Akadémiai Értesítő, 22. kötet (1911. évfolyam)
Füzetek - 1911 / 11. füzet
Liszt Ferencz: 595 mánnákba öltözteti s csodák csodája ! mi sohasem érezzük erőszakosnak, idegennek e fényes átalakítást és mosolyogva üdvözöljük a magyar parasztleányt egy királykisasszony aranyszövetű, csillogó köntösében és bíbor palástjában. Liszt Ferencz felismerte a magyar népdal azon sajátságát, hogy a magyar dal jellege néha homlokegyenest ellenkezik a szöveggel. Köznapi szöveggel énekelnek fenséges hymnust, magasztos dallamot, tréfás, mókázó versikékre tragikai erővel bíró motívumokat. Szent Erzsébet czímű oratóriumában minden embert megrendít a magyar királyleány fenséges erővel és királyi magasztossággal bíró motívuma, pedig a régi népdal szövege így hangzik: „Nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret". Liszt Ferencz a czigányok sajátos előadási modorából is nem egy vonást használt föl, a czimbalom és klarinét őrületes czikornyáiból ellenpontozatos középszólamokat alkotott, a sántító czigány bassusokat rendszerbe kényszerítő, a hegedűk szabad „ad libitum" játékát lekottázta, s íme előttünk áll a magyar dal megnemesítve, tökéletesítve, művészi formába öntve. Liszt nem elégedett meg a rapsodiák kisebb formáival, a magyar zene dicsőségére megírta „Hungária" czímű nagy simfoniáját, megalapítva a nemzeti műzene példaképét. Liszt lelkében, szívében hazafias érzés uralkodott, velünk érzett, midőn megható gyászdalát elsírta, föléje írva a nekünk oly nagyjelentőségű dátumot, 1849 október 6-át, s velünk örült, midőn a koronázási misében, a magyar zene e legmonumentálisabb művében, vallásos és hazafias érzésének ragyogó kifejezését adta. Lisztnek mint zeneszerzőnek sokat kellett küzdenie az elismerés pálmaágáért az ország határain belül és kívül. Ha a világ a művésznek két koszorút kénytelen nyújtani, mint zeneszerzőnek és virtuóznak, ezek egyike mindig töviskoszorú. Lisztet mint zeneszerzőt nem akarták elismerni, Berlioz és Wagner utánzójának mondták, teremtő erejét tagadták, még jóhiszeműségét is kétségbe vonták. Liszt zeneműveinek előkelő kifejezési módját, formáinak új és szabad voltát tudákos professorok tajtékzó dühvel átkozták el. A tanítvány kötelessége ugyan a doctrinar formák megtanulása, de az igazi mester aztán széttöri azokat. Liszt zenéje széles mederben halad, hosszú vonalakban fejlődik, motívumai előkelők és eredetiek ; szereti zenefrázisait megszakítni, elkerülve a conventionális modort és szokásos befejezést. Zenéje telítve van költőiséggel, rithmikus erővel, s a hallgatót az ejti ámulatba, hogy sohasem azt hallja, amit várt, vagy a zenemű structurája szerint várhatott volna de mindig újat, meglepőt, izgatót. Liszt Ferencz egyéniségének királyi pecsétjét minden 38.