Magyar Tudomány – A MTA folyóirata, 2011 (172. évfolyam)
2011 / 5. sz. - KÖNYVSZEMLE - TÓTH JUDIT: Az idegen Magyarország
Könyvszemle vietnami, kínai és ukrán) összehasonlító vizsgálatából megtudjuk, hogy átlagosan 9—14 éve élnek itt, és mégsem lettek magyar állampolgárok, pedig zömüknek már volt itt baráti, rokoni kapcsolata. Ugyanakkor nem is akar állampolgárságot a csoportok 10-45%-a. Ez jól magyarázhatja, hogy miért van 8—25% között a továbbvándorlási szándék aránya, és miért nem akar magyarul megtanulni mintegy ötödük. Másfelől, csak 7% volt az átlagos státusvesztés a magyar munkaerőpiacon. A migránsok (asszimilációs, szegregációs vagy transznacionális) migrációs stratégiája összefügg azzal, hogy kit és mit tekintenek referenciapontnak, amikor a migráció anyagi sikerességét mérlegre teszik. Az itt élő arabok, muszlimok nem érzik magukat diszkriminált csoportnak, pedig az előítéletességi skálán régóta elöl állnak. Ugyanakkor a Kárpátaljáról jövő magyarok érzik a megkülönböztetést, főleg a hivatalokban, mivel jól értenek magyarul, és céljuk a magyar állampolgárság megszerzése (erős kötődés). Az ellenmondásra jó magyarázat lehet Csepeli György magyaros érzelmekre és a szélsőséges nézetek magas látenciájára vonatkozó adatsora, miszerint 2009-ben ez már a lakosság ötödét foglalta magában; másrészt a napokban tett államtitkári nyilatkozat, miszerint a kettős állampolgárság ügyében a közigazgatás jól vizsgázott. Igaz, e nyilatkozatban nem használta a kutatói megkülönböztetést a látható, a láthatatlan (például a jogállásban) és a hallható idegenség (nyelvtudás) szerint. A kínaiak és a vietnamiak idegenkednek egymástól, de a vietnamiak legalább bíznak a magyarokban — jobban, mint saját honfitársaikban — holott az előítéletességi skálán a kínaiak is előkelő helyet foglalnak el nálunk. A gyökértelenség érzése független a migráns anyagi sikerességétől, ám a transznacionális migráns stratégiája az, hogy nem állampolgárságot akar, hanem életszínvonalat, és így Magyarország nem végállomás, hanem csak egy feltételes megálló a kínaiak harmada, az ukránok 44%-a, az arabok 32%-a számára. A bizalomnak abban az összefüggésben van szerepe az integrációban, amennyiben azt mobilizálható társadalmi tőkének tekintjük, a társadalmi javak részének. A vándornak a saját csoportjához és a többséghez való viszonyában elemezték a bizalom szerepét, és kiderült, hogy a migránsok a materiális javak helyett korlátlanul rendelkeznek ezzel, javítva a társadalmi szintű szolidaritást, a felek magatartásának kiszámíthatóságát. Ilyen okból sokkal több migráns kellene, mert például Kopp Mária kutatásai jelzik, hogy a magyar társadalomban a bizalom hiánycikk, amit esetleg külső forrásból lehetne pótolni. Másfelől a bizalom identitásképző elem, mert a csoporthoz való morális kötődést alakítja, miközben lehet nem csak az integráció elősegítője, de egyben az integráltság eredménye és függvénye, azaz segít elfogadni a migráns létet, jogállást, ellensúlyozva az egyéb deficiteket. A migránsoknak a magyarokba vetett bizalmi mértéke nagyban függ a beilleszkedés sikerétől, az iskolai végzettségtől, életkortól, a kapcsolati háló nagyságától. A kapcsolati hálók jellege (típusa: kapcsolathiányos, heterogén, rokonság, diaszpóra alapú) befolyásolja például a kínaiak, vietnamiak piaci, foglalkoztatási integrációját, a hálózati kooperációs formákat (pl. áregyeztetés, hitelezési módok, kedvezmények kölcsönös biztosítása, közös beszerzés). Ugyanakkor ez a tipizálás egyben a 2009-es kérdőívezés (nyolc nagyvárosban, hat migráns csoportban) segítségével tesztelhetővé teszi az addigi szociológiai irodalom konstrukcióit is. A kapcsolati háló típusmagyarázó elv lehet