Akadémiai Értesítő, 6. kötet (1895. évfolyam)
1895 / 6. szám
322 Elnöki megnyitó beszéd volna az elsők sorába emelkedni, mint a mi nemzetünk, és mégis nem csökkenni, hanem még növekedni látszik napjainkban azoknak száma, kik bár a diadalt óhajtják, az idegen iránt való ellenszenvből visszautasítják mind az arra segítő eszközöket, s inkább abban a boldogító, de egyszersmind elaltató hitben ámítják magukat, hogy a világon csak egy nyelv van, csak egy irodalom és csak egy műveltség, s ez a magyar, a magyar felett pedig csak egy jogosult bíró, maga a magyar. Ezek bizony nem fogják nekünk meghódítani a világot. Szebbítheti talán, de tettre képesebbé nem teszi magát az, aki tükrében mindig csak a maga képét nézi. Annak, aki küzdelemre s a küzdelemben diadalra készül, meg kell ismerkednie versenytársainak minden fegyvereivel s törekednie kell arra, hogy biztos állást foglaljon el a küzdelem terén. A tudományok világában ez a küzdőtér nem egy, hanem valamennyi nemzeteknek közös földje, amelyen annak szava dönt, aki azt alkotásaival szebbé tudja tenni. Ez a mi évről évre visszatérő ünnepünk akkor lesz majd igazán diadalünnep, amikor a magyar tudomány haladását meg fogja látni és gazdagodásának fogja tekinteni az egész világ. Ezen magasztos, eszményi és hazafias czél felé csak úgy közeledhetünk, ha egyrészt megtanuljuk s a magunk eszejárása szerint feldolgozzuk mindazt, amit más nemzetektől tanulhatunk ; másrészt pedig amit mi magunk teremtettünk, azt kellő formában nyilvánosságra hozva, a világ ítélőszéke elé terjesztjük. Egy nemzet nem alázza meg magát, mikor más nemzetektől tanulni kiván. A büszke franczia pirulás nélkül mutathat az idegen mesterekre, kiket akadémiájának alapításakor megnyerhetni szerencsés volt, s a németnek tudományos babérját nem csúfítja el az a tudat, hogy gyökereit a Nagy Frigyes által Berlinbe hívott francziák ültették el. Mi nem voltunk ily szerencsések. A mult századokban küzdelmeink viszontagságai nem engedték meg, hogy az ilyféle kezdetek végét is elérjük, s például Mátyás király dicső napjaiban egy Regiomontanus csak mint hulló csillag futott át tudományos légkörünkön, anélkül, hogy azt maradandólag megvilágítani ideje lett volna; abban a napjainkhoz közelebb álló korban pedig, amikor főiskolánkon idegenek tanítottak, ez a tanítás bár nem veszett el nyomtalanul tudományosságunkra nézve, mégis nem lehetett igazán áldást hozó, mert nem a nemzet saját kívánságának kielégítése, hanem inkább a nemzetnek megleckéztetése volt. Ma már késő van arra, hogy a tudományok meghonosításának ezen módját hasznunkra fordíthassuk ; a nemzeti érzékenység sokkal nagyobbra növekedett, semhogy lehetséges volna még az, ami oly fényes sikerrel valósult meg Richelieu és Nagy Frigyes