A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-30 / 40. szám
HÉT SORSUK AZT A GYÓGYSZERT MÉG NEM Van egy súlyos betegség, amelyről az emberek igen keveset tudnak, legfeljebb a nevét hallották emlegetni, pedig sokakat érint. A sclerosis multiplex az egyik leggyakoribb idegbetegség, amely általában a 20 és 40 év közötti korban lévőket sújtja a leggyakrabban. Az egyik leggyakoribb és legkellemetlenebb tünete az izommerevség s a későbbi reszketés, amely a beteg életvitelét nagymértékben befolyásolja, akadályozza. A betegség pontos oka ma még ismeretlen. Bevallom — ha tudtam is egyet-mást erről a kórról — sohasem láttam még olyan embert, akinek a szenvedéseit éppen ez okozza. Amikor az egyik kisváros kertes házának a verandáján vendéglátóm és leendő beszélgetőtársam felém botorkált, elszorult a szívem, bár rögtön éreztem, ő egyáltalán nem az a típus, akit sajnálni kell, vagy akit meghalna mások sajnálata. Talán inkább a megértés... mintha ez hiányozna... Mielőtt leülünk beszélgetni, kezet nyújt. A keze nem reszket. Mint később kiderül, ez is előfordul. Spontán volt a mozdulat, talán ezért sikerült. Ám az irányított mozdulatokkal, mozgással baj van. Hogy értsem a dolog lényegét, rám néz nagy szemével, s mutatja, mondja: — Pszichológus vagyok, ledoktoráltam, s nézze! Papírt tesz maga elé szaggatott mozdulatokkal, a kezébe ceruzát fog, görcsösen szorítja, s magyarázza: — Akárhogy igyekszem, még három keresztet sem tudok rajzolni, olyan erősen rángatózik a kezem. Mérgesen eldobja a ceruzát, s feltámasztott fejjel beszélni kezd magáról, múltbéli munkájáról, amelyet szeretett, de betegsége miatt abba kellett hagynia. Pedig pszichológusként számos helyen dolgozott, s hivatásából kifolyólag éppen az volt a munkája, hogy másokon segítsen. Több kórházban, klinikán dolgozott, s így alkalma volt — ha futólag is — sclerosis multiplexben szenvedő emberekkel is találkoznia. De akkor még nem is sejtette, hogy ő is... — Az egyetem elvégzése után a legelső munkahelyem a szexuológiai ambulancia volt az urológián. Fiatal impotens férfiakkal foglalkoztunk, próbáltuk felderíteni bajuk esetleges lelki okait. Ami nem tetszett ott, úgy éreztem nincs eléggé kiépítve a hálózat, amely ezekkel a férfiakkal megfelelő szinten foglalkozna. Később más helyre kerültem, a neurológiai osztályra... — Ott találkozott először sclerosis multiplexben szenvedő betegekkel, ugye? — Igen, ám nem kelthették fel a figyelmemet jobban, mint más betegek. Talán ha előre tudtam volna... Különben is más volt a feladatom. Pszichológiai kivizsgálásokat végeztem a fekvő betegeken. Később a genetikán is eltöltöttem egy időszakot. Sok mindenhez hozzá voltam szokva, ám a beteg gyerekek látványa még engem is nyomasztott. Akkor értettem meg igazán, milyen nagy kincs egy egészséges gyermek. Később a trópusi betegségekkel foglalkozó központban dolgoztam, ahol többek között azt vizsgáltuk, vajon hogyan bírják majd az innen elkerültek a szokatlan klímát és körülményeket Afrikában. 1987-ben az Igazságügyi Orvostani Intézetbe kerültem. Talán ez volt addigi munkám legérdekesebb területe, hiszen az öngyilkosságokat elkövetett emberek hozzátartozóinak segítségével arra kerestem a választ, vajon az egyes konkrét esetekben miért döntöttek, dönthettek úgy az emberek, hogy önkezükkel vetnek véget életüknek. Ekkor már tudtam, hogy beteg vagyok, s a főnököm hozzájárulásával dolgoztam tovább, amíg lehetett. — Mikor tudta meg a diagnózist s a tényt, hogy egyszer abba kell hagynia a munkát, fel kell adnia a hivatását, amit annyira szeretett, s hogy az egész élete megváltozik? — 1985-ben állapították meg a diagnózist, ám — véleményem szerint — sokkal korábban voltak már jelei, előzményei a betegségnek. Harmincnégy éves koromban a szememmel kezdődtek a bajok. 1990-ig nehezen, de tudtam dolgozni. — Milyen lelkierő kell ahhoz, hogy az ember szembenézzen egy ilyen betegséggel? — A neurológus orvosnő, akinek a betege vagyok azt állítja, hogy erős személyiség vagyok... Én már régen nem sírok. Ha elengedném magam, akkor mindennap megtehetném azt, hogy felkötöm magam, ami nem célom. Hetvenéves édesanyám egyetlen gyermeke vagyok... Éppen a minap olvastam egy 12