Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 5. szám - TANULMÁNYOK, KRITIKÁK - Beke Albert: Rónay György: Petőfi és Ady között
romantika ez, hanem valami reálisabb, szelídebb, összetettebb változata. Egyszóval olyan, ami tökéletesen kifejezi "a városi ember magárahagyatottságát, vagy még inkább: társas magányát. Justh Zsigmond naplóját olvasva például néha olyan érzése támad az embernek, hogy ezt akár Krúdy is írhatta volna. A ,,cigányzenés május esti séták ’, és a tavasz illatának előszöri érzésétől való megrészegedés nem Ady hangulata, hanem a Krúdyé. Az ilyenfajta próza-lírát mint amilyet Justh ír: ,,. . . Egy pár hulló jázminvirág minden tavaszunkat eszünkbe juttatja” — nálunk Krúdy szólaltatta meg később, de azzal a továbbfejlesztéssel, hogy míg elődei —Justh, Reviczky és a többiek — megmaradtak csak a hangulatnál, az élet álom hangulatnál, addig ő akármilyen halkan, de hangot ad társadalmi, politikai és morális aggályainak is. Kétségtelenül igaz, hogy nem hangosan, de hogy mégis van lírájában ilyen közösségi, politikai rezonancia, ennek belátására elég elolvasnunk a „Hét Bagoly” néhány idevágó oldalát. Persze azt torzításnak és végletes egyoldalúságnak tartanám magam is, ha ezek után most már valaki az ellenzéki írókkal megindult fejlődési folyamat betetőzését és művészi kiteljesedését egyedül Krúdyban látná, éppen ezért hangsúlyozni kívánom, hogy Krúdy csak a prózában jelenti ezt a továbbélést, a lírában ugyanezt a már előbb említettek — Babits, Kosztolányi — képviselik. Krúdyra csak azért utalok nyomatékosabban, mert irodalomtörténetírásunk ilyen vonatkozásban hallgat róla, s ezzel ellentétben egy Reviczky — Komjáthy — Kiss József — Vajda — Ady fejlődésvonalat állít fel, szerintem tévesen. Mindezzel pedig csak azt akartam bizonyítani, hogy a századvég lírikusai közül bizonyos értelemben Komjáthyt, de legfőképp csak Vajdát lehet Ady igazi elődjének tekinteni. Elsősorban ő az, akiben elevenen él az irodalom nemzeti felelősségtudatból való művelése, s e tekintetben Reviczky és Komjáthy prózája akárhogy is, mégiscsak mögötte marad Vajda egész működését átható nemzeti felelősségérzetének. Ez a tudat oly erősen dominál egyéniségében, hogy ennek szerelmi érzéseit is alá tudja rendelni, nem tántoríthatja el a szerelem sem — azért mondom ezt, mert a kor többi poétájának egyik legfájóbb érzése a költészetről való lemondás a szerelem miatt —, ő nem adja át magát a világ csak hangulat és az élet álom-féle menekülésnek, benne mindvégig él a társadalomra való aktív hatásnak igénye, s nem eszménye — mint a többi költőnek —: „a spontán, egyedül csak fantáziájának suggallatára hallgató lírikus”, hanem tudja és érzi, hogy egy tetszhalott nemzet fölött virraszt, egyszóval — Arany mellett — benne él a Petőfi-hagyomány legtisztábban. Ő az, ■,aki nem engedi át magát a szokványos „torz közélet és lelkesítő ideál” miatti korokon felüli és sablonos sopánkodásnak, s nem vonja le ebből érzelem-konklúzióként a széplelkek és naivak „keserű kiábrándulás”-át, mert Petőfivel együtt olyan időket élt át, amelyek megtanították a „néppel tűzön vízen át” hitvallás abszolút szentül-komolyan vevésére, s ez mindvégig az élet közelségében tudta tartani. De hol maradtak mögötte a többiek? S csodálatos, hogy Rónay az „élet álom” hangulat-kultusz kialakításában nagy szerepet tulajdonít az Ember tragédiájának is, pedig épp ellenkezőleg! Aki annak idején igazán értette Madách művét, annak ez eszébe sem juthatott, hiszen a mű végeredményben s egészében véve mégiscsak az aktív cselekvést sugallja, s az álomképeknek semmi közük sincs az élet álom hangulat kialakulásához. Madách a cselekvést, a munkát hirdeti, a kor költői pedig semmitől sem irtóznak jobban, mint a „józan” munkától, amit csak megvetnek, robotnak tartanak és gyűlölnek, mert elvonja őket az alkotástól. Ám a munkának a korban van egy ellenkező szemlélete is, s ez nemhogy nem nézi le, de egyenesen felmagasztosítja. Érthető ez, hiszen — anélkül hogy a polgári társadalmat legkevésbé is glorifikálni akarnánk — a kapitalizmus kezdetén a munka életcélt betöltő hivatássá válik, s a Noszty-fiúban ábrázolt Tóth Mihálynak és a hozzá hasonló embereknek életében valóban az is volt. Egyszóval a polgári morálnak van egy olyan vonása, amelyik a munkán alapszik (lásd: Gondolatok a könyvtárban véget!), csakhogy ebből a századvégi munka-kultuszból meg hiányzik a nemzet iránti felelősség s ezzel ismét az új és régi morál mesgyéjén állunk, s ennek a mesgyének a fiatal költők egynémelyike azon az oldalán áll, ahol nemcsak a nemzet iránti felelősséget, de az említett oknál fogva magát a munkát sem igen becsülik, nem látnak benne egyebet mint rossz, de szükséges létfenntartási eszközt. Reviczkynél speciálisan azonban differenciáltabb esettel állunk szemben, mert ő szigorúan ítéli meg a munka komolyságát, és együtt van meg nála bizonyos költői magatartásból eredően az írói, alkotói munka megbecsülése, s a filiszteri praktikus munka elutasítása, és