Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 14. (1963)
1963 / 5. szám - TANULMÁNY - Barta János: Irodalom és realizmus (első közlemény)
Azt sem hallgathatjuk el, hogy mindez önmagában még nem teremt realizmust. A német naturalisták irodalmilag nemigen jelentős előcsapatában igen erős a politikai és szociális érdeklődés; a nagy romantikus, Hugo, politikában nagyobb formátum, mint realista kortársai. Az erős, esetleg a fanatizmus határát súroló eszmei tendencia esztétikai szempontból egyébként is kétélű fegyver: az emberlátást sematikussá teheti, olyan műfajokban keresi a megvalósulását, amelyekben a stilizálás igen erős, s így a realizmus nem lehet otthon: szatíra, pamflet, agitatív líra és dráma. Az „Ifjú Németország" írói kitűnően bánnak az eszmeharc fegyvereivel, de mint költők mégsem lesznek realisták. Fegyvertárukon itt-ott még romantikus szag is érzik. Még a realizmusra törekvés közben is megteremnek a szócsőfigurák, akik eszméket, nem valódi életet hordoznak magukban. Gyulai A falu jegyzőjével kapcsolatban is érez ilyesmit. Ha a közösségi érzék és a realizmus kapcsolatát tárgyaljuk, azt kell mondanunk, korábbra, a realizmus kezdeteire is, amit a kései Zolánál olvashatunk: „Mindannyiszor, amikor valaminek a tanulmányozásába fogok, a szocializmusba ütközöm." Természetesen, túlzás volna azt mondani: ez a találkozás minden realista író esetében pozitív volt. Még ha nem mai szocialista szemléletünk mértékét alkalmazzuk is, hanem csak azt próbáljuk megtalálni, ameddig saját koruk és környezetük viszonyai között eljuthattak — még akkor is tapasztalunk negatív jelenségeket, szocializmus- és proletárellenes mondásokat. Másfelől akkor sem vallunk szégyent, ha a saját korukhoz mérten erősen pozitív mozzanatokat akarjuk összegyűjteni. Ismeretes, hogy a mi centralistáink, a maguk korában a polgárosodás eszmei úttörői, milyen korán találkoztak az utópista szocialista elméletekkel , amikor a magyar társadalomnak még a feudalizmus megdöntése volt a sürgető napi feladata. A »pauperizmus« korabeli jelszava mögött súlyos szociális felismerések rejlettek: „a várurak és földbirtokosok önkényét a gyárurak és tőkepénzesek korlátlan uralkodása váltotta fel", amelyben a nép, munkájával és verejtékével „a gazdag tőkepénzesnek kincseit szaporítja". Korán tudatosodnak nálunk, noha csak szűk körben, azok a felismerések, amelyek a tőke új helyzetével, a proletariátus kizsákmányoltságával, a tulajdonviszonyok esetleges erőszakos felforgatásával kapcsolatosak. (Az utópizmus egy változatával, a saintsimonizmussal Balzac is találkozott.) A realista írók eszmevilágában tipikusnak talán azt a magatartást mondhatjuk, amelyben a szociális probléma, közelebbről a proletárprobléma felismerése már adva van, de az érzelmi azonosulás nemcsak hogy fogyatékos, hanem egyenesen az új társadalmi erőtől való félelem, a baljóslatok hangoztatása, a torzító politikai látás uralkodik. A polgári realisták jellemző politikai alapáramlata a polgári radikalizmus, különösen a XX. században már okvetlen túllátnak ezen is, noha a maguk számára új utat már nem keresnek. A szociális problematika szempontjából a Dickens-féle Nehéz idők is jelentős, megértő nyilatkozatokat R. M. Du Gard-tól is idézhetünk; a korai realizmus jellegére tipikusnak Gottfried Kellert tekinthetjük. Ő az a „szabályos" polgári eszmeiségű, antiklerikális, materialista realista, aki eszmeileg találkozik a szocializmussal, de élményszerűen nem tud közeledni hozzá. Persze, a találkozás körülményei sem voltak ideálisak. A harmincas években néhány német mesterlegény Párizsban megismerkedik a kommunizmus eszméivel, otthon terjeszteni kezdik, egyikük (Wilhelm Weitling) 1843-ban eljut Zürichbe, amikor már némi propagandaírói múltja is van. Keller a vándor-apostol szabósegéddel és gazdájával megismerkedik; egyszer két óra hosszat vitatkozik velük. Modoruk, feltételezett önzésük és fellegjáró utópizmusuk elriasztja és kemény szavakat ad tollára - de végül mégis ott a vallomás: „Zavarba hoz az elmélkedés erről a fontossá váló korkérdésről. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a földi nyomor nagyobb, mint valaha, a kommunizmusnak sok híve lesz és van is már, s csak egy éhínség kell, hogy teljes erővel lábraállni segítse." A nyolcvanas években, már a párizsi kommün után, a tudományos szocializmus alapvető műveinek megjelenése után, abban sincs semmi csodálnivaló, ha a magyar Justh Zsigmond és arisztokrata barátai tanulmányozzák a marxizmust. Tőlük aztán éppenséggel nem lehetett várni, hogy marxisták legyenek — ahogy Keller sem lett szocialista —, de számunkra most az a fontos, hogy a szocializmus eszméi és a szocialista mozgalmak akkor is formálták ő1