Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2010 (171. évfolyam)

2010 / 7. sz. - A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ÚJ LEVELEZŐ TAGJAI - Gyáni Gábor

Magyar Tudomány • 2010/7 telek között adhatja elő csupán a múlt vélt igazságát. Mit vár saját magától, milyen tudományos eredményt szeretne elérni tudományos pályafutása során? Részben válaszolható meg csupán a kérdés, hiszen egy dolog, hogy mit várok magamtól a közeli jövőben, és teljesen más kérdés, hogy mi történik valójában e tekintetben. Nem szeretném gúzsba kötni a kezemet a jövőt illetően azáltal, hogy előre megtervezem kutatásaim jövőjét. A legtöbb, amit erről mondhatok, hogy mind a társadalom- és mentalitástörténet, mind pedig a történetel­mélet körében további tanulmányok írására készülök, amelyek a várható jövőben aktu­álissá váló kérdésfelvetésekre is rezonálnak majd. A múlt ugyanis nem rögzített entitás, hanem olyasmi, aminek a jelentősége és kivált a jelentése ki van téve a történész folytonosan változó jelenidejének. Nem valószínű, hogy a jövőben egy vagy több monográfiát írnék majd, bár ez sem teljesen kizárt. Az utóbbi időben kialakult munkastílusomhoz, és nem utolsósorban az aktualitásoktól sarkallt rugal­mas szellemi reflexió fontosnak érzett kívá­nalmához jobban igazodik ugyanis a rövi­debb tanulmány, olykor a tudományos esszé műfaja, ezért az utóbbiakat kívánom a jövő­ben is előnyben részesíteni. Kit tart az egyetemes tudománytörténetben példaképének — nem feltétlenül saját tudományterületéről—, és miért éppen öt... ? Kétségbeejtően nehéz őszintén felelni a kér­désre, mivel olyan sok gondolkodó és szaktu­dós gyakorolt rám hatást az egyetemes tudo­mány világából, hogy hosszú listába kellene őket foglalnom. Ami nemcsak, hogy lehetet­len vállalkozás, de egyúttal semmitmondóvá is tenné a választ. Történészként közvetlenül hatott rám az angolszász társadalomtörténet­írás egy sereg kiemelkedő képviselője, így többek között az angol E. R Thompson vagy az amerikai Charles Tilly, hogy kettej­ük emb­lematikus alakjának megnevezésénél marad­jak ezúttal. Elméleti tekintetben pedig Michel Foucault és Hayden White jelentette szá­momra talán a legtöbbet. Az ő elméleti ins­pirációjuk nélkül aligha lettem volna képes úgy beszélni a múltról, és persze magáról a történeti megismerésről, mint ahogyan erre szüntelenül törekedtem. Nem állítom, hogy a megnevezettek mind a példaképeim lenné­nek, igaz, elementáris hatással voltak törté­netírói működésemre. A példakép eszmény­ként elgondolt és így is kezelt személy, aki az egyedül fontos mérce számunkra. Miközben mindig lebilincselt az a mód, ahogyan az előbb említett tudósok (és persze még sokan mások) kutattak és gondolkodtak, a hozzájuk fűződő szellemi viszonyomban mindig távol­ságot igyekeztem tartani. Talán azért is, mert olyan, szellemi tekintetben, dogmatikus be­idegződésekkel teli világban nőttem fel, amely arra tanított, ajánlatos lesz tartózkodni a feltétlen intellektuális odaadástól, a kritikát­lan szellemi azonosulás magatartásától vala­mely eszmerendszer és gondolkodó iránt, mert abból soha semmi jó nem sülhet ki. Milyen tudományos eredményt szeretne látni a legszívesebben a következő tíz évben? Akár a saját, akár más diszciplínák köréből... ? Történészi identitásom a legerősebb, s ez egy­úttal a hivatalos imázsom is, ennek ellenére nem egyetlen diszciplína keretei közé beszo­rított tudósnak képzelem magam. Ez okból arról szólnék tehát, hogy milyen felismerése­ket (és nem „eredményeket") látnék legszíve­sebben a tágan vett humaniórák és a társada-

Next