A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
Dúdor István: Dereski motívum, (fametszet) ■ KoÖoNoYoVoEoSoPoOoL°C Pokróc az ablakon A magyar írónők közt alighanem Palotai Borisnak van a legnépesebb és leghűségesebb olvasó uivora. Nagy példányszámban kiadott regényei több kiadást érnek el, és számos idegen nyelven is megjelennek. Legújabb, sorban kilencedik elbeszéléskötete, a Pokróc az ablakon (Szépirodalmi Könyvkiadó], amely az utolsó esztendők termésének javát tartalmazza, az idei magyar könyvhéten huszonötezer példányban került kiadásra. Elbeszélések esetében ez a jelentős példányszám ritka kivétel: olvasottságának legnyilvánvalóbb bizonyítéka. Emellett — ezt hangsúlyoznom kell — nincs olcsó bestseller-sikerről szó, hanem komoly kritikai és olvasói elismerésről, amely a művészi értékeknek, az írónő páratlan megfigyelő készségének, látszólagos könnyed elbeszélő hangja színességének, fanyar humorának, nemkülönben őszinteségének és igazmondásának köszönhető. Utolsó két sikeres regénye, A férfi és a Zöld dió után ez a novelláskötet újabb értékemelkedést és gazdagodást jelent; írásainak érzelmi és értelmi töltése súlyosabbá vált, szellemes párbeszédei mélyebb síkokat érintenek, anélkül, hogy ez a színes fordulatosság, az olvasmányosság terhére menne. Lényegesen többről van szó, mint egy tapasztalt, jószemű megfigyelő rutinjáról, lényegesen többről, mint szórakoztató, szellemes lektűrirodalomról, amely felett néhány elismerő sorral napirendre térhetnénk. Palotai Boris körünkből származott el, irodalmi pályáját versekkel kezdte el Kassán (Tavaszi áradás, 1926], s ez a tény egymaga arra kötelez, hogy legújabb könyve kapcsán megkeressük népszerűsége magyarázatát, közelebbről megtekintsük és elemezzük sajátos írásművészete ismertető jeleit. Őszinteség. Nemrég a Kossuth Rádióban előadás hangzott el a kötetről, s ebben Ács Margit, az előadás írója sokoldalú, részletes taglalásában elsősorban Palotai Boris őszinteségét emelte ki. Idézte magát Palotai Borist is, aki fanyar humorával — ez esetben játékosan — ezt jelentette ki: „Az írók kicsit hazudósak. Én is az vagyok. Az igazat hazudom." Minden jó írás valójában kitárulkozás és vallomás az író belső világáról, s ez a kitárulkozás nem talál célba, nem válik jelentős és maradandó élménnyé, ha az olvasó megérzi, hogy az író őszinteségét nem hatja át az igazmondás szenvedélye. Hiába állítja Palotai Boris, hogy ő is „hazudós“, a novellák rácáfolnak erre a tetszetős szellemeskedésre: hazugságainak ugyanis hitele, meggyőző ereje, életigazsága van. Egyetlen novellájában nem lehet rajtakapni, hogy valamit kiagyal, nincs szüksége spekulációkra, az egykori gyakorlott riporter mesteri ösztönével kitapintja a jó témát, és amit az anyag formálása közben a képzelete hozzáad, az gazdag élettapasztalatából, emberlátásából és társadalmunk problémáinak ismeretéből fakad. Mértéktartás és stílus. Palotai Boris az írónők ritka fajtájából való, aki ismeri a mértéktartás követelményét. Nincs írása, amelyet elnagyolna vagy túlméretezne, pregnánsan rövid, amikor alakjai magatartását jellemzi, és egy sorral sem lépi túl a határt, amikor meditál, elgondolkozik megteremtett hősei sorsán. Meglepő eredetiséggel és jóízzel kihagyásos módszerrel él; engedi, hogy az olvasó a maga képzeletével kiegészítse mindazt, amit jelez, amire fel akarja hívni a figyelmet. Olvasás közben mintha közös munka indulna, s ez az „együtt-teremtés" szüli az olvasó jóérzését: mintha titkon összekacsintanának: mi aztán jól megértjük egymást! Tényközléseiben, leíró mondataiban alig van Palotai Boris Novellái felesleges jelző, mégsem szikár és színtelen ez a stílus, de lényeget érintően kifejező, fanyarédes, mint a korán érő szőlő. Amilyen ritka az agyonírt és agyonmagyarázott helyzet, ugyanolyan ritkán él