Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 1. szám
SZIGETI GYÖRGY Tízegynéhány verse jelent meg csupán, de bízvást bemutathatjuk: eltökélt komolysága, ahogyan nekifutásának kudarcai mellett megkapaszkodásának első eredményeit, sikereit kivívta - mellé állítja rokonszenvünket. Kell a baráti szó, a biztatás: itt költő készül, költő szól máris. „A nyugtalanság / nem ruhám, csak így születtem, / az Ember vérrel és romokkal / fogadott engem" - írja. És azt is, hogy a világ „szigorú esőkkel" nevelte „késett vetését". 1940-ben született Debrecenben. Megszámlálhatatlanszor költözött családjával lakásról lakásra, és természetesen iskolából iskolába. Sehol sem otthonosulhatott eléggé, sose volt ideje igazi barátokat szerezni. Vegyipari Technikumot végzett aztán, hogy mielőbb kenyeret biztosítson számára a tanulás. Kenyéradó foglalkozása így távol esik az irodalomtól: gyógyszergyári technikus. „Úgy hordom magammal a verseket - panaszolja, mint a tolvaj, aki elbújik a világtól, hogy kipakolhasson." 1964- ben találkozott először a nyomdafestékkel, első versei a helyi napilapban jelentek meg, majd bemutatta az Új Írás és az Alföld is, megszólaltatta a Rádió. Hangja mindig felelős, de több benne a töprengés, valami fojtottság, néha keserűség, ritkább a derűs szín. „Néha játszani kéne!" - sóhajt fel vallomásában. Bizony, mennyire fontosnak tartotta József Attila is! De nem megy, még nem megy. Pedig szemlélete kiegyensúlyozódásához, költői világa kitágításához, lírája „befogadó képességének" növeléséhez szüksége volna valami hasonlóra. Csak a világ lehető egészével való termékeny találkozás nyújthat biztos fedezetet várható költői hódításához. Érzi a változó világ dinamikáját, de kifejező színvilága még szűkös. Palettáján könnyebben talál színeket visszafojtott tüzű élmények kifejezésére, ritkább a felszabadult biztonság megejtő, friss koloritja. Önmagában hordozza nehéz sorsának gyökerét. Nem a szerencse fia. De milyen élet, milyen sors is a „szerencsés" egy költői világ kibontakozásához? Milyen természetű „felhajtó erők" kényszerítik a tehetséget maximális teljesítményre? Nem a könnyű, nem a sima út, inkább az erőt, a teherbírást is megpróbáló. Szigeti György nem tartozik azok közé a pályakezdő fiatalok közé, akik túl hamar igyekeznek szinte öregesen bölcsnek, kiegyensúlyozottnak, mindent tudónak látszani. Éveinek számát nem rejti, nem feledteti. Vállalja önmagát, a világból is mindazt, amit valóban átél belőle. Nem fogadja el a kompromisszumok meleg, óvó biztonságát, nem tér ki az igazi, a saját hang keresésének neheze elől; a maga vágatlan ösvényét keresi, elkerülve a készen kínálkozókat. Máris ő szól verseiben, az „áthallások" (pl. József Attila) alig vehetők észre. Ujjongani szeretne, átvenni a tavasz rezgéseit, de hirtelen az árnyékra gondol. Többnyire „csendes szavakból" veti meg a szenvedély ágyát is, de olykor váratlanul „korbáccsá torzult ideges szavak" szakadnak ki belőle. „Valami gyötör, valami sürget" — érzi szorongva, de nem mindig tudja még tiszta zengésében megszólaltatni ezt a „belső hangot". Sokat töpreng, keveset ír. „A világ kérdőjelei rámtekerednek, s ez ellen nem véd az otthon, a család. Menedékem a költészet." Számol vele, hogy ez a menedék nem a legbiztonságosabb. A kockázat bizony nem kicsi. De mi születik kockázat nélkül?