A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-30 / 40. szám

HÉT SORSUK AZT A GYÓGYSZERT MÉG NEM Van egy súlyos betegség, amelyről az emberek igen keveset tudnak, legfeljebb a nevét hallották emlegetni, pedig sokakat érint. A sclerosis multiplex az egyik leggyakoribb idegbetegség, amely általában a 20 és 40 év közötti korban lévőket sújtja a leggyakrabban. Az egyik leggyakoribb és legkellemetlenebb tünete az izommerevség s a későbbi reszketés, amely a beteg életvitelét nagymértékben befolyásolja, akadályozza. A betegség pontos oka ma még ismeretlen. Bevallom — ha tudtam is egyet-mást erről a kórról — sohasem láttam még olyan embert, akinek a szenvedéseit éppen ez okozza. Amikor az egyik kisváros kertes házának a verandáján vendéglátóm és leendő beszélgetőtársam felém botorkált, elszorult a szívem, bár rögtön éreztem, ő egyáltalán nem az a típus, akit sajnálni kell, vagy akit meghalna mások sajnálata. Talán inkább a megértés... mintha ez hiányozna... Mielőtt leülünk beszélgetni, kezet nyújt. A keze nem reszket. Mint később kiderül, ez is előfordul. Spontán volt a mozdulat, talán ezért sikerült. Ám az irányított mozdulatokkal, mozgással baj van. Hogy értsem a dolog lényegét, rám néz nagy szemével, s mutatja, mondja: — Pszichológus vagyok, ledoktoráltam, s nézze! Papírt tesz maga elé szaggatott mozdulatok­kal, a kezébe ceruzát fog, görcsösen szorítja, s magyarázza: — Akárhogy igyekszem, még három keresz­tet sem tudok rajzolni, olyan erősen rángatózik a kezem. Mérgesen eldobja a ceruzát, s feltámasztott fejjel beszélni kezd magáról, múltbéli munká­járól, amelyet szeretett, de betegsége miatt abba kellett hagynia. Pedig pszichológusként számos helyen dolgozott, s hivatásából kifo­lyólag éppen az volt a munkája, hogy másokon segítsen. Több kórházban, klinikán dolgozott, s így alkalma volt — ha futólag is — sclerosis multiplexben szenvedő emberekkel is találkoz­nia. De akkor még nem is sejtette, hogy ő is... — Az egyetem elvégzése után a legelső munkahelyem a szexuológiai ambulancia volt az urológián. Fiatal impotens férfiakkal foglal­koztunk, próbáltuk felderíteni bajuk esetleges lelki okait. Ami nem tetszett ott, úgy éreztem nincs eléggé kiépítve a hálózat, amely ezekkel a férfiakkal megfelelő szinten foglalkozna. Később más helyre kerültem, a neurológiai osztályra... — Ott találkozott először sclerosis multiplex­ben szenvedő betegekkel, ugye? — Igen, ám nem kelthették fel a figyelmemet jobban, mint más betegek. Talán ha előre tudtam volna... Különben is más volt a feladatom. Pszichológiai kivizsgálásokat végez­tem a fekvő betegeken. Később a genetikán is eltöltöttem egy időszakot. Sok mindenhez hozzá voltam szokva, ám a beteg gyerekek látványa még engem is nyomasztott. Akkor értettem meg igazán, milyen nagy kincs egy egészséges gyermek. Később a trópusi beteg­ségekkel foglalkozó központban dolgoztam, ahol többek között azt vizsgáltuk, vajon hogyan bírják majd az innen elkerültek a szokatlan klímát és körülményeket Afrikában. 1987-ben az Igazságügyi Orvostani Intézetbe kerültem. Talán ez volt addigi munkám legérdekesebb területe, hiszen az öngyilkosságokat elkövetett emberek hozzátartozóinak segítségével arra kerestem a választ, vajon az egyes konkrét esetekben miért döntöttek, dönthettek úgy az emberek, hogy önkezükkel vetnek véget éle­tüknek. Ekkor már tudtam, hogy beteg vagyok, s a főnököm hozzájárulásával dolgoztam tovább, amíg lehetett. — Mikor tudta meg a diagnózist s a tényt, hogy egyszer abba kell hagynia a munkát, fel kell adnia a hivatását, amit annyira szeretett, s hogy az egész élete megváltozik? — 1985-ben állapították meg a diagnózist, ám — véleményem szerint — sokkal korábban voltak már jelei, előzményei a betegségnek. Harmincnégy éves koromban a szememmel kezdődtek a bajok. 1990-ig nehezen, de tudtam dolgozni. — Milyen lelkierő kell ahhoz, hogy az ember szembenézzen egy ilyen betegséggel? — A neurológus orvosnő, akinek a betege vagyok azt állítja, hogy erős személyiség vagyok... Én már régen nem sírok. Ha elengedném magam, akkor mindennap meg­tehetném azt, hogy felkötöm magam, ami nem célom. Hetvenéves édesanyám egyetlen gyer­meke vagyok... Éppen a minap olvastam egy 12

Next