. A katona a vértanúk meg­kínzott tekintetével nézi a leányt és nem vá­laszol. - Hiszen még kibékülhetnek, nem? - Sajnos ... már férjhez ment. Egy ellágyult, megértő tekintet a leány részé­ről, egy halk „majd elfelejti idővel !” vigasz, s a katona elrakja leveleit. Itt akár be is fejezhetném, mivel a párbe­széd, amelynek akaratlanul fültanúja lettem, vé­get ért, azaz hihetetlenül csöndes suttogásra vál­tott, a vonat zakatolása teljesen elnyomta. A ka­­­tona észrevehetően és haladéktalanul a feledés útjára lépett, helyet változtatott, tenyere téved­hetetlen biztonsággal siklott a leány derekára. Csinos, takaros leány volt és zsenge kora elle­nére ügyes és tapasztalt önfeledtetőnek bizo­nyult. Miután nem győzték kivárni, hogy elhordjam magam és ne rontsam a fülke átforrósodott le­vegőjét, ők vonultak ki a kocsi keskeny folyo­sójára. Jól összeillenek, állapítottam meg elé­gedetten. Ez a dolgok rendje. A vonat Losonchoz közeledett, amikor vissza­tértek. Kéz a kézben, természetesen. Kis kézi­táskájából a leány papírt és ceruzát vett elő, írt rá valamit, nyilván a címét, és átnyújtotta a katonának. - De írjál biztosan ! - Aztán te is válaszolj, kicsi! - Sokat fogsz írni? - Sokat. A vonat lassít, még egy hosszú, forró csók a folyosón és a katona leszáll. Ezen az oldalon száll le, tehát a leány ehhez az ablakhoz áll, kezében kékesfehér szilonkendő, készen a bú­csúintegetéshez. Látom a katona széles hátát. Határozott, könnyű léptekkel megy át a síneken. No, talán most hátrafordul... ! Egyelőre nem. Megáll, szétnéz, aztán szinte futva siet a perron vaskorlátjához. A korláthoz támaszkodva fehérkabátos karcsú nő integet. Arcát nem látom innen a vonatból. Nem is láthatom, mert a katona hozzásiet és eltakarja. Azután meg mind a ketten egy szürke gyerekkocsi fölé hajolnak. ...és a vonat már indul is Fülek felé.

Next