elkoptatott hasonlatokkal vagy stlusfordulatokkal. Témakör. Míg regényeinek erős a drámai töltése, és nem riad vissza tragikus kicsengésüktől, elbeszéléseiben — a műfaj kitűnő ismeretében — kerüli az éles, robbanó összeütközéseket. Részleteket rajzol, néhány mozzanatot markol öszsze, de ezek mélyebbre pillantani engednek, gyakran betekintést adnak egy-egy ember teljes magatartására, teljes sorsára. Jellemző példa erre a címadó novella, amelynek nemrég sikerült TV változatát láthattuk. Ibolynak, a műhely kézbesítőlányának nem egészen tiszta a múltja. Lopáson érték és ez a „priusz" megakadályozza, hogy képességeit kifejthesse, bekerüljön az irodába. Marci, a műhely fiatal munkása a segítségére akar sietni. Vilma, a felesége is ösztökéli, anélkül, hogy a lányt ismerné; albérletet is talál az otthonából gyakran kirekesztett fiatal teremtésnek. Meghívják ebédre, Iboly fehérgallérosan, tisztán, kiöltözötten jelenik meg, és ekkor Vilma megérzi, hogy a lánynak nincs szüksége védelmére. Hirtelen kiderül, hogy albérlet nincs, Róza néni nem veszi magához a lányt, mert a fiát várja Szolnokról — nyilvánvaló kifogás ez — és Ibolynak mennie kell. Vilma pedig elfúlva a férje szemébe vágja: „Úgy beszéltél róla, hogy egy kis girhes, koszos. Egy kis dögről beszéltél. Ez . .. ez talál magának szállást! Ennek ti gondoskodtok fekvőhelyről. Ez ... ez ... ennek úgy áll a melle, majd kiugrik a blúzából. .. Azért esett meg rajta a ... ilyen mellel, ilyen fogakkal ...“ Az írás csattanója, hogy a férjénél korosabb Vilma önelégültségében alul marad, felébreszti Marciban a férfit, aki „holnap megnézi magának azt a lányt." A kötet leghosszabb elbeszélése, a Próbafelvétel, az életszerűség telitalálata. Orlai főrendező egy jelentéktelen, suta, kis szövőnőre epizódszerepet akar bízni filmjében. Katinak, az elbeszélés hősének „egy csámpás, befejezetlen, kis nőt kell alakítania, aki a rendező intenciója szerint álmodozik, terveket sző. Bár Kati ostoba feleleteket ad, megkapja a szerepet, és Orsai néhány napi filmezés után — miután kihozta a lányból, amit akart, elküldi. Neki csak arra kellett, hogy egy riadt, sértődött lány szerepét hitelesen eljátssza, és édeskeveset törődik vele, hogy kiragadva környezetéből egész életét félresiklatja. — Menjen vissza a fiúhoz — így bocsátja el, de vajon visszamegy-e Sanyijához, és beletörődik semmi kis sorsába a lány, akibe Orsai lehetetlen igényeket ültetett? A mulatságosan induló és alaphangjában groteszk történet kegyetlen tragikomédiává válik. A kötetnek több hasonló kesernyés és illuziótlan története arról árulkodik, hogy a nemzedék problémákat is avatott tollal felvető Palotai Boris nem szereti a kendőzést, reális emberlátása nem tűri az idealizálást. Illuziótlanságát nem takargatja, csak néha gúnyos fintor mögé rejti. (Külföldi nagymama.) És olykor nem elégszik meg a fricskázással, ítélkező fölénye emberi fonákságot és gyengéket ostoroz. (Hála.) Ígérd meg, szívem! című novellájában Zoltán, a férj, börtönben ülve minden beszélőn könyörög a feleségének, hogy adja el a könyveit, a kapott pénzzel könnyítse meg életét. Mikor aztán kiszabadul, boldogan áll meg a tömött könyvespolc előtt, és szeme vizsgálódva fut végig a könyvek gerincén, az asszony arra gondol, hogy a Nyugat-sorozatból nem lett télikabát. Zoltán hosszas szemlélődés után ekkor csak ennyit mond: — Egy Dickens hiányzik! Erős ez a csattanó, ítélkező fölénnyel csap le az emberi törpeségre, jól leplezett önzésére. Palotai Boris kesernyés, szomorú mosollyal hántja el a gyöngéket fedő takarókat, mintha azt mondaná: Ilyen az élet, ne áltassuk magunkat érzelgős jósággal, hamis és ájtatos szeméremmel! Ám nem csupán ez a novellák értelme. Valahol — és mindenütt — kimondhatatlanul az is áll bennük: legyünk megértőbbek és emberségesebbek. EGRI VIKTOR 14